100-as csúcs: Jamaicától vissza Amerikának

Fél évtizeddel ezelőtt Justin Gatlinnek hívták a földkerekség első számú sprinterét. Nem tartott sok ideig az uralkodása, de meglehetősen intenzív volt. Felnőtt szinten még nem is nagyon voltak jegyzett eredményei, amikor a 2004-es athéni olimpián mindhárom éremből begyűjtött egyet-egyet, és éppen a legfontosabb számban, 100-on az aranyat. Egyéni legjobbját (9.85) elérve egyetlen századdal előzte meg a portugál színekben versenyző, amúgy nigériai Francis Obikwelut, illetve kettővel honfitársát, a címvédő Maurice Greene-t. Későbbi nagy riválisa, a jamaicai Asafa Powell kilenccel lemaradva (9.94) az ötödik lett.

A Tennessee Egyetemen végző, de eredetileg brooklyni születésű, ekkor még csak 22 éves fiatalember 200-on harmadik lett két másik amerikai mögött – Powell bár bejutott, nem indult el a fináléban –, míg a váltódöntőben a britek megverték a csillagos-sávos fiúkat.

A diadalmenet egy ével később, a helsinki vb-m folytatódott. 100-on és 200-on sem volt ellenfele Gatlinnek, aki a rövidebbik távon (9.88) előzőleg sosem látott nagy fölénnyel lett első. Igaz, a fő favorit Powell sérülés miatt nem szerepelhetett Finnországban – pedig akkor már ő tartotta a világcsúcsot, megfosztva attól az Államokat. Erre hamarosan vissza is térünk.

Előbb azonban említsük meg, hogy miközben 200-on négy amerikai ért célba az első négy helyen – amire korábban még nem volt példa –, ott futott a mezőnyben egy bizonyos Usain Bolt is, aki 150 méternél meghúzódott, és kiszállt a versenyből. Róla hallunk még... Tény azonban, hogy ilyen duplázásra világbajnokságon csak Greene volt képes Gatlin előtt (azóta pedig, 2007-ben Tyson Gay, aki majd megörökölte tőle hazájában a „sprintkirályságot").

Mindene megvolt tehát az ifjú vágtázónak, csak a rekord nem. Azt az elektronikus időmérésű csúcsok nyilvántartásának kezdete óta két kivétellel mindig amerikaiak birtokolták Helsinki évéig. Bár a két „bitorló" egyaránt kanadai zászló alatt futott, származásuk révén valójában már ők is a Jamaica felől fokozódó veszélyt jelezték előre.

Egyikük, Ben Johnson a szöuli játékokon ért el szuperszonikus időt (9.79), de mivel majd szétdurrant a szteroidoktól, nemcsak az aranyérmét és friss eredményét vették el nyomban, de aztán a még 1987-ben teljesített 9.83-át is. Nagy ugrások voltak ám ezek Calvin Smith 9.93-as száguldásához (1983) képest, de vissza is állt a régi helyzet, annyi apró változtatással, hogy most már Carl Lewis ezüstérmes szöuli produkciója (9.92) került hivatalosan a lista tetejére.

Ezen az időn farigcsáltak a következő években az amerikaiak (Leroy Burrell kétszer, maga Lewis egyszer), mígnem az atlantai olimpián egy másik kanadai-jamaicai, Donovan Bailey el nem ragadta a rekordot (9.84). Ő három évig „ült rajta", mígnem Greene 1999-ben felülmúlta (9.79). Újabb három esztendő telt el, és jött Tim Montgomery (9.78). Igen ám, de 2005-re a BALCO-laboratórium botránya kapcsán napvilágra került, hogy a csúcstartó is a doppinggyár kliense volt, így visszamenőleg törölték minden eredményét 2001-ig.

Ekkor azonban már amúgy is csak exrekordról volt szó, mert időközben, 2005 nyarának elején Powell elorozta a sprinterek trónját (9.77) Jamaicának. Csak azért nem koronázták meg ténylegesen, mert a vb-n nem vehetett részt – ezt használta ki Gatlin, akinek immár a csúcsra is fájt a foga.

Így érkeztünk el 2006. május 12-éhez, amikor Dohában szuper Grand Prix-viadalra került sor. Az amerikai vágtázó nagy tervekkel érkezett, és úgy nyilatkozott: képes akár 9.75-re is. Bár a verseny előtt hihetetlenek tűnt az állítása – hiszen a legjobbja „csupán" 9.85 volt, még ugye Athénból –, az előfutamok láttán érthetővé vált az önbizalma. A végén kiengedve is 9.85-öt ért el, igaz, a szél érezhetően segítette.

A döntő első rajtját visszalőtték, mivel a szintén amerikai Shawn Craword kiugrott. Gatlin rezzenéstelen arccal várta az újabb indítást, aztán – rosszul startolt. Úgy tűnt, ezzel elúsztak a reményei, ám nem így történt. Elképesztő iramban robogott a cél felé, és a futóórán megjelent: 9.77. Örömében kipattant a lelátóra, ölelgette a nézőket, önfeledten ünnepelt – pedig még nem is gondolhatta, hogy hamarosan 9.76-ra javítják az adatot, azaz nemcsak beállítja, hanem meg is dönti Powell érvényes csúcsát. Mivel a szélmérő a még éppen megengedett, 2.0 méter/mp-es hátszelet jelzett, a jelek szerint nem volt semmi akadálya a jogos boldogságnak, az Egyesült Államok hatalom-visszaszerzésének.

„A legjobbak legjobbika én vagyok – nyilatkozta a nap hőse. – Én vagyok az olimpiai bajnok, a világbajnok, és most enyém a világrekord is. Megtartottam a szavamat. Szeretem a kihívásokat, és ma elképesztően gyors voltam."

Powell még aznap gratulált riválisának, de egyben „hadüzenetet" is küldött: kijelentette, hogy csak kölcsönadta a csúcsot. Azonban mint négy nappal később kiderült, nem volt szükség erre a „gesztusra". A katari szervezők ugyanis bakiztak, mert a pontos mérés szerinti 9.766-os időt – amely egyébként két ezreddel tényleg jobb volt a jamaicai 9.768-ánál – a szabályok szerint felfelé kellett volna kerekíteni, nem pedig lefelé... Vagyis hivatalosan ez is 9.77-nek felelt meg, ahogy először ki is írta az óra.

Avagy a két villámember, s egyúttal országaik kénytelenek voltak kiegyezni döntetlenben (amin érdemben az sem változtatott, hogy néhány héttel később Powell 9.763-ra ment le – majd még ugyanazon a nyáron 9.762-re is –, mert ezek szintén csak 9.77-nek számítottak).

Azokban a hetekben mindketten elmentek egy oregoni versenyre, de nem tudtak megegyezni a szervezőkkel az anyagi kondíciókról, ezért külön futamban rajtoltak el – ezt a csatát 9.88–9.93-ra Gatlin nyerte meg. Nemsokára azonban kiütötték a nyeregből, és még csak nem is a nagy vetélytárs.

Július 29-én ugyanis bejelentette, hogy az Amerikai Doppingellenes Ügynökség (USADA) értesítése szerint megbukott egy áprilisi, kansasi viadal tesztjén. Mint később közölték, tesztoszteront találtak nála, amit a B-próba is megerősített. Az érintett persze tagadott, mondván, az anyag a tudtán kívül került a szervezetébe. Ám kevesen hittek neki, hiszen edzője, Trevor Graham tanítványai közül összesen nyolc futónál mutattak ki tiltott teljesítményfokozókat az évek során...

Justin Gatlint első fokon „csak" nyolc évre tiltották el, amit elfogadott, mert ő is tisztában volt vele, hogy ellene szólt egy régi ügye: még 2001-ben amfetamint találtak a mintájában, amiért két esztendőre szóló büntetés járt volna, de kimagyarázta magát, hogy egy gyerekkora óta szedett gyógyszerből származtak az érintett hatóanyagok, és 2002-ben visszakapta a versenyzési jogát. Most együttműködött a doppingellenes szervezetekkel, ezért úszta meg az örökös eltiltást, majd 2007-ben jogerősen már négy évre szállították le a büntetését. Mindenesetre kiszállt a sprintervilág küzdelméből, a 9.77-es eredményét pedig törölték a listákról. Azóta megpróbálkozott az amerikai futballal is (szélső elkapóként tesztelték, de nem kapott NFL-szerződést), televíziós atlétikai valóságshow-kban, illetve edzősködéssel.

Az új idők történetét viszont már mások írják: Asafa Powell 2007-ben 9.74-re javította a 100-as csúcsot, majd berobbant honfitársa, aki mintha az űrből érkezett volna. Usain Bolt mindent megnyer(t), amit lehet(ett), s közben 9.72-re, a pekingi játékokon 9.69-re, végül tavaly a berlini vb-n 9.58-ra szorította le a világrekordot – és akkor még nem beszéltünk a 200-as meg a váltóbeli hódításairól. Immár Jamaica rules...

1936-ban e napon a Népsport arról számolt be, hogy hosszú ideig „elkeseredett" küzdelem folyt a Hungária Mándija és az SBTC Szabója között, melyikük is a „legöregebb" aktív magyar labdarúgó. Végül a fővárosi kék-fehérek salgótarjáni meccsén a 31-szeres válogatott Mándi Gyula állítólag elismerte, hogy két héttel fiatalabb kollégájánál (egyébként mindketten a 37. életévüket taposták). Közben azonban kiderült, hogy Dorogon a helyi DAC színeiben egy náluk jóval idősebb futballista is rúgja a bőrt – „vígan és jól". A játékosnak Lichtner volt a neve, és 41 esztendős múlt. Mándi és Szabó ennek hallatára „ifinek érezte magát", és azt állították, hogy az egész mesét csak az ő bosszantásukra találták ki... (Hiába, annak idején nem úgy ment ez, hogy valaki csak végigfut a különböző kinyomtatott vagy internetes adatbázisok és játékosregiszterek névsorain, hogy ilyesfajta összehasonlításokat tegyen...)

1966-ban e napon Strasbourgban, a helyi Racing ellen lépett pályára a Budapest-válogatott, amely gyakorlatilag a komplett nemzeti csapatunkkal ért fel. Baróti Lajos vb-re készülő alakulata 4:1-es félidő után 6:2-re ütötte ki a francia kupadöntős elzásziakat. A ferencvárosi Varga Zoltán remekül szolgálta ki a (zömmel újpesti) csatárokat, míg a Vasas klasszisa, Farkas János egymaga négyszer talált be!

1976-ban e napon zsinórban harmadszor is a Bayern München nyerte meg a labdarúgó BEK küzdelmeit, miután a glasgow-i fináléban Franz Roth 57. percben lőtt góljával 1–0-ra legyőzte a Saint-Étienne-t. A címvédő bajorok kapujában Sepp Maier, védelmében Franz Beckenbauer jelentette a stabilitást, míg elöl már együtt szerepelt az évtized elejének egyik legnagyobb gólvágója, Gerd Müller a nyolcvanas évek elején zenitjére érő, ekkor még nagyon fiatal Karl-Heinz Rummeniggével (előbbi egyszer, utóbbi kétszer lett aranylabdás). A franciák léptek fel támadóbb futballal, de a rutinos németek biztonsági játéka végül meghozta a gyümölcsét. A találkozót egyébként Palotai Károly vezette.

1986-ban e napon jelent meg a Népsportban a két nappal korábbi hír az egyesült államokbeli Renóban zajló ökölvívó-világbajnokságról, amely arról tudósított, hogy 91 kilós reménységünk, Alvics Gyula szoros küzdelem után, de egyhangú pontozással kikapott egy ismeretlen 20 éves kubaitól, bizonyos Felix Savóntól. Kuba mindig is ontotta a boksztehetségeket, de az érintettek a nevadai városban még nem tudhatták, hogy a következő évek amatőr bunyójának egyik legnagyobb alakjától, egy leendő háromszoros olimpiai és hatszoros világbajnoktól szenvedett vereséget versenyzőnk. Csötönyi Sándor, aki edzőként volt a magyar küldöttség tagja, ekképp látta Alvics szereplését: „Az első menetet elvesztette, elfogadom, de a másodikat és különösen a harmadikat fölényesen nyerte. Savón csak menekült előle, nem értem, melyik mérkőzést nézték a bírók." Némi igazsága persze lehetett, hiszen Papp László szövetségi kapitány így értékelt: „Szoros meccs volt, és ha csak minimális fölénnyel is, de Gyula volt a jobb."

1996-ban e napon befejeződött a belga labdarúgó-bajnokság 1995–96-os idénye, amelynek záró napján egy magyar érdekeltségű csapat szép előzéssel felkapaszkodott a dobogóra (s lett így 3.). Az egyaránt sokszoros válogatott Halmai Gábor és Kovács Ervin csapatáról, a Germinal Ekerenről van szó, amely az utolsó fordulóban 5–0-ra lelépte a matematikailag éppen csak bent maradó (de ettől függetlenül a szezon végén megszűnő) Serainget. Közben a Molenbeek nem bírt a szomszédvár Anderlechttel (az ezüstérmessel), így rosszabb gólkülönbsége miatt át kellett adnia a bronzérmet az Ekerennek (a mai Germinal Beerschot egyik elődjének). Az antwerpeni gárda egyébként az előző évben kupaezüstöt szerzett, azaz légiósaink kollekciója szépen gyarapodott a klubnál. Volt azonban egy magyar kieső is (a mezőny középső régióiban végző egyéb honfitársaink mellett): Keller József Beverenje még vezetett is idegenben a Lierse ellen, de megítéltek ellene egy gyanús 11-est, ami után összeomlott (1–3) – pedig ha nyerni tud, nem búcsúzik. A bajnok amúgy az FC Bruges lett.