Szó, szó, szó – Malonyai Péter jegyzete

Vannak meccsek, amelyeknél a tabellahelyezés egyszerűen nem számít – közhely ez a javából, ám mindig van mögöttes tartalma. Hogy hazulról induljak, a Fradi és az Újpest találkozói mindaddig kiemelt figyelmet kapnak nálunk, amíg lesz, aki emlékszik vagy emlékeztet arra az időszakra (múlt század, ötvenes évek), amikor a lila-fehéreknek Dózsa néven a belügyminisztérium volt a gazdájuk, miközben a legtöbb drukkert maga mögött tudó Ferencvárosnak ott tettek keresztbe, ahol csak tudnak. Politikai szempontok alapján, ami méltatlan a földkerekség legnépszerűbb játékához.

A mai el Clásico sem más, ha úgy tetszik, az identitás is pályára lép a spanyol klasszikuson. Lévén ugyebár a Barcelona vállaltan katalán csapat, amit legfeljebb csak hallgatólagosan vett tudomásul a madridi hatalom. Maradva a háború utáni időszaknál, a két csapat rivalizálása egyenlőtlen esélyek mellett zajlott, az országot diktátorként kézben tartó Francisco Franco minden erejével azon volt, hogy a Barcelona kárára (is) kedvencét, a Realt hozza helyzetbe. A Barca azóta is a katalán szeparatizmus jelképe, nem véletlenül mondta 1968-ban Narcís de Carreras, a klub elnöke – nem mellesleg a Király-kupa-döntő után, amelyben csapata 1:0-ra győzte le a Realt –, hogy a Barca több mint egy klub (Més que un club).

Persze vigyázzunk, a túlzásnak nincs értelme, a ma csatába induló csapatokban ugyanis rengeteg a külföldi, akik nem feltétlenül vannak tisztában kenyéradójuk múltjával. A madridiaknál Thibaut Courtois, Vinícius Júnior, Luka Jovics, Gareth Bale vagy Eden Hazard aligha történelemkönyveket lapozgat elalvás előtt, ahogyan a másik oldalon Pierre-Emerick Aubameyang, Ousmane Dembélé, Luuk de Jong vagy éppen Memphis Depay sem.

De – nem is ez a dolguk. A hangulat mindenképpen magával ragadja őket, hiszen a Clásico az a meccs, amelyen kiemelkedő játékukkal nem csupán a mezőny legjobbjai lehetnek, hanem egyenesen – hősök. Érvényes ez a két edzőre is, Carlo Ancelotti hiába nyert már (szinte) mindent a kispadról irányítva, többszörös szorzóval nyom a latban, mire megy a Realnál. Xavi hiába fiatalabb, nála is hasonló a helyzet, hiszen ifjú edzőként nem mindegy, nyer vagy veszít.

Mindez persze csak „Szó, szó, szó...” – idézem Hamletet, Polonius kérdésére („De a veleje?”) pedig megint csak közhellyel állhatok elő a Clásicóról szólva: meglátjuk…

Még ma is megesik, hogy a játék játék, nem esik áldozatául az edzői okosságoknak.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!