Ezt eltiltották, amazt szöktetni akarták

A világháború után egy-két évig még viszonylag szabadon lehetett mozogni, akár a határokon át is, de persze nem mindenfelé. A szomszédos Csehszlovákia azonban könnyen megközelíthető „baráti országnak" számított, és ez megnyilvánult a labdarúgásban is. 1946 tavaszán például az Újpest komplett túrát tartott a Felvidéken, és a Ferencváros is átruccant két mérkőzésre.

Miután visszajöttek, a lilák klubvezetői arról számoltak be, hogy az előző bajnokijuk volt Nagy Ferenc búcsúmeccse a csapatban, mert utána visszamegy a szlovák fővárosba, mivel ott laknak a szülei. A futballista „példát mutatott játékostársainak: ott volt velünk Pozsonyban, leléphetett volna tőlünk, és most már vígan rúghatná a labdát Szlovákiában, épp úgy, mint Klimcsók és Bosánszki. Kért bennünket, hogy engedjük el, és sportszerű viselkedését méltányoljuk. Sajnáljuk, hogy elmegy, de meg kell értenünk őt."

Kubala csábítása

E kis cikk volt a viszonyítási pont, amikor ezzel egy időben egyszer csak elterjedt a hír, hogy a portyáról hazatérő Fradi támadója, Kubala László – Nagy Feri társaságában – már vissza is utazott Szlovákiába, ahová kintléte alatt is csábítgatták. Vagy ahogy az egy héttel korábbi nyolcmillió helyett immár ötvenmillió pengőbe kerülő demokratikus sportlap a címlapján közölte a szenzációs – ám nem feltétlenül ellenőrzött – információt: a játékost Pozsonyba „szöktették".

„Hivatalosan nem tudunk a dologról. Odakint Daucsik, a Bratislava egyik vezetője ajándékokkal halmozta el Kubalát. Akkor nem vettük komolyan az ügyet. Különösnek találjuk a szlovákok eljárását: miért nem fordultak közvetlenül hozzánk? Arra vagyok kíváncsi, hogy az MLSZ meddig tűri az ilyen játékoscsábításokat" – nyilatkozta Nádas Adolf, az FTC ügyvezető elnöke.

Két nappal később a Népsport a szemmel látható tények nyomán kénytelen volt módosítani az előző sztorit, mert a zöld-fehérek edzésére kilátogató riporter „megpillantotta Kuksit". Az eredeti történet így alakult át: „Tény, hogy a Bratislava vezetői Budapesten voltak autóval. A nagy luxuskocsi megállt Kubaláék előtt is az Örömvölgy utcában. Itt látták többen tárgyalni a játékost a szlovákokkal. Ő azonban nem engedett a hívásnak, és itthon maradt. Pedig az élénk fantáziájú emberek azt is látták, hogy beült az autóba és elrobogott... Nem megyek el a Ferencvárosból – mondotta Kuksi. – Úgy érzem, hogy itt a helyem. Hű katonája akarok lenni a zöld-fehér színeknek."

Ez a kérdés egyelőre nyugvópontra jutott, és Kubala június elejéig még pályára lépett a Fradiban. Végül azonban mégis a Slovannál kötött ki. De miért is ment oda?

Először is: Budapesten született ugyan, de félig szlovák szülőktől, azaz könnyen beilleszkedhetett az idegen környezetben. Másodszor: valóban hathattak rá különböző anyagi ígéretekkel, hiszen nálunk – a gazdaságban és az életszínvonalban egyaránt – nagyobb rombolást végzett a háború, valamint tombolt a hiperinfláció (még néhány hónapig, mert aztán a milpengők áradata augusztus 1-jén az új pénznem, a forint bevezetésével hirtelen „elapadt"). Harmadszor: Ferdinand Daucik, a Slovan sokszoros csehszlovák válogatott egykori játékosa, ekkor már évek óta az edzője nem sokkal később, 1947-ben Anna lánya révén apósa lett a még akkor is mindössze 20 esztendős Kubalának. Lehet, hogy a fiatal hölgy már ezekben a hetekben megtetszett a fiatal ferencvárosi ígéretnek...? És végül negyedszer: ahogy azt a Barca-legenda életrajzai írják, állítólag a sorozás elől menekült át Csehszlovákiába.

A Fradiban 49 bajnokin 27 találatig jutó, remek gólpasszairól is híres labdarúgó a Slovannál majdnem két idényt töltött el, és ezalatt 6-szor szerepelt a csehszlovák válogatottban (4-szer be is talált) – az állampolgárság gyors megszerzésével a fenti okok miatt nem volt gondja. Igen ám, de új hazájában is megkapta a behívót, így ott sem volt maradása, visszatért hát Pestre.

Tárgyalt régi klubjával, de az új rezsim szimpátiáját élvező Vasas kedvezőbb ajánlatot tett elé. Az angyalföldieknél 1948-ban 20 meccsen 10-szer volt eredményes, és háromszor a magyar címeres mezt is felhúzta az év folyamán. Ám mivel nem volt ínyére a kiépülő kommunista rendszer, a következő esztendő januárjában lefizetett néhány csempészt, hogy Ausztrián át vigyék el Olaszországba.

Kubala ott rövid ideig játszott a Pro Patria együttesében, de utolérte az MLSZ kérésére kiszabott FIFA-eltiltás. Ezért emigráns magyarokból (és más kelet-európai menekültekből) létrehozta Hungária nevű csapatát (Daucikkal a kispadon...), amely híres nagy klubokkal is összemérte az erejét Spanyolországban, ahol mindkét óriásklub felfigyelt rá, de végül 1950-ben a Barcelona tudta szerződtetni – az apóssal együtt, aki (sikeres) vezetőedző lett a katalánoknál.

1951-ben térhetett vissza a pályára, és tíz év alatt fantasztikus karriert futott be a gránátvörös-kékeknél. Több kisebb trófea és az 1961-es BEK-döntő mellett öt kupát, négy bajnokságot és két VVK-t nyert alakulatával, miközben a spanyol válogatottba is bekerült, amelyben 19 fellépésén 11-szer volt eredményes. Mindenesetre világrekordernek számít e téren, mert rajta kívül senki más nem öltötte magára (a FIFA által elismerten) három ország nemzeti csapatának mezét is. Az Európa-válogatott Kubala nagy bánatára vb-re nem jutott el, mert 1962-ben (akkor már az Espanyolból) sérülés miatt lemaradt a chilei tornáról.

Nem elsősorban az eredménysora volt utánozhatatlan, hanem az a szerep, amelyet a katalánok büszkeségét jelképező FC Barcelona újbóli felvirágoztatásában betöltött. Mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy ezért, illetve a 345 meccsen szerzett 274 góljáért a szurkolók 1999-ben őt választották meg a klub legjobb 20. századi játékosának, pedig hatalmas, nála nagyobb sztárok is (Cruyff, Maradona, Romário, Sztoicskov, stb.) megfordultak utána az együttesben. Edzőként is rengeteg helyet megjárt, és sokatmondó, hogy tizenegy éven át (1969–80) volt Spanyolország szövetségi kapitánya, az olimpiai csapattal pedig 1992-ben – éppen a kedvenc városában! – aranyérmet nyert az ötkarikás játékokon. 2002-ben hunyt el.

Kubala László világpolgárnak mondta magát, de az is tény, hogy amikor „disszidált" itthonról, Hungária (és nem például Slovakia) néven alapított csapatot, beceneve pedig „Lászi" lett a katalánoknál, ami a magyar Laci megszólításából ered, és nem a Pozsonyban használt Ladislavból. Ezenkívül Puskáshoz hasonlóan ő is segített a később nyugatra szakadt honfitársainknak (eleinte magának Öcsinek is), így például Kocsis (régi fradista csatártársa) meg Czibor is a közreműködésével került a Barcához. Karrierjére mi is büszkék lehetünk!

Nyers kalandvágya

Alig csitult el – mint láttuk, csak ideiglenesen – 1946 májusának közepén a Kubala-ügy, máris előkerült Nyers István esete. A Kuksinál három évvel idősebb támadó az újpestiek (többek között Zsengellérrel és Szuszával fémjelzett) remek támadósorának volt a tagja, de aztán érkezett a tömör hír: „Már hosszabb idő óta sok panasz merült fel az Újpest vezetősége részéről a válogatott balszélsője ellen. Most a klub fegyelmi bizottsága Nyerset két évre eltiltotta a játéktól és az ÚTE-pálya látogatásától."

Természetesen a Népsport rákérdezett másnap az okokra, és miközben „a vezetők, játékosok és szurkolók egyaránt helyeselték a szigorú ítéletet", a lap ezt a választ kapta a lila-fehérek illetékes vezetőjétől: „Mindig az volt az elvünk, hogy többet ér egy fegyelmezett, kisebb képességű játékos, mint egy nagy tehetségű, de sportszerűtlenül és fegyelmezetlenül viselkedő. Nyers többszöri figyelmeztetésünk ellenére sem akart megjavulni és jó útra térni. Nem látta be, hogy ő sem pótolhatatlan. Akármilyen nagy tehetség, nem tehettünk, és nem is akartunk vele kivételt tenni. Az ügy részletei nem tartoznak a nyilvánosságra. Alaposan megfontoltuk a dolgot, és bármilyen különösen hangzik is, a magyar labdarúgás érdekében hoztuk meg döntésünket."

A szándékban nem kételkedünk, de hogy bejött-e a lépés... Persze lehet, hogy nemigen volt mit tenni, mert Nyers menni akart – és soha többé nem is játszott itthon. De mielőtt röviden ismertetnénk külföldi pályáját, előbb a kezdetekről. Franciaországban dolgozó ózdi bányászcsalád fiaként Elzászban született, ám már gyerekkorában visszaköltöztek Budapestre. Itt kezdett focizni, majd tinédzserként az akkor újra Magyarországhoz tartozó Szabadkára került, ahol már komolyabb meccseket is játszott, egyelőre a másodosztályban. Aztán későbbi feleségét „megszöktetve" visszatért a fővárosba, és ott rövid kitérőt követően – előbb a Kubala által is megjárt Ganzban, majd a Kispestben bukkant fel – Újpesten kötött ki.

Az eltiltás nyomán 1946 nyarán csodás mutatókat (20 meccsen 18 gól a klubjában, 2/2 a válogatottban) hagyott maga mögött, és ő is észak felé indult: a prágai Viktoria Zizkovban légióskodott villám jelleggel, majd a Stade Francais-be került. Nem törődött vele, hogy eltiltják, elveszíti az állampolgárságát és nem léphet többé pályára magyar nemzeti mezben – vonzotta a kaland, a pénz, a siker. Tán nem is csoda, hogy megszédült: az ottani edző, Helenio Herrera, az Internazionale későbbi Mágusa azt mondta róla: „Amikor ennél a Nyersnél van a labda, semmit sem látni a meccsből, mert a közönség egy emberként talpra ugrik és tombol."

Gallowich Tibor szövetségi kapitány 1947 májusában még egy utolsó, elszánt kísérletet tett, hogy hazahozza a másfél-két évvel korábban Puskás, Zsengellér, Szusza, Hidegkuti, Lakat és a többiek mellett ragyogóan bemutatkozó ifjút, mivel kifogyott a balszélsőkből (négyüket is „elrabolta a külföld"). Az MLSZ ekkor azon az állásponton volt, hogy mivel nem adta ki a játékos engedélyét, az szabálytalanul szerepel, akárhol is profiskodik, másrészt ugyanezen okból továbbra is a „mienk".

Két kérdés maradt a szakember szavaival: az Újpest „jóindulattal és magyar nemzeti szempontból fogja-e kezelni ezt az ügyet", illetve hogy mit lép maga a főszereplő. Gallowich „érzett magában annyi rábeszélőképességet", hogy ha Nyers hazajön, ő „rendes embert csinál ebből a szerencsétlen családi és társadalmi körülmények által kissé elrontott, nagy tehetségű gyerekből". Mint ismeretes, nem járt eredménnyel.

A szélső két évet töltött Párizsban – ha úgy vesszük, a szülőhazájában –, és a góllövőlista második helyén végzett mind a két idényben, miközben rengeteg gólt érő beadása is akadt. Ezekért figyeltek fel rá az Inter vezetői, és ez nyitott utat egy fantasztikus karrierhez. Itt adjuk át a szót az érintettnek, aki ekképp foglalta össze sikereit a nyolcvanadik születésnapján készült interjúban:

„Negyvennyolctól ötvennégyig játszottam az Interben, ezek voltak pályafutásom legszebb, legeredményesebb évei. Úristen, hányszor voltam a transzban levő szurkolók vállán ott a San Siróban! Hányszor volt, hogy örömükben nemcsak a dresszet, hanem a gatyát is letépték rólam! Ha száz évig él az ember, ilyesmit akkor sem tud elfelejteni. Ilyesmiért valóban érdemes élni. Nézze meg a klubnál készült precíz statisztikát: az 1949–50-es bajnokságban 30 góllal lettem gólkirály, az 1950–51-esben 31-gyel, de minden ott töltött idényben az első háromban voltam. 1953-ban és '54-ben a góljaimmal sikerült bajnoki címhez juttatnom a kék-feketéket. Az Interben töltött évek 182 mérkőzésén összesen 133 gólt rúgtam."

Nyers Istvánt, vagy ahogy ott ismerik, Stefano Nyerset máig a Serie A egyik legerősebb támadójának tartják. Szerepelt még a Servette-ben és az AS Romában, majd kisebb katalán és olasz csapatokban, végül Milánóban (más források szerint Bolognában) telepedett le. Ott élt mintegy két évtizedig, amíg – kissé váratlan fordulattal – a titói délszláv államba nem költözött. Pontosabban ifi éveinek színhelyére, Szabadkára, ahová betegeskedő felesége miatt mentek.

Sok évtizedes hontalan státus után végre megadták neki a jugoszláv állampolgárságot, és az Intertől kapott nyugdíjból visszavonultan éldegélt egy szerény kis házban, ahol nemigen nyitotta rá senki az ajtót. Öt évvel ezelőtt ment el, és őt még kevésbé ismeri (el) a kollektív hazai futballemlékezet, mint Kubalát.

És akik nem keltettek vihart

Persze egyikük sem ideális módon távozott tőlünk, hanem fiatalon, amikor még nem te(he)ttek le sokat a magyar labdarúgás asztalára. Velük ellentétben mások már fényes sportmúlttal, mondhatni megérdemelten jutottak ki nyugatra – a közös bennük az, hogy sajnos ők sem jöttek vissza.

A 25-szörös válogatott Sárosi III Béla – aki fedezet létére 237 bajnokin 64 gólt szerzett – arról beszélt lapunknak 1946 májusában, hogy egzisztenciális okokból menne külföldre, mert „valamit szeretne már felmutatni" a jövőjét illetően. Viszont „örökre semmi esetre sem, csak egy rövid ideig" hagyná itt a Ferencvárost. A nyáron Bolognába igazolt, de itthon úgy alakultak a társadalmi és politikai körülmények, hogy már sohasem költözött haza. Ő is számos helyen megfordult és dolgozott, végül Zaragozában halt meg.

Ebben szerepe volt egy nagy kivételnek is, aki sokat tett a pályán elért sikereinkért. Bukovi Mártonról van szó, akivel kapcsolatban a tárgyalt héten a Népsport nagy örömmel tudatta a címlapján a hírt, hogy miközben az élvonalbeli játékosok sora hagyja el Magyarországot, engedve a csábító külföldi ígéreteknek, az egykori válogatott futballistából lett sikeres edző éppen fordítva tervez.

A tréner ekkor már egy évtizede nagy sikerrel tevékenykedett a Gradjanskinál (majd az átkeresztelés után: a Dinamónál), amellyel két jugoszláv és egy horvát bajnoki címet nyert, és a zágrábiak nem is akarták elengedni a helyi futball „dédelgetett kedvencét", aki lapunk szerint működésével „csak elismerést szerzett önmagának és ezen keresztül a magyar labdarúgásnak".

A hírek arról szóltak amúgy, hogy Bukovi nem akárhová jönne vissza, hanem egykori együttese, a botladozó Ferencváros kispadjára, „ami fordulópontot jelentene a Fradi életében". (Az FTC-nél ekkor épp nagy fejmosást tartottak a hétvégén a SZAC-tól elszenvedett súlyos, 7:3-as vereség miatt, amelyen amúgy Deák „Bamba" egymaga négy gólt rúgott.).

Ekkor végül nem valósult meg a hazaköltözés, csak egy még nehezebb időszakban, egy évvel később, de akkor már az MTK-ba. Az időközben különböző más nevekre keresztelt csapatot összesen háromszor vezette NB I-es elsőségre az ötvenes években (leküzdve a világsztároktól hemzsegő Honvédot is), de ennél is fontosabb szerepe volt, hogy klubjában meghonosította a harmincas évek híres WM-rendszerének (3–2–5) továbbfejlesztett változatát (tulajdonképpen egyfajta 4–2–4-es formációt), amelyet az Aranycsapat is alkalmazott – és jutott fel vele a világ labdarúgásának csúcsára!

1956-ban e napon a Bp. Honvéd labdarúgócsapatának elnöksége nyilatkozatot adott ki, amelyben közölte: Puskás Ferencet a Dorog–Bp. Honvéd bajnokin tanúsított – nem részletezett – sportszerűtlen viselkedése miatt a klub két hétre eltiltotta a játéktól. A döntést az országos sportfőhatóság, az OTSB tudomásul vette. Az említett mérkőzésen egyébként az addig nyeretlen és sereghajtó bányászcsapat nagy meglepetésre 1:0-ra felülmúlta a korábban veretlen éllovas kispestieket.

1966-ban e napon közel volt ugyan a szenzáció, ám az végül elmaradt, így „csak" tisztes magyar helytállásnak örülhettek a nézők (négy nap alatt mintegy 20 ezren!) az Anglia elleni budapesti Davis-kupa-mérkőzésen. Vasárnapra 2:1-es vendégelőnnyel fordultak a felek, de akkor Szikszay András bravúros győzelmet aratott a többszörös Grand Slam-elődöntős Mike Sangster ellen, így kiegyenlítettünk. A döntés első számú játékosunkra, Gulyás Istvánra, illetve a honfitársához hasonló eredménysorú Roger Taylorra maradt, az ő meccsük befejezése azonban átcsúszott hétfőre. Végül az angol 16:18, 6:3, 6:1, 6:4-re kerekedett felül. A sokkal esélyesebb látogatók, akik abban a korban még sokkal inkább nagyhatalomnak számítottak a teniszben, mint manapság, kapitányuk szavai szerint is alaposan megizzadtak: „győztünk, de ilyen kemény küzdelemre évek óta nem kényszerültünk."

1976-ban e napon az olaszországi Mugellóban gyorsaságimotoros-világbajnoki futamot rendeztek, amelynek – akkoriban sajnos még a mainál kevésbé meglepő módon – halálos áldozata is volt, mégpedig kettő... A 350 kcm-es kategóriában Paolo Tordi az egyik kanyarban bukott, és olyan súlyosan megsérült, hogy a kórházba szállítás közben meghalt. Nem sokkal később a 250 köbcentisek között az ugyancsak olasz Otello Buscherini csúszott ki olyan szerencsétlenül, hogy a kórházban már nem tudták életben tartani.

1986-ban e napon a nyugat-berlini női tenisztorna páros viadalának első fordulójában a Martina Navratilova, Temesvári Andrea duó a papírformának megfelelő győzelmet aratott a Regina Marsiková, Kathy Horvath csehszlovák, amerikai kettős ellen. Egyesben a magyar versenyzőt Steffi Graf ejtette ki, aki aztán egészen a fináléig menetelt, és ott a kisebb sérüléssel bajlódó világelsőt, azaz Navratilovát is felülmúlta. A mindössze 16 esztendős német tehetség amúgy (aki cseh származású riválisához hasonlóan később a sportág „nagyasszonya" lett) minden fronton keresztbe tett a „mieinknek", hiszen ő és a csehszlovák Helena Suková állította meg Temesváriékat a párosok döntőjében is... Más kérdés, hogy néhány héttel rá utóbbiak egymás oldalán megnyerték a Roland Garrost...

2006-ban e napon Székely Norbertet nevezték ki az MKB-Euroleasing Sopron női kosárcsapatának vezetőedzőjévé a szlovák Natália Hejková utódjául, akinek távozása már korábban eldöntött tény volt. A trénerváltást házon belül oldotta meg a klub, hiszen az addigi másodedző lépett egyet előre a ranglétrán. Az ekkor még csupán 32 éves szakember egy viszonylag gyengébb idény után vette át az együttes irányítását (semmilyen címet nem nyertek), de aztán zsinórban két Magyar Kupa- és három bajnoki elsőségre vezette a soproniakat, akik tavaly az Euroligában is bekerültek a final fourba. Székely ezenkívül a válogatott szövetségi kapitányaként is dolgozott.