Hová lett Franco Baresi?

Előhang

A kínos vereség után kivételesen nem a Milan holland tulipánjai vagy valamelyik olasz sztár járult az újságírók elé, hanem a veterán kapitány jelent meg. Elgyötört arccal, szürke kabátjában, fáradtan, öregen állta a csalódott olasz újságírók rohamait.

(Szerzői emlékfoszlány egy kilencvenes évek eleji Milan-buktáról szóló NS-cikkből.)

Hogy ki volt ez a szürke kabátos ikon? Nem, nem Columbo, de a maga szakterületén legalább akkora ász volt: a hátvédek kis-nagy embere, Franco Baresi.

Minden idők egyik legkiválóbb söprögetője egész játékos-pályafutása során az AC Milan alkalmazottja volt: 1976-ban, 16 esztendősen került a milánói megaklubhoz, és 1997-ben onnan vonult vissza. Furcsa módon két évvel idősebb bátyja, a szintén remek védő, Beppe pályafutása zömében az Intert erősítette, és Franco is ott játszott volna, ha anno megfelel a kiválasztók kívánalmainak... Beppe, azaz Giuseppe képességeiről sokat elárul, hogy 18-szor volt válogatott a nyolcvanas években. Franco ott 81 alkalommal szerepelt, de bátyjával csupán egy nagy tornán, az 1980-as Európa-bajnokságon volt kerettag egyszerre a „kis pisis" (igen, ilyen kedvesen becézgették). Négy évvel korábban, 22 esztendősen viszont aranyat nyert a spanyolországi vébén – bár hivatalosan 1994-ig csak az számított világbajnoknak, aki legalább egyszer pályára lépett –, és ekkor már veretes Serie A-s (illetve Serie B-s) profinak számított, hiszen alig lett nagykorú az 1960-ban született futballista, máris alapemberré vált a Milanban.

1982-ben a klubjában akkor már csapatkapitány F. Baresi az Antonio Cabrini, Fulvio Collovati, Gaetano Scirea, Claudio Gentile sorba nem fért be, egyébként Scirea foglalta el posztját, mi tagadás, nem éppen érdemtelenül. Csak az érdekesség kedvéért: korábban az Eb-t is végigkispadozta, mivel először csak a világbajnokság után szerepelhetett a squadrában...

Klubjában megérkezett mellé először Mauro Tassotti a Laziótól, majd felkerült az ifiből Paolo Maldini, visszatért megerősödve monzai kölcsönjátékából a saját nevelésű Alessandro Costacurta, és velük aztán olyan kvartettet alkotott, amelyhez foghatót bizony keveset látott addig a világ. 1986 és 1997 között fungált ez a négyes Milánóban, hősünk ezen idő alatt kétszer nyert BEK-et és Világkupát, egyszer Bajnokok Ligáját, és ötször végzett az élen a Serie A-ban. Olyan „kiegészítő" emberek is megfordultak a 176 centiméterre nőtt, de védőtársai között néha elvesző „Kicsike" mellett, mint általános helyettese, Filippo Galli, Roberto Mussi, Gianluca Pessotto, Sergio Porrini, Stefano Nava; Francesco Coco, Massimo Oddo, Christian Panucci, Michael Reiziger és Pietro Vierchowod.

A válogatottban sem panaszkodhatott a társaságra, főleg azért nem, mert annak zöme a Milanból érkezett, imigyen 1990-ben bronzot, 1994-ben ezüstöt vihetett haza a vb-ről. Az előbbinek vágott neki nagyobb győzelmi eséllyel az olasz válogatott (Zenga – F. Baresi – Bergomi, Ferri, Maldini – De Agostini, De Napoli, Giannini, Donadoni – R. Baggio, Schillaci), mégis az utóbbit nyerte meg kis híján, Pagliuca – Mussi (Apolloni, 36.), F. Baresi, Maldini, Benarrivo – Berti, Albertini, D. Baggio (Evani, 95.), Donadoni – R. Baggio, Massaro összeállításban. Ez többek között azért nem sikerült, mert a finálé tizenegyespárbajában az első labdát az égbe lőtte a kapitány... A mérkőzésen viszont zseniálisan futballozott – 25 nappal térdműtéte után –, a La Gazzetta dello Sport 9-es osztályzatot adott neki!

A csapatemberek eme prototípusa, az olasz Franz Beckenbauer, a zónavédekezés vezénylő mágusa 1989-ben Ezüstlabdát kapott a France Football szavazásán, egy év múlva hazájában az év játékosának választották. Mezszámát, a 6-ost, klubja visszavonultatta tiszteletére, a Milanban egyébként az évszázad játékosának is megválasztották. A World Soccer szerint ő minden idők 19. legjobb futballistája, egy másik választáson a XX. század legjobb olasz labdarúgójának választották.

1997 nyarán vonult vissza 719 milanos tétmérkőzés után, a klub alelnöke lett, majd rövid ideig a Fulham sportigazgatója volt. 2002-ben visszatért a Milanhoz, utánpótlásedzőnek. Először az U20-asokat, majd az U19-eseket, később a serdülőket gardírozta, 2008-tól viszont a klub elnöki nagyköveteként tevékenykedik. Még 2000-ben derült ki, hogy a kilencvenes években 4.5 millió akkori márkát nem fizetett be az adóhatóságnak, 2004-ben zűrös bűnügybe (uzsora, pénzmosás, gyanús pénzügyi manőverek) keveredett feleségével együtt; majd néhány festmény elsinkófálása miatt kapott egy öt hónapos börtönbüntetést – alighanem tekintélyes játékoskarrierje is szerepet játszott abban, hogy ezt egy hatezer eurós büntetésre becserélhette...

Talán eme ügyek miatt sem lett belőle edző Olaszországban vagy menedzser Angliában, pedig elképesztő tudását, tapasztalatát bizony nagy kár lenne veszni hagyni. Rendszeresen fellép viszont a Milan-öregfiúk gálacsapatában, és 2009-ban volt a Bajnokok Ligája nagykövete, Luís Figóval együtt.