José Mourinho búcsúajándéka csapatának

2007 májusának elsején még arról ábrándoztak a Chelsea fanatikusai, hogy a „kékek" rövid időn belül öt újabb serleggel gazdagodnak. A Ligakupa-sikerért járó trófeát ugyebár már februárban a Stamford Bridge-re szállították az Arsenal elleni 2–1 révén, és még néhány hónappal később is minden okuk megvolt rá, hogy remélhessék: a BL, a Premier League, az FA-kupa, továbbá az angol és az európai Szuperkupa is őket boldogítja majd. Két hét alatt aztán szűkült a kör: a BL-, illetve a PL-elsőség elúszott (előbbitől az elődöntőben a Liverpool ellen – 1–0, 0–1 után – elvesztett tizenegyesrúgások, utóbbitól az MU fosztotta meg őket), ám az első számú angol kupa elhódítása részben vigaszt nyújthatott. Főként úgy, hogy...

„A labdarúgás történetében alighanem példátlan sérüléshullám akadályozott bennünket – fogalmazott José Mourinho. – Az augusztusi rajt óta tizenöt játékosom esett át operáción, volt, akit kétszer műtöttek; amikor összeszámoltam a beavatkozásokat, tizenkilencig jutottam. A szezonunk elsősorban a sérülésekről szólt, és a srácok ilyen körülmények között nyújtottak fantasztikusat. Én azt mondom: ezúttal még jobb munkát végeztem, mint két esztendeje, amikor a Chelsea-hez kerültem és fél éven belül a Ligakupát és a bajnokságot is megnyertük."

A Portótól friss BL-győztesként 2004-ben a brit fővárosba érkező portugál szakvezetőnek azonban hiába volt 2010-ig érvényes szerződése, a harmadik idényében megromlott a viszonya a multimilliárdos tulajjal, elsősorban azért, mert Roman Abramovics a Bajnokok Ligája megszállottja, s ebben a sorozatban a tréner nem tudott maradandót alkotni. Ezért lehetett már régebb óta arról hallani, hogy ha együttese nem hódítja el a FA-kupát is, egyes értesülések szerint Mourinhónak útilaput köthetnek a talpára.

A nagy nap távolabbi előzményeiről annyit, hogy a két fél korábban egyszer találkozott az FA-kupa döntőjében, és 1994-ben a Manchester 4–0-ra nyert a Chelsea ellen. A „vörös ördögök" abban az évben dupláztak, és most is erre vágytak... Ám ellenfelüknek is lehettek kellemes (ráadásul frissebb) emlékeik a Wembleyről: három évvel a Middlesbrough 1997-es felülmúlása után, 2000-ben is – a rekonstrukciós munkálatokat megelőző utolsó finálé végén – a londoni „kékek" ünnepelhettek, amikor Di Matteo góljával 1–0-ra legyőzték az Aston Villát.

Az ezredforduló után hét évvel rendeztek ismét döntőt az újjáépített és megszépült legendás futballszentélyben, s erre még a szereposztás is rátett egy lapáttal, hiszen a bajnoki címért késhegyre menő versenyfutást folytató két élgárda, a Manchester United és a Chelsea csapott össze. Utóbbinak tehát volt miért törlesztenie, viszont kedvezőtlen előjelként tartalékosan kellett megvívnia nagy riválisával: sérülés miatt Ricardo Carvalho, Ballack és Sevcsenko sem játszhatott, míg Robbent csak annyira találták egészségesnek, hogy leülhetett a kispadra.

„Nem szabad bennünket alábecsülni, még akkor sem, ha papíron a United az esélyesebb. A Chelsea sokszor akkor nyújtja a legjobb teljesítményt, amikor sarokba van szorítva. A játékosok zöme és José Mourinho sem nyerte még meg az FA-kupát, így rendkívül motiváltak vagyunk" – mondta felvezetésként Joe Cole, a londoniak középpályása.

A másik oldalon Sir Alex Ferguson menedzser sem tudta az általa ideális kezdőcsapatot a pályára küldeni, mert Gary Neville sérülés miatt kimaradt, és a gyakran maródi Saha sem volt egészséges. Így aztán a következő felállásban játszottak a csapatok: Cech – P. Ferreira, Essien, Terry, Bridge – Mikel, Makelele, Lampard – Wright-Phllips (S. Kalou, 94.), Drogba, J. Cole (Robben, a szünetben; A. Cole, 108.), illetve Van der Sar – Brown, R. Ferdinand, Vidics, Heinze – Carrick (O'Shea, 113.), Scholes – Fletcher (A. Smith, 92.), Giggs (Solskjaer, 113.), C. Ronaldo – Rooney.

Bár eleinte a Chelsea lépett fel valamivel támadóbban, összességében nagyon gyenge volt az első játékrész. Ezt szerencsére hajtósabb második félidő követte, ám ekkor sem dőlt el semmi, így következhetett a hosszabbítás. És ekkor már nem unatkozhattak a nézők! A 104. percben például Rooney jobb oldali beadására Giggs érkezett az ötösnél, bele is ért a labdába, amelyet azonban (az októberi koponyacsonttörése miatt még mindig rögbisisakban védő) Cech megfogott. A walesi azonban a lendülettől továbbcsúszott, s így beljebb tolta a kapust is, aki az egyik visszajátszás tanúsága alapján a gólvonal mögé került a labdával...

Bennett játékvezető nem adta meg a gólt, viszont Giggs szabálytalanságát sem fújta le, hanem hagyta a játékot folytatódni. Ezt a döntést utóbb sokan igencsak számon kérték rajta: ki a találat érvényesítését hiányolta, ki pedig a vétkes támadó sárga lapját.

A legfontosabb pillanat azonban a 116. percben jött el. Drogba és Lampard kényszerítőzött az MU tizenhatosa előtt – Ferdinand légüres térben mozgott –, Van der Sar pedig későn mozdult ki a kapujából, s a lecserélést addig már százszor is megérdemlő elefántcsontparti csatár tíz méterről magától értetődő természetességgel és könnyedséggel pöttyintette a labdát Van der Sar kapujának jobb alsó sarkába. Hamarosan lefújták a találkozót, aminek pillanatában a kamera José Mourinhóra fókuszált, és a menedzser akkorát ugrott, hogy majdnem beverte a fejét valamelyik bárányfelhőbe, majd sprinter módjára rohant ünnepelni játékosaihoz. Ilyen boldognak rég nem lehetet látni...

Az összecsapást azonban értékelje nekünk inkább Lampard, aki mint alakulata motorja a Chelsea egyik legjobbja volt a betonbiztos Cech kapus mellett (miközben az MU-ból a „kékek" teljes védelme ellen többnyire egymagában és legyűrhetetlenül küzdő Rooney, valamint Scholes és Vidics tűnt ki elsősorban): „Szoros mecset játszottunk, a két együttes kioltotta egymás futballját, ami a színvonal rovására ment. Nüansz döntött a javunkra". A nünaszot Didier Drogbának hívták, akitől hiába tartott Sir Alex Ferguson, és hiába semlegesítette csaknem hibátlanul az egész meccs során a Vidics, Ferdinand duó, egy extraklasszisokra jellemző váratlan mozdulattal romba döntötte a bajnok Manchester United duplázási reményeit. Ezért ítélték neki a BBC szavazói a döntő MVP-címét.

A finálé utóéletéről annyit érdemes felidézni, hogy a nyár vége felé a Chelsea-nek még egy dobása volt trófeát szerezni, ám a Community Shield-mérkőzésen (azaz a Szuperkupáért) az MU visszavágott, bár ez csak tizenegyesekkel sikerült neki 1–1 után. Az új idény elején pedig a londoniak előbb rögtön felállítottak egy új angol rekordot – sorozatban 64 bajnoki hazai pályán veretlenül –, ám az 5. és 6. fordulóban becsúszott egy kudarc az Aston Villánál, majd egy otthoni döntetlen a Blackburnnel. Mindezek mellett a Rosenborgot sem tudták felülmúlni a BL nyitányán (1–1) – alig több mint fél ház előtt...

Mégis kicsit váratlanul hatott a klub valaha volt legsikeresebb trénerének távozása, amely „kölcsönös megegyezéssel" történt. Abramovics sem nagyon szívelte (már), és a portugálnak sem tetszett, hogy időközben kinevezték Avram Grantot futballigazgatóvá – ami hatásköri problémákat okozott. Most az izraeli szakember megkapta a kispadot is, és míg Mourinho munka nélkül, pihenéssel töltötte az idény hátralévő részét, ő (noha csak két ponttal lemaradva, de) megismételte a csalódást keltő 2. helyezést a Premier League-ben, ellenben nem nyert mellé kupákat. Amiben felülmúlta a társasággal két-két bajnokságot és Ligakupát, illetve egy-egy FA-kupát és Szuperkupát összehozó Special One-t: BL-döntőt játszhattak a „kékek" (amit az előddel egyszer sem), és ott csak szétlövésben adták magukat – az MU-nak.

A Chelsea-nek manapság, Carlo Ancelottival is nagyszerű együttese van, de Bajnokok Ligája-finálét idén sem ők vívnak, hanem az olasz Inter – élén José Mourinhóval...   

1957-ben e napra virradó éjjelen rendezték a kölni jégstadionban azt az ökölvívógálát, amelyen amatőrként háromszoros olimpiai bajnokunk, Papp László bemutatkozott a profik között. A debütálás kitűnően sikerült, nemzeti ikonunk fölényesen győzött a német Aloys Brand ellen, akire többször is rá kellett számolni. Végül az oberhauseni fiú minden erejét összeszedte, és ki tudta húzni az utolsó gongszóig, amikor aztán szédelegve tántorgott a szorítósegédjéhez... Papp Laci sikere nem volt kérdéses, sőt győzelme kihirdetése után a közönség hosszasan megtapsolta a helyi kedvencet laposra verő magyar bunyóst. (Több német szakember pedig kijelentette: ha Papp megfelelően készül a további találkozóira is, sikeres lesz a profik táborában. Igazuk volt: 29 meccsén veretlen maradt – csak kétszer végzett döntetlenre –, Európa-bajnoki övét többször is megvédte, és csak azét nem lett világbajnok, mert a címmérkőzés közeledtével az itthoni sportvezetés visszavonta a profi engedélyét...)

1967-ben e napon a Népsport két kishíre is remekül mutatta, mennyire a szívükön viselték a szocialista országok a néhány évvel korábban a Fidel Castro-féle forradalmi útra térő, és ezáltal immár barátinak számító Kuba sportjának segítését, felzárkóztatását. Egyfelől nálunk táborozott a karibi ország futballválogatottja, amely Soroksáron 1000 néző előtt lépett pályára edzőmérkőzésen a másodosztályban feljutásra álló VM Egyetértés ellen. A fellobogózott pályán fordulatos meccset vívtak a felek, s végül baráti 5:5 lett a végeredmény (a mesterhármast elérő Farinas egyenlített a hajrában). Eközben a Sportuszoda fedett medencéjében a Ferencváros ificsapatával kétkapuzott a kubaiak vízilabda-válogatottja – nem akárki irányítása mellett. Ekkor már négy hónapja Laky Károly, tokiói olimpiai bajnokaink szövetségi kapitánya volt a mesterük, ami meg is látszott a Pán-amerikai játékokra készülő vendégek pólóján: a beszámoló szerint „gyorsak, jól lőnek és persze hihetetlenül lelkesek" voltak. Nem véletlen, hogy a mexikóvárosi játékokon a 8. helyen zártak 15 résztvevő közül!

1977-ben e napon jelent meg a hír a Népsportban, hogy a hetedik ikszhez közeledve végleg felállt a kispadról Schwartz Elek, az egykori temesvári labdarúgó, aki több együttesnél is sikeresen edzősködött. Hét éven keresztül állt a holland válogatott élén. Ám a németalföldi labdarúgás akkor még messze járt a hetvenes években kivívott rangjától. Legnagyobb sikerét a Benficánál érte el, ahol Eusébióékkal az 1964–65-ös szezonban bajnok, kupagyőztes és BEK-döntős volt (utóbbiban a „nagy" Inter állta útjukat, miután a négy között alaposan elbántak a Győri ETO-val). A szakmával való érdemi szakítására a Strasbourgnál került sor, amelyet feljuttatott a francia élvonalba, de tovább már nem vállalta a vezetését. A tréner ekkor már pihenésre és új babérokra vágyott: egyrészt végleg letelepedett a szintén elzászi Haguenauban (ahol 91 éves korábban bekövetkezett haláláig élt), másrészt amatőr festőként éppen az első, önálló tárlatára készült. 

1987-ben e napon a Honvéd-Hungalu nemzetközi öttusaverseny fényes magyar diadalt hozott: Fábián László végig vezetve nyerte meg a viadalt (amelyen újdonságként már számítógéppel összegezték az egyes indulók és számok eredményeit). A négy évvel korábban junior-világbajnokságot nyerő sportoló hangulatának nagyon jót tett a győzelem, mert az előző két esztendő során kevesebb sikerélmény jutott számára, valamint a '85-ös vb-első Mizsér Attila is háttérbe szorította kissé. De ezzel nem volt vége az örömünknek: összesítésben Mizsér végzett másodikként, majd a dobogósoknál alig kevesebb pontszámmal a fiatal Martinek János következett az ötödik pozícióban. Az csak természetes, hogy A-csapatunk ezek után nagy fölénnyel megelőzte a CSZKA Moszkvát és a szovjet válogatottat. Amire pedig a legszívesebben emlékezünk: másfél évvel később ugyanezek a fiúk a szöuli olimpián is meghódították a világot, míg Martinek egyéniben is a csúcsra ért!

1997-ben e napon minden addigi rekordot megdöntve, 71 nap és 14 óra, 18 perc, 8 másodperc alatt kerülte meg a Földet egy francia vitorlás: a hajó parancsnoka, Olivier de Kersauson és hat segítőtársa a Sport-Élec elnevezésű óriás trimarán fedélzetén szelte át a jelképes célvonalat Franciaország atlanti partvidékén. A korábbi rekord 74 nap és 22 óra, 17 perc volt, amit az új-zélandi Peter Blake állított fel még 1994-ben. Kersauson ezzel megszerezte a Jules Verne-díjat: a megállás nélküli földkörüli vitorlásverseny ötletét ugyanis az író egyik regényéből, a „Nyolcvan nap alatt a Föld körül"-ből vették (Ez a verseny annyiban tér el a Vendée Globe-tól, hogy az ott szereplő egytörzsű hajókkal szemben a Verne-díjért a jóval gyorsabb kata- vagy trimaránok is indulhatnak, és ezeket nemcsak egy személy, hanem egész legénység irányíthatja.)