Születésnap: 95 éves Kotsis Attiláné, a magyar röplabdázás edzőlegendája

– Az ön esetében naivnak tűnik a kérdés, de felteszem: a helyszínen követte a női válogatott Ukrajna elleni két Arany Európa-liga-mérkőzését?
– A szombatit igen, a vasárnapit tévén néztem meg. Hát, nem voltam elájulva... Új az olasz szövetségi kapitány, és néhány nap alatt nem lehet csodát tenni. A röplabda csapatjáték, sok összetevővel: technika, taktika, sok mozgás, helyezkedés, játék, trükkök... Régen láttam ennyi lyukas sáncot, de a második meccs már jobb volt az elsőnél. Ugyanakkor nagyon jó élmény volt a leány U15-ös korosztály Újpesten rendezett bajnoki döntője, ahova illett is elmennem, mert az én nevemet viseli a bajnokság.

– Jó hallani, hogy továbbra is ilyen aktív és mozgékony...
– Szívesen megyek, és ha kérdeznek, válaszolok – de senkire sem akarom ráerőszakolni a nagy eszemet. Én annak idején mindig kérdeztem, manapság meg mintha szégyen lenne... Az lenne a jó, ha egy-egy témát kiválasztva összehívnák az edzőket, és mindenki elmondaná a véleményét.

– Megmaradt kritikusnak és örök elégedetlennek?
– Ez túlzás, mert például egy alkalommal elmentem megnézni a bajnok Vasas edzését, és nagyon tetszett, amit láttam. A görög Janisz Athanaszopulosz kiváló tréninget vezényelt, és ravasz edző. Ez megmutatkozott a Békéscsaba elleni fináléban is.

– Hogy viselte a Covid-időszakot?
– Nézze, ahova nem volt szabad menni, oda nem mentem. A szerencsén is múlott, ki fertőződött meg, és ki nem, de ha arra irányult a kérdés, az én mindennapjaimban nem okozott törést.

– Hol tart a könyvével, amelyet már öt éve is lelkesen gépelt?
– Alapvetően kész, de mert speciálisan röplabdakönyv, nehéz kiadót találni, én viszont nem tudom finanszírozni a megjelentetését. Mondjuk úgy, szerkesztés alatt van, és talán a Testnevelés Egyetem mögé áll.

– A teniszt még a kilencvenedik születésnapja előtt, a nyolcvanas évei derekán abbahagyta, már nem vezet autót, és fia, Laci fuvarozza. Nehéz volt elfogadni a hiányukat?
– A végtagjaim mozgáshiánya okoz gondot, de kis túlzással már állni sem tudnék a teniszpályán. Az U15-ös döntőn viszont annyit ugráltam és jöttem fel-alá, hogy edzéssel is felért.

– Megünnepli a születésnapját?
– Hú, hát annyi helyre vagyok hivatalos, hogy meg is unom. (Nevet.) A volt játékosaim a Rozmaring étteremben várnak, aztán ott a szövetség, csütörtökön a TF rektorával találkozom, pénteken meg a kalocsai gimnázium vendége leszek.

– Nem kevés a kilencvenöt, és már ott magasodik a láthatáron a százas kilométerkő. Kacérkodik vele?
– Távlati céljaim már nem lehetnek, a lényeg, hogy úri módon, ne nyomorultul távozzak. A családtagjaimnak úri módon sikerült... Például a bátyám orvos volt, epekőproblémák miatt került kórházba, és az egyik reggel könyvvel a kezében hunyt el.

– Van még adóssága az élettel szemben?
– Hát, meglehetősen hepehupásan alakult az életem, de – alap-, közép- vagy felsőfokon – mindig azt csináltam, amit szerettem.