Zidane bánata: a Bayern München a csúcson

A játékosként és edzőként egyaránt világbajnok Franz Beckenbauer gazdag érem- és trófeagyűjteményéből már nem sok minden hiányzott 1996 tavaszára, de szakvezetői minőségében még nem nyert nemzetközi kupát. Most megkapta erre a lehetőséget, mivel a kispadra az idény elején nagy felhajtással szerződtetett Otto Rehhagelt az UEFA-kupa fináléjának első felvonása előtt váratlanul menesztették – hiába juttatta el odáig a csapatot.

Igaz, a bajor fővárosban sokak által vidéki „edzőnek" (le)nézett brémai mágus kezdettől nem igazán jött ki a csapat és a vezetők egy részével, továbbá a Bundesligában sem alkotott maradandót. A fásult, belső viszályokkal is gyengített bőrnadrágosok felrázásához jó ötletnek, sőt szükséges lépésnek tűnt a csere.

A kispadot a hajrában megöröklő Császár a bajnokságban nem hozott megváltást, az aranycsatát a salátástálért elvesztették a Dortmunddal szemben, pedig a trénerváltáskor még volt remény. Tény azonban az is, hogy a beugrással saját mítoszának csorbulását kockára tévő Beckenbauer inkább a kontinentális kupa elhódítására látott esélyt, és az első, németországi felvonás (a szakvezető bemutatkozó meccse) eszerint is alakult: Helmer és Scholl találatával 2–0-ra győztek a házigazdák (miután még gól nélküli állásnál Tholot ziccert hibázott a Girondins részéről).

Scholl és Ziege ugyan kisebb sérülést szedett össze, ám mindketten rendbe jöttek, így csak Hamann-nak, Kreuzernek és az eltiltott aranylabdásnak, Papinnek kellett kihagynia a visszavágót. A hadra fogható játékosokat pedig 100 ezer márka extra prémium felajánlásával igyekeztek még jobban motiválni a Bayern vezetői!

Eközben az ellenfél, a meglepetésgárda Bordeaux egészen más gondokkal kényszerült megküzdeni. A második mérkőzés előtt a PSG ellen játszott, és mivel (kétgólos vezetésről...) 2–2-es döntetlent ért el, biztosította a bennmaradását a francia első osztályban. Ezúttal pedig abban bízott, hogy képes lesz megismételni az elődöntőbeli bravúrt, amikor 0–2 után 3–0-ra múlta felül a – a két évvel korábbi BL-döntőben a Barcelonát még 4–0-ra kiütő – Milant.

Lizarazunak ugyan fájt a háta, de az odavágó tartalékos felállásához képest optimizmusra adott okot másik két leendő (1998-as) vb-győztes, azaz Dugarry és a Juventus által akkor már erősen csábított Zidane visszatérése.

A találkozón a Bayern Kahn – Babbel, Matthäus, Helmer – Strunz, Sforza, Frey (Zickler, 60.), Scholl, Ziege – Klinsmann – Kosztadinov (Witeczek, 74.) összeállításban szerepelt, és a védők láthatóan nagyon tartottak a két francia sztártól, Zizoutól és Dugarrytól. A Girondins ugyanakkor a középpálya bal oldalára, a Lizarazu, Richard Witschge, Zidane hármasra helyezte a hangsúlyt, s ezzel tartotta nyomás alatt a vendégvédelmet. A Beckenbauer-tanítványok tömörülve kísérelték meg útját állni a hazai rohamoknak, és még Klinsmann is hátrahúzódott a középpályára.

Az első félóra végéhez közeledve Kosztadinov nyújtott lábbal rácsúszott Lizarazu térdére, és bár a galloknak már 1993-ban (az emlékezetes vb-selejtezőn) is sokat ártó bolgár támadó mozdulatát nehéz volt véletlennek minősíteni, megúszta a piros lapot – miközben áldozatát le kellett cserélni. Ezután elszabadult a pokol a pályán, öt percig sűrűn követték egymást az összerúgások és kemény ütközések.

Az első félidőben a Bordeaux háromszor annyit rúgott kapura, mint vetélytársa, kétségtelen viszont, hogy az idő a németeknek dolgozott. Ha némely lövés át is jutott a müncheniek reteszén, éppen Kahnt találta el. A majdan ikonikussá váló kapusnak szinte nem is kellett vetődnie vagy keresnie a labdát – az magától megtalálta őt.

A hazaiak hatástalan játékának okai közé persze az is beletartozik, hogy „az első néhány perc rohanása és látványos testcselei után kifejezetten gyengén futballozott a nagy csinnadrattával beharangozott új sztár, Zinedine Zidane. ZZ Topot szeretik Platinihez hasonlítani – olvasható tovább az egykori NS-tudósításban –, de nagyon messze van még tőle, ha éppen a legfontosabb meccsen betlizik".

Az 52. percben aztán Scholl 15 méterről kapura lőtt, és a labda Croci lábán irányt változtatva a girondiak hálójába került – ezzel gyakorlatilag eldőlt a nagy kérdés. Különösen miután egy szöglet utáni fejesével Kosztadinov megadta a kegyelemdöfést. A csereember Dutuel 18 méteres szabadrúgása jelentette a szépítést, ám a meccsen végig szürke Klinsmannról a vége felé a francia kapuba pattant a labda Strunz 14 méteres lövését követően, így kialakult az 1–3-as végeredmény.   

Klinsi a 15. találatával a nemzetközi kupák történetének gólkirálya lett az egy idényen belül összehozott „terméseket" tekintve, míg a Bayern teljessé tette az európai kupagyűjteményét: három BEK- és egy KEK-serlege mellé most már hazavihette az UEFA-kupát is. Húsz éve, Beckenbauerék nagy diadalai óta kellett várnia erre a sikerre!

Bordeaux-i részről nemcsak a vereséget rendkívül sportszerűen fogadó közönség, hanem tényleg mindenki egyöntetűen elismerte, hogy a németek megérdemelten nyerték meg a finálé második összecsapását, és ennek révén magát a trófeát is – bár azt Gernot Rohr mester azért hozzátette, hogy Lizarazu korai lerúgása döntőnek bizonyult, hiszen ő csapatkapitányként és a képességei alapján is az együttes egyik legfontosabb láncszeme volt (nem véletlen, hogy egyéves baszkföldi, bilbaói kitérője után leigazolták őt a bajorok...).

Uli Hoeness, a müncheni klub menedzsere viszont nem túl elegáns módon az ünneplés közepette sem bírta ki ama megjegyzés nélkül, mely szerint „ha Beckenbauer már karácsonykor a kispadra ül, bajnokok is lettünk volna". Az UEFA-kupa azonban nem csak az utolsó párharcból állt, oda valahogy el is kellett jutni, ráadásul a „bőrnadrágosok" valamennyi idegenbeli mérkőzésüket megnyerte!

Mindez vitathatatlanul még Rehhagel érdemes volt – nézzük csak végig gyorsan, kiket is ejtett ki a később görög szövetségi kapitányként „Olümposzra emelkedő" trénerrel a csapat: Lokomotiv Moszkva (5–1-es összesítéssel), Raith Rovers (4–1), Benfica (7–2), Nottingham (7–2), Barcelona (4–3). Nem rossz névsor, nem rossz eredményekkel...

Hoeness, az egykori világbajnok játékos mondott mást is – ekképp kiáltott a bordeaux-i éjszakába: „Ismét vagyunk valakik Európában!" Ezután már előre is tekintett: „Jövőre tíz egyesület uralja majd a földrész futballját, és mi közöttük leszünk!" Ez már csak azért is volt kissé merész jóslat, mert a gárda csupán az UEFA-kupában indulhatott – ott pedig mindjárt az első körben elbukott a Valenciával szemben.

Egy esztendővel később viszont már kezdett beérni a fejlesztőmunka, és csak a BL negyeddöntője jelentette a végállomást – a címvédő Dortmund képében. Ám a folytatásba már tényleg nehéz belekötni, hiszen a Bayern 1999-ben drámai meccsen vesztett az MU elleni fináléban, míg 2001-ben senki sem állíthatta meg: a fináléban a Valenciának törlesztve ülhetett fel Európa trónjára.

Ugorjunk vissza végül az 1996-os diadal éjszakájára, amikor a meccset a kabalaként meghívott teniszfenoménnel, Boris Beckerrel végignéző Berti Vogts úgy nyilatkozott: „Az UEFA-kupa elnyerése jót tesz az egész német futballnak, és lendületet kölcsönöz a közelgő Európa-bajnokságra!" A szövetségi kapitány nem csak beszélt erről, de hasznosította is: a Nationalelf néhány héttel később megnyerte az Eb-t!

1956-ban e napon jelent meg a hír lapunkban arról, hogy az angol futballszakírók kit választottak meg hazájukban az év játékosának. A győztes a német Bert (eredetileg Bernhard) Trautmann, a Manchester City kapusa lett, akinek érdekes élettörténetét is megismerhették a Népsport olvasói. A brémai születésű játékos hadifogolyként került a szigetországba, ahol önként ott maradt a világháború befejeződése után is. Aknák és bombák ártalmatlanításával kereste a kenyerét, de közben rendszeresen focizott is lakhelyén, a hadifogolytáborban. Csatárként rúgta a bőrt, de egyszer beállt a kapuba sérült társa helyett, és teljesítményére felfigyelt több szakember is. A Citynek kellett leginkább, mert veterán 1-ese, Frank Swift már kezdett kiöregedni. Sokan berzenkedtek a szerződtetése ellen („egy német rabot a csapatunkba?"), de végül megkapta a lehetőséget, és az első hat évben mindössze három mérkőzésről hiányzott a háló elől. Szóban forgó díjnyertes szezonjában pedig kupagyőztes lett a manchesteri együttessel.

1966-ban e napon Magyarország megnyerte a négycsapatos magdeburgi nemzetközi vízilabdatornát. Olimpiai bajnok válogatottunk (benne több tokiói ötkarikás aranyérmessel, s köztük az 1952-es győztesek utolsó mohikánjaként Kárpáti Györggyel!) az utolsó napon a házigazda NDK együttesével játszott, és Rusorán II (2), illetve Dömötör góljával 3:1-re nyert. A nyitányon Svédországot verte meg 4:1-re, míg a tulajdonképpeni döntőre a második körben került sor, amikor a mieink – nem kis szerencsével – 1:1-re végeztek a Szovjetunió ellen. Elsőségünket annak köszönhettük, hogy annak idején még gólarányt számoltak, s ebben a tekintetben – és csakis ebben – jobbak voltunk (8:3), mint azonos pontszámmal végző nagy riválisunk (11:6).

1976-ban e napon a labdarúgó NB I történetének egyik legemlékezetesebb mérkőzésén a tabella harmadik helyén található Újpest 8–3-ra kiütötte a Népstadionban az egy pozícióval jobban álló Ferencvárost (az élen ekkor a Videoton haladt, viszont végül – a K.O.-vereség ellenére – a Dalnoki Jenő vezette zöld-fehérek értek révbe). Az 50 ezer néző előtt lejátszott találkozón a félidőben még csak 4–3 volt az állás (az előző évben KEK-döntős Fradi részéről Szabó Ferenc kettő, a fiatal Nyilasi Tibor egy gólt lőtt), ám aztán beindult a lila henger. A 10-es osztályzatot kiérdemlő Fazekas László egymaga mesterötösig jutott, míg a további találatokat Fekete László (2) és az ifjú Törőcsik András szerezte.

1986-ban e napon villámlátogatáson járt hazánkban Bernie Ecclestone, az F1-es konstruktőrök szövetségének (FOCA) elnöke, aki az első Magyar Nagydíjra készülő Hungaroringet szemlélte meg és tárgyalásokat folytatott az illetékes itthoni vezetőkkel. A (fennállása holtversenyben leggyengébb szezonját futó) Brabham-csapat tulajdonosa végigjárta a pályát, megtekintette az ambulanciát, a boxokat, a központi épületet és az irányítótornyot is, majd elégedetten nyilatkozott a tapasztaltakról – egyedül a tribünöket szerette volna egy méterrel közelebb látni az aszfaltcsíkhoz.

2006-ban e napon hozták nyilvánosságra a hírt, hogy 2005-ben két magyart láttak a világ legjobb kézilabdázójának a World Handball Magazine olvasói, illetve a nemzetközi szövetség címére elküldött szavazatok feladói. A nőknél a 23 éves győri Görbicz Anita, a férfiaknál pedig a vajdasági Sterbik Árpád végzett a voksolás élén. A Győr irányítója (42.75 százalék) hatalmas fölénnyel előzte meg az „ezüstérmes" román kapust, Luminita Dinu-Hutupant (21.01), és ezzel ő lett a negyedik győztes hazánkból Kocsis Erzsébet (1995), Radulovics Bojána (2000, 2003), illetve az elismerést posztumusz megkapó Kulcsár Anita (2004) után. „Görbe" nagyon boldog volt a hír hallatán, de örömét az tette volna teljessé, ha a következő napokban klubcsapata megvédi a bajnoki címét, illetve hazai pályán megveri a montenegrói Buducsnoszt Podgoricát a KEK-döntő visszavágóján. Az előbbi sikerült, az utóbbi sajnos nem... Az Adáról származó Sterbik, aki szép és sikeres éveket töltött Veszprémben is – ezen a szavazáson pedig (22.50 százalékot elérve) két horvát klasszist, Ivano Balicot (21.14) és Mirza Dzombát (17.20) előzött meg szoros küzdelemben – ekkor már a BL-győztes Ciudad Real kapujában állt, míg válogatottként jugoszláv színekben aratta a sikereit (azóta viszont már a spanyolok honosították).