Spanyolország: már a legkevésbé sem szuper ez a Depor

Húsz évvel ezelőtt, az 1999–2000-es bajnoki idényben a spanyol élvonal küzdelmei addig nem látott eredménnyel zárultak: a Deportivo La Coruna fennállása során első alkalommal megnyerte a La Ligát, ezzel teljessé téve az addig három ezüst- és két bronzéremből álló bajnoki éremkollekciót. Nem mellesleg: az idén szintén kiesést átélő – az élvonalból a másodosztályba hulló – Espanyol ellen megnyerte a spanyol Szuperkupát, szóval a Javier Irureta edzette SuperDepor a csúcsra ért.

Az volt a klub két aranykora közül a második és a sikeresebb. Az elsőt 1948–1957 közé tehetjük, amikor a csapat megszerezte első bajnoki érmét: az 1949–50-es idényben csak az utolsó fordulóban maradt le az aranyról, miután az utolsó fordulóban csak döntetlent játszottak az Athletic Bilbao otthonában, így az aranyérem az Atlético Madrid játékosainak a nyakába került.

Az első aranykor tehát az 1957-es kiesésig tartott, egy rövidebb időszakig volt a csapat edzője a későbbi Grande Intert létrehozó argentin Helenio Herrera, és ekkor kezdte a profi pályafutását az egyetlen spanyol aranylabdás, az elegáns középpályás, Luis Suárez – aki egyébként 1960-ban éppen Puskás Ferencet előzte meg a legjobb európai labdarúgó címéért folytatott versenyben.

A kiesést követően 15 évnyi liftezés várt a csapatra: öt év másodosztály után öt feljutás és öt kiesés váltotta egymást, majd jött a korábban elképzelhetetlen: két év alatt 1974-re az élvonalból a harmadosztályba zuhant a csapat, s ugyan azonnal sikerült is a visszajutás, de az egyre nehezebb anyagi helyzetbe került egyesület az 1980–81-es idényben ismét megmerítkezett a harmadosztályú „pokol” bugyraiban. A 80-as években stabil helyet harcolt ki magának a brigád a második vonalban, ám az évtized végén, 1988-ban csak egy gólon múlott az újabb harmadosztályú szereplés: a Racing Santander otthonában a rendes játékidő ráadásában Vicente találatával tudott csak bent maradni a Depor a Segunda Divisionban.

Ez a sokk viszont elemi erővel hozta el a megújulást az akkor több mint 80 éves klub életébe: az új idényre komplett tisztújításon esett át a vezetőség, és az elnöki széket a Augusto César Lendoiro foglalta el, akinek elsőként a 600 millió pesetás adósságot kellett eltüntetni.

Az anyagi stabilitás megteremtése után a klub 18 év szünet után került vissza az élvonalba, megkezdve ezzel a második aranykort. Az észszerű gazdálkodásnak – no meg a tévés jogdíjakból érkező óriási összegeknek – köszönhetően a klub egy átmeneti idény után már nemzetközileg is elismert labdarúgókat szerződtetett: például a két későbbi világbajnok brazil, Mauro Silva, és a klub történetének első élvonalbeli gólkirálya Bebeto személyében. Arsenio Iglesias mesterrel a padon három egymást követő évben is dobogós lett: a 93-as harmadik helyet két második követett.

A sikeredző a csúcson távozott, és Iglesias helyére jött John Toshack, ám a walesi szakember ténykedése nyomán – hiába érkeztek a klubhoz továbbra is egészen kiváló játékosok, lásd keretesünket – egy gyengébb idényt követően ugyan egy bronzérem összejött, de Toshack 1997 februárjára mindenkivel összeveszett a klubnál, aki szembejött vele. Végül a megnyugvás 1998 nyarán érkezett, s máig állítható: Javier Irureta kinevezése volt az utolsó szükséges hozzávaló a SuperDepor létrejöttéhez.

Hat évvel azt követően, hogy az 1993–94-es idény utolsó fordulójában Miroszlav Djukics elrontott büntetője miatt nem győzte le a Valenciát, és nem lett bajnok, az 1999–2000-es bajnokság utolsó játéknapján az Espanyol ellen már sikerrel járt, és fennállása első bajnoki címét ünnepelhette.

S az igazi aranykor egészen 2004 nyaráig tartott: két ezüst- és két bronzérem a bajnokságban, egy Király-kupa-győzelem 2002-ben, stabil szereplés a BL-kieséses szakaszában, köztük egy elődöntő 2004-ben.

Ez volt a Depor legjobb eredménye nemzetközileg, ám miután 2004 nyarán kulcsjátékosok távoztak, az igazi erősítések elmaradtak, s a korábbi sikeredző már nem tudott megújulni, a gárda csak a nyolcadik helyen zárt, így Irureta nyolc páratlanul sikeres év után, 2005 nyarán távozott.

A klub innen pedig szépen lassan megindult lefelé. Persze, nem olyan feltűnő gyorsasággal, mint a hetvenes évek elején, de azért jól láthatóan, miután Lendoiro elnök elzárta a pénzcsapokat, s a brigád az évtized végére visszasüllyedt a stabil középcsapatok közé. A klub többé nem számított tényezőnek az átigazolási piacon, és bár néhány nevesebb játékos maradt a klubnál, a többség elhagyta a Deportivót. A csapat már nem volt olyan, mint előtte.

Odáig jutott a klub, hogy egy 2009-es sajtótájékoztatón az akkori vezetőedző Miguel Ángel Lotina a hétvégi mérkőzésen várható kezdőcsapatról érdeklődő újságírónak válaszolva olyan legendákat „jelölt” a kezdőbe, mint Djalminha, Donato, Makaay, vagy Diego Tristán...

Jelen évtized elején aztán jött az újabb liftezés időszaka a kiesések és az azonnali visszajutások: előbb 2011-ben, aztán 2013-ban búcsúzott a Depor, és ugyan a 2014 feljutást követően még négy idényen át maradt az élvonalban, ez már tényleg csak a túlélésről és a vegetálásról szólt. Akét kiesés tovább rontotta a klub ekkor már egyre kétségbeejtőbb anyagi helyzetét, és az adósságok 2013 márciusára elérték a 156 millió eurót. Nem lehetett kérdés, Lendoiro elnöknek mennie kell, hiába fűződik a nevéhez a klub legsikeresebb időszaka.

Lemondását végül 2013 karácsonyán jelentette be, s a 2014-es feljutás kiharcolásakor már Tino Fernández vitte a boltot, és mintha feltűnt volna a fény az alagút végén: az új Presidente a felére csökkentette az adósságokat, s keményen dolgozott a klub megtépázott hírnevének helyreállításán.

Ha a pályán kívüli ténykedését vizsgáljuk az elnöknek, akkor mondhatjuk: sikeres volt, ám a pályára közvetlen hatással bíró döntéseknél rendre rosszat húzott. Öt éve alatt 9 edzőt fogyasztott a Depor – köztük a játékosként világklasszis a 2018 februárjában megmentőnek hívott Clarence Seedorfot is, akivel a padon 16 meccsen 2 győzelem és 6 döntetlen mellett 8 vereséget hozott össze a Depor, és hat idény alatt harmadszor is búcsúzott az élvonaltól. Ezzel a holland máig a Depor utolsó élvonalbeli edzője...

Ráadásul, amíg a megelőző két kiesés alkalmával sikerült az azonnali visszajutás, most nem: a Segunda Divisiónban ragadt a klub, a hatodik helyen zárt, a rájátszás elődöntőjében pedig búcsúzni kényszerült. Ráadásul a vezetőségben kitört a káosz.

Tino Fernándeznek távozni kellett az elnöki posztról, s Paco Zas váltotta, de neki annyi ideje sem volt, hogy a családi fotójának helyett találjon az elnöki irodában lévő íróasztalán, végül a posztért zajló harcot idén Fernando Vidal nyerte.

A Depor az elnöki hercehurca közben a pályán próbált teljesíteni, de a hatalmi harcok alól a játékosok sem feltétlenül tudták magukat függetleníteni. Tavaly októbertől év végéig a Depor csont utolsó helyen állt a másodosztályban, aztán Vidal elnök kinevezte a kispadra Fernando Vázquezt és valami megmozdult: a csapat elindult felfelé, s nem is akárhogy. Az addigi 22 bajnokiból mindössze kettőt nyert meg a brigád, Vázquez érkezése után viszont az első hatot egymás után, és máris elmozdult a kiesőzónából.

A koronavírus miatti leállásig hátralévő négy meccsen azonban csak két pontot szerzett a csapat, de az újraindulás után úgy tűnt, valamelyet sikerült stabilizálni a gárdát. Hiába jött azonban egy újabb hét bajnokiból álló – három győzelem, négy döntetlen – sorozat, az utolsó három fordulóra összeomlott a Deportivo, s három vereséggel fejezte be az idényt.

Persze pontot még nem tehetünk az előző mondat végére, hiszen a koronavírus-járvány miatt a Fuenlabrada elleni utolsó bajnokija elmaradt, miközben az utolsó forduló többi meccseit mind lejátszották – lett is belőle jókora botrány.

Csupán annyi biztos, hogy a Deportivo már semmiképpen nem őrizheti meg másodosztályú tagságát, mert pontszámban ugyanbeérné a még bennmaradást jelentő, 18. helyen végzett Ponferradinát, ám azonos pontszám esetén az egymás elleni eredmény dönt. Ez pedig egyetlen góllal a Depor ellen szól...

Persze, ott van még az a felettébb valószínűtlen szcenárió, hogy a spanyol liga elfogadja a Deportivo óvását, és elrendeli az egész forduló újrajátszását, ám ez valószínűleg a legtöbb másodosztályú klub felháborodásával járna.

Szóval, szinte 99.99 százalékos biztonsággal vehetjük, hogy a Depor jövőre, majdnem 40 év után ismét a harmadosztályban szerepel. Most, hogy bemutattuk a klub idevezető útját, megpróbálunk válaszolni arra a kérdésre, hogy mi vezetett ide.

A 2013-as pénzügyi vizsgálatok során, amikor a 156 millió eurós hiányt feltárták a klubnál, s amely miatt Lendoiro elnöknek is mennie kellett, a vizsgálat arra a megállapításra jutott, hogy a „vezetők felelőtlen, a valóságtól elrugaszkodott gazdálkodást folytattak, kölcsönöket vettek fel és olyan befektetéseket vállalnak, amelyek nem lehetnek rentábilisak. A klub évek óta meggondolatlan és téves üzleti modell alapján működik.”

Nem állítjuk, hogy ez és csakis ez vezette a Deport a harmadosztályba, ám jó eséllyel nagy szerepe van benne, mint ahogy az utóbbi évek állandó kapkodásának is. Az sem segített a csapatnak, hogy Tino Fernández elnök 2014 januári hivatalba lépése óta 10 edzőt fogyasztott a klub, ebből csak a most véget ért idényben hármat.

Az viszont biztos, hogy a klubnak most egyetlen feladata lehet: azonnal visszajutni a másodosztályba – a korábbi két alkalommal ez sikerült, mert ha nem teszi, akkor könnyen a 80 csapatos, négy csoportra osztott harmadosztályban ragadhat.