Terence Hill segítette a milánóiakat és a Genovát?

„Ha kicsi a tét, a kedvem sötét" – mondá virgoncan Terence Hill az örökbecsű És megint dühbe jövünk című filmben a végső kártyaparti előtt, majd elnyerte a Görög gatyáját is. No de nem ezért gyűltünk itt ma össze, hogy erről megemlékezzünk, hanem azért, hogy áttekintsük a Serie A eddigi nyári igazolásait.

Hogy miért a pókeres párhuzam? Az olasz labdarúgó-klubokra mindig is jellemző, hogy előszeretettel vásárolnak meg játékosokat közösen, sőt, néha hárman állnak össze egy-egy üzletre, mint fesztiválok utolsó napjain a szerényebben eleresztett sátorlakók a söröspult előtt. A legutóbbi szép példa a közös tulajdonra a ghánai középpályás, Kevin-Prince Boateng, akit tavaly vett meg együtt a Milan és a Genoa, most pedig 7.5 millió euró fejében 100 százalékban a milánóiaké lett játékjoga. Egyébként akkori vételára 5.7 millió volt, és 3 millióért töltötte az elmúlt idényt a Milanban, azaz nem járt éppen vele rosszul a Genoa. A szabványeljárás az egyébként, hogy ha nem születik előre külön megegyezés, azaz nem hosszabbítják meg a közös tulajdont vagy a kölcsönszerződést, akkor a futballistákra júniusban egyfajta „néma alku" keretében licitálnak a klubok. Mégpedig vakon, azaz egy zárt borítékban átadják a szövetség illetékeseinek – közjegyző jelenlétében, ahogyan felénk mondanák – a játékosért felkínálni szándékozott összeget, pontosabban felírják azt egy papírra, és nem meglepő módon az nyer, aki többet ígért.

Előfordulhat az is, hogy az egyik klub lemond a játékosról, és nem alkuszik rá, így üzlettársa az 500 eurónyi minimális, mondhatni adminisztrációs díj ellenében szerzi meg „felebarátja" egészét. Így járt például Daniele Manninivel a Napoli, vagy Gianluca Curcival és Stefano Gubertivel a Roma, akikről a másodosztályba süllyedő Sampdoriának kellett lemondania. Emiliano Viviano ügye sokkal viccesebb volt: róla úgy csúsztak le a bolognai vezetők, hogy tévedésből a megadni szándékozott összeg felét írta csak Stefano Pedrelli sportigazgató a papírra, lévén megzavarta őt az, hogy a játékos teljes áráról vagy csak annak 50 százalékáról van szó? A nevető második, az Inter nyert végül, bár ez a győzelem 4.1 milliójukba került. A Bologna egyébként 4.71 milliót adott volna a kapusért.

Akadt, hogy a klub megvette egy „részidős alkalmazottja" játékjogának másik felét is, de csak azért, hogy azonnal továbbítsa egy harmadik egyesületnek, vagy éppen elcserélje őt. Hogy még sokoldalúbb legyen a transzfervilág, „határidős üzletekkel" is lehet kaszálni alkalomadtán nem csak az igazi, hanem a futballtőzsdén is. Erre a legszebb példa Kévin Constant, akit kölcsönvett a Chateauroux-tól a Chievo, majd élt elővételi jogával; de az alig 500 ezer euróért megvett támadó középpályást hétmillióért ízibe tovább is passzolta a Genoának.

A 25 esztendős támadó, Riccardo Meggiorini esete is bájos: őt közösen tulajdonolta a Bologna és a Genoa, de most nyáron Federico Rodríguez másik fele játékjogáért cserébe megszerezte őt a Genoa, hogy azonnal kölcsön is adja a Novarának, vételi opcióval.

A fenti műfajokban eddig a két milánói gigász, az Inter és a Milan, valamint a Genoa járt az élen, akik első ránézésre ügyesen tették-vették a téteket. Az utóbbi két csapat különösen szép munkakapcsolatot alakított ki az elmúlt években, ezen a nyáron eleddig nem kevesebb, mint kilenc közös üzletet ütöttek nyélbe. Volt ebben tulajdon-átadás és mezei cserebere is, értékbeszámítással (egyes források szerint Alexander Merkelt négymillióért tudták be Genovában Stephan El Shaarawy árába úgy, hogy mindketten közös tulajdonba kerültek).

Mivel a mellékelt, alig 15 munkaóra alatt összedobott, több honlap és a közös játékosokról az olasz szövetség által kiadott hivatalos dokumentum alapján készült táblázat átbogarászásától nem szeretnénk elrabolni a kedves olvasók idejét, ezért most a csapatonkénti áttekintéstől eltekintenék.

Higgyék el, lesz mit elemezni a jövő héten!