A gyereke életéért is tornázott, 7. olimpiáján indul 41 évesen

Keressünk egy kicsit! A Nemzetközi Tornaszövetség adatbázisában 1251, nemzetközi versenyengedéllyel rendelkező tornásznő neve szerepel. Negyven év fölötti egy van közöttük.

Már ez is mutatja önmagában, hogy Oksana Chusovitina egy természeti csoda.

Ha megismételjük a keresést a férfiakra, akkor 1325-ből egy negyven feletti van, a norvég Espen Jansen, no de ő már nem aktív a nemzetközi színtéren.

Szóval Oksana Chusovitina egy természeti csoda.

Már akkor olimpiai bajnok volt, amikor a női torna jelenlegi mezőnyének kilencvenöt százaléka még világra sem jött. Versenyzett öt zászló alatt, megnyerte az összes nagy versenyt, felnevelt egy súlyos betegséggel – sikeresen – megküzdő gyermeket, és elutazott a riói olimpiára. Ami neki a hetedik lesz.

Negyvenegy évesen. Tornában. Az egyik legszebb, de legkíméletlenebb sportban, amely rendkívüli igénybevételt jelent fizikailag és mentálisan is.

Mondtuk már, hogy természeti csoda, ugye?

SZTÁRSÁGBÓL A LEROBBANT TEREMBE

A történet még a Szovjetunióban indult. A buharai születésű kislányt hétévesen vitték el tornázni, és a választás telitalálatnak bizonyult: hat évvel később már megnyerte az összetett versenyt a szovjet juniorbajnokságon. Mire a Szovjetunió a szétesés küszöbére jutott, már a sztárokkal teli felnőttcsapat meghatározó tagja volt. És egy amerikai színészről álmodozott.

„Amikor kicsi voltam, nagyon tetszett Tom Cruise, és egy óriásposztert tettem fel róla az ágyam fölé. Arról álmodoztam, hogy egyszer eljutok Amerikába és találkozok vele” – mesélte nevetve később.

Ha a találkozó nem is jött össze, Amerikába eljutott: az 1991-es, indianapolisi világbajnokságon még szovjet színekben lett kétszeres aranyérmes. Egy évvel később, a barcelonai olimpián már az Egyesített Csapat tagjaként állt a dobogó tetején. Csak hogy segítsen elhelyezni az idősíkban: a hatodik helyen a Balázs Bernadett, Balog Ildikó, Horváth Kinga, Molnár Andrea, Molnár Krisztina, Ónodi Henrietta összeállítású magyar csapat végzett…

A szovjet birodalom széthullásával Chusovitina is hazament Üzbegisztánba, csak épp a „nagyhatalmi” központi edzőtáborhoz képest egy teljesen lerobbant teremben kellett gyakorolnia. A korabeli képek megdöbbentőek. A kicsi, zsúfolt teremben a talajszőnyeg olyan szakadozott és hepehupás, hogy elesni látszólag könnyebb volt benne, mint tornázni. Az ósdi, leharcolt, rozsdás tartószerkezetű szereket házilag javítgatták és barkácsolták össze, hogy bírjanak még néhány évet. Biztonsági ellenőrzésen egy sem ment volna át… Légkondicionálóról álmodni sem lehetett, a hőség pedig nyáron negyvenfokos.

Sokat nem változtatott a dolgok folyásán. Chusovitina edzett, utazott és nyerte az érmeket, csak immár szülőhazája zászlaja alatt. Az 1994-es, hirosimai Ázsiai Játékokról két bronzérmet vitt haza, no és megismerkedett a szintén bronzérmes birkózóval, Bakhodir Kurbanovval, akivel három évvel később összeházasodott, fiuk, Alisher 1999-ben született meg.

Az igazi megpróbáltatások itt kezdődtek.

ÉLET-HALÁL KÉRDÉSE

„Amíg bírom, folytatom a tornát. Azt hiszem, az a normális, amit én teszek, nem az, hogy tizenhat évesen abbahagyják a lányok. Nagyon jólesik, amikor odajönnek hozzám, és hitetlenkednek, hogy szülés után még mindig versenyzek. Ez azt jelenti, hogy jól tartom magam. A szovjet válogatottban sokszor szükségtelenül nagy terhelést kaptunk, ez rettenetesen igénybe vette a testemet, de ennek szerencsére vége, ésszerűbb az edzésmunka” – magyarázta Chusovitina az International Gymnastnek 2001-ben, a genti világbajnokságon. A belga városból egy ezüstéremmel távozott, és ekkor még nem tudta, milyen hosszú küzdelem változtatja meg az életét.

A hároméves Alishert akut limfoid leukémiával (ALL) diagnosztizálták, mialatt a szülők az Ázsiai Játékokon versenyeztek.

Üzbegisztánban nem volt megfelelő kezelést nyújtó, onkológiára specializálódott intézet, és megfelelő betegbiztosítás sem. A versenyzést ettől fogva egyszerűen nem lehetett abbahagyni. Szó szerint élet-halál kérdése lett.

„Ha nem versenyzek, és nem nyerek pénzdíjakat, a kisfiam nem marad életben. Ennyire egyszerű. Csak úgy kaphat megfelelő kezelést, hogy befolyik ez az összeg. Másképp tehetetlenek lennénk. Nincs választásom” – értékelte a tornásznő komoran, de reálisan a helyzetet.

Mivel ez sem volt elég, segítség kellett. A német csapat közbenjárásával Alisher kezelését megkezdhették a kölni egyetemi kórházban – enélkül a kisfiú túlélési esélyei nullára csökkentek volna –, ám a klinika 120 ezer eurót kért letétbe. Ennyiről a szülők nem is álmodhattak. Végül Peter Brüggemann professzor (az egyik német csapattag, Lisa édesapja) meggyőzte a kórházat: kezdjék el a kezelést, a pénzdíjakból és az általa megszervezett nemzetközi gyűjtésből majd befolyik a szükséges összeg.

Alisher kezelésére világszerte gyűjtötték az adományokat, Chusovitina pedig Brüggemann segítségével Kölnben telepedett le, és itt tornázott tovább. Míg a nemzetközi versenyeket járta, férje maradt otthon a kisfiúval, és vitte kezelésről kezelésre.

Más lehet, hogy összeroppanna ekkora teher alatt. Chusovitina inkább nyert 2003-ban egy világbajnoki aranyat ugrásban. Még Üzbegisztánnak, ám jelezte: szeretné azzal kifejezni háláját Németországnak fia kezelése miatt, hogy országot vált és felveszi a német állampolgárságot. Amíg ez nem történt meg (három év kellett, míg megkapta a szükséges papírokat), üzbégként folytatta, hogy 2006-ban egyből vb-bronzot hozzon Németországnak. Két évvel később Európa-bajnoki címet és olimpiai ezüstérmet kedvenc szerén, ugrásban.

A kezelések hatottak, Alisher állapota fokozatosan javult, végül gyógyultnak nyilvánították. Nem csoda, hogy 2009-ben Chusovitina úgy gondolta, eljött a megérdemelt pihenés ideje, és bejelentette, visszavonul.

VISSZAVONULNI? UGYAN MÁR!

A „visszavonulás” csak hónapokig tartott, mert a torna szeretete sokkal erősebb volt: 2010-ben már ismét ott állt a szereknél, és végigcsinálta az olimpiai ciklust, hogy megjárja Londont is. Aztán bejelentette megint, hogy visszavonul, és edzősködni kezd.

Kitalálják, megint ugyanaz történt: Oksana Chusovitina hamarosan ismét versenyzett. Képtelen volt leállni. Csak egy kérése volt. Engedjék ismét szülőhazája, Üzbegisztán színeiben indulni.

A német szövetség nem is támasztott akadályt: megköszönte, amit Chusovitina az ország tornasportjáért tett, és rábólintott a „visszahonosítási” eljárásra. A Nemzetközi Tornaszövetség 2013 februárjában engedélyt adott az országváltásra – Chusovitina ismét üzbégként versenyezhetett. Most már „csak” az ötkarikás kvalifikáció volt hátra: a tavalyi világbajnokságon még nem sikerült ezt bebiztosítani, de idén, a riói olimpiai tesztversenyen már igen – a negyvenet időközben átlépő tornásznő készülhet a játékokra. Hetedszer. Korábban soha, egyetlen tornásznak sem sikerült ez.

Anya, világklasszis, korelnök és példakép: a tornasport „first ladyje” korán kel, elviszi Alishert az iskolába, hazamegy, főz, elmegy edzeni, hogy készüljön egy „kicsit” Rióra, majd fogadja a hazatérő családot. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Persze, ahogy ő mondja, lehet, hogy ez a természetes. Csak nem ehhez szoktunk hozzá. Sajnos.

„Ránézek a teremben magam körül ezekre a fiatal, gyönyörű lányokra, ez hajt arra, hogy felvegyem velük a versenyt, és továbbra is megfeszített erővel dolgozzak. Inkább nekik kell tartaniuk tőlem, mint megfordítva. Remekül érzem magam, jó formában vagyok, napi két órát edzek, és teljesen normális életet élek. Fogalmam sincs, mi a titkom. A motivációm az, hogy imádom a tornát. Még mindig hihetetlenül élvezem, egyszerűen szerelmes vagyok a sportomba. Mentálisan megedzett, amin a fiamnak át kellett mennie – ez biztosan hozzájárul ahhoz, hogy még mindig versenyzek.”

Rióban talán kicsit unatkozni fog. Nem kell korán kelni, iskolába vinni a fiát, főzni, házimunkát végezni. „Csak” versenyezni. Utoljára? Most már inkább nem mond semmit.

Hiszen Oksana Chusovitina egy természeti csoda.