Tanára modellnek adta volna – a világ egyik legjobb védője lett

A magyar gyerekszobák gombfociasztalain csak „Fa kettő” volt, de akárkire nem akasztanak becenevet, ez is jelzi, milyen korszakos figurája volt a világfutballnak. Giacinto Facchetti felemelkedéséhez nyilván kellett Helenio Herrera és az ő catenacciója, amelyben természetesen a tökéletes testfelépítésű (191 centijéhez 86 kg társult) védőnek is kulcs- szerep jutott.

Mások egy teljes pályafutást letudnak, amire valahogyan felvergődnek a csúcsra, Facchetti 23 évesen már kétszeres BEK- és Interkontinentális Kupa-győztes volt, kétszeres olasz bajnok – és hátvédként második Eusébio mögött az 1965-ös Aranylabda-szavazáson.

Átlagban kilenc meccs sem kellett neki a Grande (később azért kevésbé Grande...) Interben ahhoz, hogy gólt szerezzen, egy hátvédtől ez sem mindennapos produkció, természetes, hogy átlagon felüli fejjáték és rúgótechnika kellett ehhez a mutatóhoz. A mai napig csak az utód, az 1982-es világbajnok Giuseppe Bergomi és az Inter másik örök ikonja, az argentin Javier Zanetti húzta fel nála többször a kék-fekete csíkos mezt, de eredményesség tekintetében egyikük sem versenyezhet Facchettivel.

Igazi vezér volt. A nagy Helenio Herrera szúrta ki a lombardiai Bergamo mellett szülővárosa csapatában, a Trevigliesében csatárt játszó technikás, ám kemény srácot, és építette rá a világuralomig jutó Inter védekezését és kontrajátékát. (Pedig sokoldalú fiú volt, az egyik tanára modellnek adta volna, a másik orvosnak – ebből egyenesen következik, hogy a valaha volt egyik legjobb felfutó balhátvéd lett belőle...)

Azonnal kiderült, hogy hihetetlen érzékkel tanul, a párharcok megnyerésében, a játék olvasásában és a kontratámadások ritmusának megadásában is kulcsszerepe volt. 1999-ben így beszélt erről a Gazzetta dello Sportnak: „A védőnek először is tudnia kell védekezni. Aztán besegíteni a támadásokba, és ezzel létszámfölényt teremteni az ellenfél térfelén. A pályán mindent a jó védőnek kell megszerveznie. Ha erre nem vagy képes, csak egy szimpla kis szélső hátvéd lesz belőled.” Valahogyan így, igen.

Természetes, hogy Facchetti Herrera Interjében és a mindenkori szövetségi kapitányoknál is meghosszabbított kézként működött a pályán, a legkritikusabb szituációkban is rendre jó döntéseket hozott, rá aztán bátran lehetett taktikát, sőt taktikaváltást építeni.

A Real elleni 1964-es BEK-döntőben az volt az elsődleges cél, hogy az Inter kifogja a szelet a Di Stéfano, Puskás és Gento által fémjelzett madridi csatársor vitorlájából. Facchetti ezért közelebb húzódott a belső védőkhöz, és elmaradhatatlan társával, a jobb oldalon futballozó Tarcisio Burgnichcsal párban szinte megfojtotta a Real támadójátékát. Egy évvel később pedig a kor másik csodacsapata, Eusébio Benficája volt kénytelen fejet hajtani a Grande Inter előtt, igaz, a lisszaboniak ekkor már megkapták a fejükre Guttmann Béla átkát, azaz tulajdonképpen eleve nem volt esélyük a kupagyőzelemre.

Az 1968-as olaszországi rendezésű Eb-n már kapitánya volt a válogatottnak, a szovjetek elleni elődöntőben, amelyet párját ritkító módon pénzfeldobás döntött el, Facchetti választotta a „fejet” a szovjetek „írása” ellenében – így jutottak be a fináléba az olaszok, ahol aztán megismételt meccsen megverték a jugoszlávokat. De ha pénzt dobtak volna fel, akkor újra eltalálta volna, ne legyenek kétségeink.

Persze nem csak sikerek kísérték az útját, nyilván ma sem érti, hogyan kaphattak ki a válogatottal az 1966-os vb-n Észak-Koreától (hogy Facchetti mennyire úriember volt, jelzi, hogy nyilvános bocsánatkérő levelet írt egy újságírónak, aki bírálta őt a teljesítményéért), és persze a Celtic elleni BEK-döntő sem volt benne a pakliban, amit 1967-ben elbukott az Interrel. És persze ott van minden idők egyik legnagyobb vb-döntője, a '70-es is, amely után sportszerűen a következőt nyilatkozta: „A brazilok igazi világbajnokok, megérdemelten győztek. Gratuláltam nekik, és gratuláltam saját csapattársaimnak is. Mindent megtettünk a hazánkért, de fejet kellett hajtanunk az ellenfél tudása előtt. Ez a sport.”

Még ma is nyolcadik az olasz válogatottsági öröklistán, csak Buffon, Cannavaro, Maldini, Pirlo, De Rossi, Zoff és Zambrotta előzi meg, Paolo Maldini híján valamennyien világbajnokok. Facchetti három vb-n képviselte Itáliát, 1970-ben és 1974-ben csapatkapitányként, és ha nincs a Pelé-féle felülmúlhatatlan 1970-es brazil csodacsapat, ez a rubrika sem lenne üres a gazdag életműtablón.

Bár védő volt és olasz, hosszú pályafutása alatt mindössze egyszer állították ki, akkor is „csak” a játékvezető szidalmazásáért. De Facchetti intelligenciáját ismerve nyilván akkor is neki volt igaza.

1978-as visszavonulása után majdnem három évtizeden át szolgálta az Intert. Előbb technikai igazgatóként, majd elnökségi tagként, később a klub utazó nagykövete lett, aztán alelnöke, mígnem 2004. január 19-én az FC Internazionale elnökévé választották. Mindössze két és fél évig tölthette be a pozíciót, mert 2006 szeptemberében 64 évesen elvitte a hasnyálmirigyrák, négy gyermekét, feleségét, Giovannát és zokogó olaszok millióit hagyva maga után. Az Inter természetesen azonnal visszavonultatta a legendás 3-as mezt, Milánóban utca is viseli Giacinto Facchetti nevét.

Emlékét az sem kezdte ki, hogy a 2010-ben kirobbanó calciopoliban, azaz a soros olasz bundabotrányban is felvetődött a neve. A 2005 tavaszán rögzített beszélgetések szereplőjeként a játékvezető-küldő bizottság és a klubok vezetői között ott volt Giacinto Facchetti is.

Massimo Moratti, az Inter akkori elnöke bejelentette, hogy akár a nápolyi bíróság előtt is kész tanúskodni, hogy tisztázza a klub feddhetetlen szimbólumát, akinek már nem áll módjában védekezni.

Az egyik lehallgatott telefonbeszélgetés során Paolo Bergamo, a játékvezető-küldő bizottság vezetője így nyugtatgatta Facchettit egy meg nem adott gól miatt: „Meg fogod látni, hogy jó meccse lesz, csak várj és figyelj, meglátod, hogy így lesz...” Mármint jó meccse lesz a játékvezetőnek, Luca Palancának. És az Internek, ugyebár.

De Facchetti neve végül posztumusz sem sározódott be, felesleges is lett volna megpróbálni, úgy sincs olyan olasz, aki elhinné, hogy elkövetett valamit. Hiszen a nagyszerű csapattárs, Sandro Mazzola is megmondta: „A legnagyobb figura ő volt. A pályán és a pályán kívül is.”