Kiszivárgott: Beckham a Realban folytatja!

Florentino Pérez másodszori próbálkozásra, 2000-ben ülhetett a Real Madrid elnöki székébe. A csapat hiába nyerte meg elődje, Lorenzo Sanz regnálása alatt kétszer is (1998, 2000) a BL-t, a kihívó az egyesület rossz anyagi helyzetét és az előző klubvezetés hibáit hangsúlyozva kampányolt – valamint nem utolsósorban beígérte a (szavazati joggal rendelkező) szurkolóknak Luís Figo átcsábítását a nagy konkurens Barcelonától. Pérez aztán győzött, és valóban „leszállította" a portugál klasszist. A következő évben világrekordot jelentő összegért Zinedine Zidane-t vette meg a Juventustól, majd 2002-ben a friss világbajnok Ronaldót az Intertől. Vicente del Bosque mester irányításával abban az esztendőben összejött az újabb Bajnokok Ligája-trófea is.

2003-ban a Real nyerésre állt a Primera Divisiónban, míg a BL-ben az ismétlésre tört. A negyeddöntőben a négy évvel korábbi győztes Manchester Uniteddel került szembe, de aligha ezzel függött össze, hogy Pérez kit szemelt ki következő „galaktikusának". (A sajtó ugyanis, észlelvén a látványos bevásárlásokat és a blancók öltözőjében egyre gyarapodó sztárgyülekezetet, ezt a becenevet aggatta a madridiakra.)

Az odavágó 3–1-es spanyol sikere után az Old Traffordon – amint azt rovatunk tegnapi részében taglaltuk – fergeteges mérkőzésen az MU kerekedett felül 4–3-ra, többek között (a mindössze csereként szóhoz jutó) Beckham két hajrábeli góljának köszönhetően, és másnap a lapok szakmai szempontból elsősorban azt fejtegették, miért döntött a csodálatos rúgótechnikájú középpályás pihentetése mellett Sir Alex Ferguson, amikor ennyire kiélezett volt a (végül összesítésben 6–5-re elbukott) párharc. A Daily Telegraph nevetségesnek titulálta a skót menedzser döntését, amelyet még a madridi Marca is érthetetlennek nevezett. A kérdőre vont szakvezető Ole Gunnar Solskjaer jó formájával indokolta a jobbszárny átalakítását – a lóláb azonban kilógott az időközben napvilágot látó hírek alapján.

A spanyol Cadena COPE rádióadó úgy értesült ugyanis, hogy David Beckham megegyezett a Reallal, miszerint a következő idénytől a blancók színeiben folytatja. Az angol válogatott kapitánya állítólag a „királyi gárda" két felelős vezetőjével is tárgyalt néhány nappal korábban, és a felek a lelépési díjon kívül mindenben megállapodtak. Pérez nem cáfolta az információt, csupán annyit fűzött hozzá: „Várjuk ki az évad végét, mielőtt ilyen horderejű kérdésekről beszélünk."

Az angol média előzőleg hanyagolta a témát, mivel Ferguson kijelentette: Beckham meg Giggs is Manchesterben marad, és mindenki törődjön inkább a pályán történtekkel. A sajtó erre szófogadóan elsiklott az intő jelek felett. Merthogy akadt ezekből több, már azelőtt is, hogy a BL-visszavágón a Cadena COPE szerint a skót az ellenféllel folytatott egyezkedés miatt küldte be csak a 63. percben a „Spiceboyt".

A szigetországban már azt sem értették, miért maradt ki a kezdőcsapatból a középpályás a Liverpool elleni 4–0 és az Arsenal otthonában elért 2–2 alkalmával. Előtte ugyanis négy évvel korában fordult elő utoljára, hogy az egészséges Beckham nem volt kezdő ilyen fontos találkozókon: 1999-ben késett egy edzésről, mert otthon vigyázott a beteg kisfiára, és a mester emiatt megharagudott rá. Ezúttal nem fegyelmi okok húzódtak a háttérben – a hivatalos indok szerint Solskjaer alkalmasabb volt a feladatra. Amikor Fergusont szembesítették a sokáig jegelt Beckham két góljával, a tréner megvédte a norvég csatárt („volt három vagy négy jó lehetősége, elégedett vagyok a teljesítményével"), és egyúttal a saját döntését is.

A felröppenő hírek szerint mindenesetre Del Bosque már ki is találta, hogyan tudja majd együtt szerepeltetni az angolt a többi galaktikussal, míg maga a futballista sokat beszélgetett a United cserekapusával, Ricardóval, akinél a spanyol oktatás színvonaláról érdeklődött. Persze április 24-én még ezek ellenére sem lehetett biztosat tudni a játékos jövőjéről, ezért a Nemzeti Sport azzal az epizóddal támasztotta alá a közelgő klubcsere valószínűségét, amelyet a pályán láthattunk az MU–Real mérkőzés után. Beckham, amikor a többiek már az öltözőfolyosón voltak, félmeztelenül, Real-sállal a kezében bement a kezdőkörbe, és mind a négy irányba meghajolt. Megköszönte a szurkolóknak a buzdítást, mert talán maga is úgy vélte: ez volt az utolsó európai kupameccse a Manchester United mezében...

Végül aztán természetesen beigazolódtak az értesülések: az angol sztárfutballista július 1-től, 35 millió euró körüli összegért a blancók játékosa lett. Négy évet húzott le Madridban, ám ezalatt csupán egyetlen bajnoki címet nyert az alakulattal – ami nem az ő bírálata, hanem általában a galaktikus korszaké. Del Bosquét ugyanis nem marasztalták a klubnál, utódai pedig nem tudtak hatékony csapatot gyúrni az extraklasszisokból.

Ez azonban már egy másik történet – mi maradjunk annál, hogy minden tiszteletünk Beckham képességeié és a sportág iránti, mindmáig érezhető alázatáé (pedig jövő vasárnap már a 35. évét tölti be!), ám kicsit kilógott a galaktikusok közül. Ugyanis Figo, Zidane, Ronaldo, valamint az egy évvel az MU ikonja után szerződtetett Michael Owen mind aranylabdások voltak, az első Pérez-éra utolsó teljes évében érkező Robinhóban is megvolt (megvan?) erre a lehetőség, továbbá a fénykorában az ítészek által kissé „elhanyagolt" ősrealos Raúl (sőt esetleg Roberto Carlos) is beilleszthető a fenti sorba. A Spiceboynak, bár top 100-as csillag, inkább a marketingértéke felbecsülhetetlen, és ezt klubjai alaposan ki is aknázták (akárcsak persze ő maga). Nem véletlen, hogy Madridból a tengerentúli profi ligába (MLS), a Los Angeles Galaxyhoz vezetett később az útja.

Amerikából az angol többször is visszatért Európába, konkrétan a Milanba, hogy továbbra is része maradhasson a labdarúgás „valódi" vérkeringésének, ezért külön balszerencse, hogy a közelmúltban megsérült, így játékosként lemarad a dél-afrikai vb-ről. Ettől függetlenül: a körülötte kialakult globális sztárkultusz (meg annak minden vadhajtása, túlzása) ellenére lesz mire emlékeznünk David Beckhammel, a futballistával kapcsolatban is.       

1933-ban e napon Magyarország kettős vereséget szenvedett Budapesten nemzetek közti válogatott sporttalálkozókon. Az előzmények pedig biztatóak voltak. Birkózóink egy hármas tornán az első fellépésükön 15–9-re felülmúlták Észtországot (noha leendő berlini olimpiai aranyérmesünk, Kárpáti Károly pontozással alulmaradt a többet kezdeményező Välivel szemben), míg teniszezőink két egyes után 2–0-ra elhúztak az Olaszország elleni esőáztatta teniszmérkőzésen. A folytatás azonban keserves lett. Az úriemberek „fehér sportjában" – ahol színeinket többek között Zichy Imre gróf képviselte – a vendégek 3–2-re fordítottak, így a záró napon már csak az egyenlítésben reménykedhettünk. Nos, Gabrovitz Emil öt játszmában, kétszettes előnyről kikapott, és mivel a párharc a kiírás szerint hat találkozóból állt, ez a magyarok 4–2-es kudarcát is jelentette. Az NS azzal vigasztalt, hogy a szebb teniszt a mi fiunk játszotta (állítólag az ellenfél delegációja szerint is jobb volt), és különben is: kritikán aluli vonalbíráskodás fosztotta meg a siker lehetőségétől (ez csak azért hangzik furcsán, mert 6:3, 6:1 után simának tűnő módon, 1:6, 3:6, 0:6-ra maradt alul). Birkózóink pedig a finnek előtt hajoltak meg: 16–8 a látogatóknak (a három évvel később ötkarikás bajnok Zombory Ödön viszont legalább az e napi meccsét is tussal nyerte meg).

1953-ban e napon jelent meg a hír, miszerint a közelgő választások előkészületeként a Ganz Vagongyár dolgozói gyűlést tartottak, amelyen megválasztották képviselőjelöltjeiket – köztük Bozsik József olimpiai bajnok labdarúgót, a sokszoros válogatott játékost, „néphadseregünk századosát". Az előterjesztés szerint ő maga is „elnyomott, szegény családból származik, és számára is a népi demokrácia tette lehetővé, hogy  a világ legjobb futballistái közé emelkedjen". Bozsik egyébként már 1950-től képviselő volt – egészen 1957-ig.

1963-ban e napon a Vásárvárosok Kupája elődöntőjének első mérkőzésén a Ferencváros a Népstadionban fogadta a Dinamo Zagrebet, és a zuhogó eső (némelykor felhőszakadás) miatt felázott – szinte irreális talajú – pályán 1:0-s vereséget szenvedett a többször beszoruló, de a hajrában az egyik kontrájukat ügyesen befejező horvátoktól. A nagy iramú meccsen a vendégek elsősorban a középpályán és a fejjátékban kerekedtek a Fradi fölé, amelynek legjobbja Novák Dezső volt. A visszavágón 2:1-re diadalmaskodott a Dinamo, amely aztán hasonló módon, kettős vereséggel maradt alul a Valenciával szemben a fináléban.

1973-ban e napon a 66-szoros nyugatnémet válogatott, vb-ezüst- és bronzérmes Willi Schulz hamburgi búcsújátékán 35 ezer néző előtt a világválogatott mérkőzött meg a házigazda HSV-vel. A nemzetközi csapat  az első félidőben kétgólos hátrányba került, de aztán az 53. és 56. perc között szempillantás alatt fordított, majd végül 5–2-re nyert – íme, nosztalgiaképpen a „World XI" összeállítása: Maier (Bayern) – Carlos Alberto (Santos), Beckenbauer (Bayern), Moore (West Ham), McKinnon (Rangers) – Seeler (Hamburg), B. Charlton (MU), Law (MU) – Albert (FTC), G. Müller (Bayern), Skoblar (Marseille), csereként pedig a szünetben Macari (MU) Albert helyére, illetve Gordon (Hibernian) Skoblar helyett állt be. A győztes fél gólszerzői: Macari (2), Beckenbauer, Seeler, G. Müller. Jól látható, hogy akkoriban még komolyabban vették a világválogatott kifejezést – négy aranylabdás, valamint további négy vb-győztes szerepelt a vegyes együttesben.

1983-ban e napon a férfi kézilabda BEK döntőjének első mérkőzésén a nyugatnémet Gummersbach szenzációs győzelmet aratott idegenben a szovjet CSZKA Moszkva ellen, amelyet négy góllal múlt felül (19–15). A dortmundi visszavágón ugyan az oroszok nyertek, ám csak egyetlen találattal, így a Gummersbach története ötödik BEK-trófeáját is hazavihette.