A bíró ellen kellett volna spanyolvi(g)asz

Ahogyan az egyik dél-koreai lap fogalmazott, a Mission Impossible harmadik része következett a 2002-es vb kvangdzsui negyeddöntőjében. A küldetést a dél-koreai válogatottnak kellett teljesítenie, amely meglehetősen szerény céllal vágott neki a tornának: a helyi közvélemény csak annyit szeretett volna, hogy Guus Hiddink csapata gyűjtse be az ország történetének első világbajnoki győzelmét. Ezt villámgyorsan, az első mérkőzésen teljesítette (Lengyelország, 2–0), attól kezdve pedig megállíthatatlanul menetelt, és két olyan feladatot is kiválóan megoldott, amelyre senki sem számított.

A csoportmeccsek utolsó fordulójában 1–0-ra megverte és elbúcsúztatta Portugáliát, így első helyezettként jutott a nyolcaddöntőbe, ahol hosszabbításban, An Dzsung Hvan aranygóljával legyőzte az Európa-bajnoki ezüstérmes Olaszországot is. Most a spanyolokkal kerültek szembe, akik mindhárom csoportmeccsüket megnyerték – a 16 között viszont az írek ellen nem nyújtottak meggyőző produkciót, ráadásul a találkozó hajrájában, még 1–0-s vezetésüknél a tornán már három gólnál tartó Raúl cserét kért, ugyanis meghúzódott a lovaglóizma, olyannyira, hogy ki kellett hagynia az újabb erőpróbát.

A koreaiak rövid időn belül harmadszor találkoztak világbajnokságon Spanyolországgal – a két korábbi találkozójuk (1990, 1994) egyaránt csoportmeccs volt –, és csak a győzelem hiányzott a statisztikájukból. Ezen akartak sürgősen változtatni a minden mérkőzésen fantasztikus hangulatot teremtő szurkolóik segítéségével, de ellenfelük motivációjával sem volt gond, hiszen néhány favorit, mint például a franciák, argentinok és portugálok gyors búcsúja után Hierróéknak nagyon jó esélyük nyílt egy kiugróan jó eredmény elérésére. A „negyeddöntő átkával" megbirkózni hosszú ideje képtelen válogatottjuk elől a sors (pontosabban az aktuális rivális) eltakarította az útból Olaszországot is, így óriási lehetőségük nyílt rá, hogy – 1950 óta először – bejussanak a legjobb négy közé.

Az nagyon gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a spanyolok (Casillas – Puyol, Hierro, Nadal, Romero – Helguera /Xavi, 94./, Baraja, De Pedro /Mendieta, 70./ – Valerón /Luis Enrique, 80./, Joaquín – Morientes) ettől még nem óhajtanak ész nélkül nekirontani a dél-koreai "falnak", de hát ezt a portugál és az olasz válogatott szomorú története ismeretében komoly ember nem is várhatta. Raúl kiválásával Morientes elvileg Valerónt kapta párjául a csatársorban, de a Deportivo játékosa inkább mögötte játszva próbálta hasznossá tenni magát.

Már amikor engedték neki. A kezdeti tapogatózás után ugyanis a házigazdák (többek között Pak Dzsi Szunggal és Li Jung Pjóval) kétséget sem hagytak afelől, hogy milyen sorsot szánnak az ellenfélnek. A már megcsodált, rövid passzos, rettenetesen gyors játékukkal többnyire beszorították a spanyol tizenegyet saját térfelére, de helyzetig nem jutottak el.

Az első húsz perc nagy nyomását követően aztán megváltozott a játék képe, habár nehéz volt eldönteni, vajon nem tudták tartani az ázsiaiak az iramot, vagy szándékosan vettek vissza, esetleg a spanyolok erősítettek. Így vagy úgy, de tény, hogy a lassan felbátorodó európai együttes kibontakozó fölénye hamarosan valódi helyzetekbe torkollott, amelyekkel pedig a koreaiak továbbra sem dicsekedhettek (eggyel sem).

A 49. percben Valerón szabadrúgásból beívelt labdája a tizenhatoson belül gyülekező tömegből Kim Te Jung fején megcsúszott, és a hálóba szállt, de a bíró nem adta meg a gólt, feltehetően azért, mert Helguera rátámaszkodott Kim hátára. Ez volt az egyik, utóbb sokat vitatott momentum. A hajrában nagyon szerették volna döntésre vinni a dolgot a spanyolok, Luis Enriquét többször is majdnem megtalálták az előrevágott labdákkal, és Joaquín szintén zavarba hozta párszor a dél-koreai védelmet.

Ha a már említett, meg nem adott gól talán védhető is volt, a hosszabbítás első félidejének legelején már bizonyosan óriásit hibázott az egyiptomi bíró, Gandur. Joaquín száguldott el a szélen, és még tisztán az alapvonal elől középre adott, mire a bíró kirúgást ítélt. Nem tudni, vajon Morientes akkor is a kapuba fejelhetett-e volna, ha a védelem nem áll le, mindenesetre a találatot elvették tőle. „Szimplán" ordító nagy helyzetek mellett a ráadás második 15 percére is jutott rázós szituáció: Mendieta lépett ki egyedül, a bíró lest ítélt, "természetesen" tévesen, sőt ugyanezt két perccel később is eljátszotta a Lazio futballistájával.

A tizenegyespárbaj aztán a spanyol válogatott addigi legjobbja, Joaquín tragédiáját hozta, hiszen míg a torna korábbi szakaszában két büntetőt is elrontó dél-koreaiak ezúttal minden alkalommal pontosan céloztak, a fiatal spanyol játékos hibázott: a negyedik sorozatban nagyon gyengén lőtte a labdát a bal alsó sarok felé, így Li Von Dzse könnyen háríthatott – maradt a 4–3, amelyből kicsivel később 5–3 lett.
Bekövetkezett a korábban elképzelhetetlen: Dél-Korea a dél-európai labdarúgás „hóhérává" nőtte ki magát (zsinórban a harmadik nagy nevű áldozatát szedte onnan), és első ázsiai együttesként bejutott a világbajnokság legjobb négy csapata közé!

Miközben a vendéglátók kapusától megtudhattuk, hogy nem volt teljesen véletlen a szétlövés kimenetele („A koreai bajnokságban nincs döntetlen, a meccseket mindig tizenegyesekkel döntik el. 1998 óta hét ilyen párbajban vettem részt, és egyet sem veszítettem el. Nagyon bíztam benne, hogy legalább egy kísérletet hárítani tudok. Joaquín lövésénél jól tippeltem meg az oldalt, és szerencsém volt."), a szövetségi kapitányok gondolatai leginkább a bírói ítéletek körül forogtak:

„Úgy érzem, kiegyenlített küzdelem zajlott. A spanyolok nem használták ki csapatom tapasztalatlanságát, amiért csak magukat okolhatják. A védelmünk többször is hézagos volt. Korábban nem bíztam a játékosaim tizenegyeseiben, de tegnap rengeteget gyakoroltuk azokat, és biztos voltam benne, hogy a párbajban legyőzzük a spanyolokat. A meg nem adott gólok miatt nem kellene reklamálni, mert a játékvezető előbb sípolt, mint hogy a labda a hálóba került volna. Az összes mezőnyjátékos és a kapus is leállt, ezért a legjobb esetben is csak érvénytelenített helyzetekről lehet beszélni" – fejtette ki a Dél-Koreában az idő tájt lassan már istenként tisztelt Guus Hiddink.

„Szomorú vagyok, mert a csapatom százhúsz percen át harcolt, dolgozott, gólhelyzeteket alakított ki, nyerhetett volna, végül igazságtalanul kiesett. Ha az ellenfél jobb, szó nélkül mész haza, de jelen esetben úgy távozunk, hogy legyőzőnk korántsem nőtt fölénk. Botrányos volt a játékvezetés! Megnyertük a találkozót, mert két gólt is szereztünk, de nem akarták érvényesíteni őket. Portugália és Olaszország ellen hasonló kedvezményben részesítették a bírók a koreaiakat, de nem hittem volna, hogy világbajnoki negyeddöntőben is lehet ilyen részrehajlóan bíráskodni" – fogalmazott José Antonio Camacho.

Az ibériai szakember döbbenetét és csalódottságát könnyebben megértjük, ha felidézzük két nappal korábbi (naiv?) nyilatkozatát: „Nem hiszem, hogy a hazaiak ellen félnünk kellene a játékvezető részrehajlásától. Ha a koreaiak felülmúlnak minket, az csakis azért lehetséges, mert jobbak nálunk". Érthető, ha azóta változtatott a véleményén...

Az érintett edzőkkel ellentétben a Nemzeti Sport szakértője elfogulatlanabbul tudott véleményt alkotni, és magára a játékra összpontosított. Kovács Kálmán szerint „ha ezt az összecsapást a vébé elején vívják, akkor simán nyernek a spanyolok, de az eltelt hetekben olyannyira megjött az ázsiai futballisták amúgy sem kicsi önbizalma, hogy nem kell meglepődnünk a továbbjutásukon. Bár a spanyol együttes összességében jobban játszott, annyira csekélyek már a különbségek, hogy a szép foci nem vezetett eredményre – az nyer, aki rakkol és dolgozik."

Tegyük hozzá, a bámulatos erőnlétű házigazdák nem játszottak olyan jól a hispánok ellen, mint a torna korábbi szakaszában, nem volt annyi gólhelyzetük sem, mint a megelőző összecsapásokon, ezúttal azonban a csatárok helyett a védők hozták magukat és a meccset.

Nem elvitatva a dél-koreaiak érdemeit (végül „csak" negyedikek lettek, mivel a németek ellen 1–0-ra elbukott elődöntőt követően a másik bravúrgárdával, Törökországgal sem bírtak: 2–3), szükség volt a sikereikhez egy jó adag sportdiplomáciára is. Három mérkőzésükön, sorrendben Portugália, Olaszország és Spanyolország ellen a bíráskodást rengeteg kritika érte. A portugálok két kiállítást, az olaszok két gólt, több rosszul beintett lest és Totti piros lapját, míg a spanyolok ugyancsak két gólt és rengeteg rosszul megítélt lest kértek számon a játékvezetőkön – és az esetek egy részében volt is alapja a bírálatoknak! (A médiában azon frissiben megfogalmazódtak a különböző összeesküvés-elméletek is, melyek a FIFA lekötelezettségéről vagy a rendezők üzleti érdekeinek előtérbe helyezéséről szóltak.)

A koreai sajtó persze ünnepelt; a The Korea Times például mit sem törődött a játékvezetői ítéletekkel, és ekképp kiáltotta a világba az örömét: „Bravó, Korea! Újabb fantasztikus diadal! Százhúsz perc heroikus küzdelem után egy tizenegyesen múlt minden. És a negyedik vébéjén szereplő Hong Mjung Bo berúgta! Ő a hősök hőse!" A katartikus napok azóta természetesen elmúltak, és Ázsia sem jutott azóta hasonló magasságokba, de Dél-Afrikában is láthatjuk, hogy mind Dél-Korea, mind Japán masszív ellenfél (szinte) bárki számára – még akár tovább is juthatnak csoportjukból.

A Marca ugyanakkor a 2002-es negyeddöntőben történteket a „legnagyobb játékvezetői botránynak" nevezte, „amelyet valaha is feljegyeztek egy világbajnokságon", és valóban, máig jól emlékezhetünk az akkori indulatokra. A spanyolokat akkor majdnem mindenki sajnálta, kisebb-nagyobb szurkolói szimpátiatüntetésekre is sor került néhol, míg hazájukból János Károly király telefonon gratulált Camachónak a tornán mutatott teljesítményhez (itt jegyezzük meg, hogy ötödik helyével a selección története második legjobb szereplését mutatta be – nem véletlenül marasztalták a kapitányt, aki viszont lemondott), míg José María Aznar miniszterelnök emellett az együttérzéséről is biztosította az elkeseredett trénert. Másnap pedig a madridi repülőtéren a tömeg hatalmas ovációval köszöntötte a szerinte jogtalanul kiejtett hősöket.

Könnyen lehet, hogy a dél-koreai pofon is hozzájárult ahhoz, hogy Spanyolország végül mégis ki tudjon lépni az örökös árnyékból, és tavalyelőtt megnyerje az Európa-bajnokságot, idén pedig (bár jelenleg még nem érdemes mérget venni a csoportból való továbbjutására sem) a vb első számú esélyeseként vágott neki a nagy seregszemlének – dacára annak, hogy a bajnokok elitklubjának hét tagjával szemben korábban egyszer sem jutott fel a futballvilág tetejére...

1952-ben e napon hírcsokor jelent meg a Népsportban két futballnagyhatalom olimpiai készülődéséről. A bajnoki címet nemsokára megszerző Aranycsapat lehetséges riválisai közül a brazilok ötkarikás válogatottjáról azt tudhatták meg az olvasók, hogy Helsinkibe készülvén egész sereg előkészületi meccset játszott Svédországban ottani klubcsapatokkal, és két döntetlent leszámítva valamennyit megnyerte, összesen 39:12-es gólaránnyal. A többek között a Juventus-legenda Bonipertivel felálló olaszokba pedig „belekötött" a lap, mondván, az itáliaiak állítólag „diákcsapattal" utaznak Finnországba, mivel az ottani sportvezetők szerint együttesük tagjai tulajdonképpen egyetemi tanulmányaikra kapják a fizetésüket. Ezzel szemben az NS azt emelte ki, hogy az érintett labdarúgók mind élvonalbeli profi gárdákban szerepelnek (ami az amatörizmus előírása miatt ellentmondásos lehetett). Végül utóbbiakkal a magyarok pont összefutottak a 16 között, és simán, 3:0-ra legyőzték az olaszokat (sikerünk szép emlékén nem halványít, de tény, hogy a szocialista országok úgynevezett amatőr sztársportolói, mint például Puskásék, a sportból éltek, azaz valójában ők voltak profik, nem annyira az itáliai „diákok"), Brazíliát pedig a nyolc között a németek állították meg hosszabbítás után 4:2-vel.

1962-ben e napon a Népsport kis statisztikai összeállítást közölt a nem sokkal korábban záruló chilei labdarúgó-vb kapcsán. Kiderült például, hogy az addigi legalacsonyabb gólátlag született a tornán (2.7), míg a legtöbb játékost (szám szerint 20-20-at) az olaszok és a spanyolok vetettek be. A legkevesebbet, 12-t pedig az angolok és a brazilok – utóbbiak talán 11 futballistával küzdötték volna végig a címvédésüket hozó világbajnokságot, ha Pelé nem sérül meg olyan hamar.

1972-ben e nap hajnalban tragikus esemény történt a svájci Sionban. Vladimir Durkovics ötvenszeres válogatott jugoszláv labdarúgó – aki olimpia bajnok és Eb-ezüstérmes volt 1960-ban, részt vett az 1962-es világbajnokságon is, majd 1966-tól nyugat-európai kluboknál kereste a kenyerét – az előző napi Alpesi Kupa-mérkőzése után este szórakozni ment egy helyi lokálba. A Sion légiósa a hangulatos éjszaka után 3 óra táján hagyta el a tánchelyiséget, majd az utcán keresni kezdte Ilija Pantelicset, akivel előző nap még egymás ellen játszottak, lévén honfitársa a rivális korzikai Bastia kapusa. A bejárattól nem messze találta meg a másik futballistát, aki épp egy rendőrrel vitatkozott – Durkovics pedig közbeavatkozott... A szemtanúk szerint a rendőr ezután revolvert rántott és többször rálőtt a labdarúgóra, aki néhány óra múlva úgy halt meg a sioni kórházban, hogy már nem is nyerte vissza az eszméletét. 

 1982-ben e napon a wimbledoni teniszbajnokság esőáztatta nyitányán született egy kisebb meglepetés is: a torna 1972-es győztese, az ekkoriban 35 évesen már csak ritkábban versenyző amerikai Stan Smith 6:4, 6:3, 5:7, 7:6-ra elverte az ebben az esztendőben feltűnő Andrés Gomezt, aki előzőleg élen végzett az Olasz nemzetközi bajnokságon. Persze ha úgy vesszük, nem is annyira különleges eredmény ez, hiszen a dél-amerikaiak általában nem füvön jók, hanem salakon, és maga az ecuadori játékos is a vörös borításon ért fel a csúcsra, amikor nyolc évvel később megnyerte a Roland Garrost, a döntőben az ifjú Andre Agassit elverve. Vissza 1982-höz: a néhány héttel korábban a párizsi Grand Slam-viadalon diadalmaskodó fiatal svéd Mats Wilander sikerrel vette az első londoni akadályt is, négy szettben (6:4, 6:3, 3:6, 6:3) felülmúlta Taróczy Balázs párospartnerét, a svájci Heinz Günthardtot.

1992-ben e napon a hagyományos vízilabda Tungsram-kupa utolsó előtti fordulójában a magyar válogatott 12–10-re megverte az akkoriban igen erős (egy évvel később Barcelonában olimpiai bajnoki címig jutó) Olaszországot, ami kulcsfontosságúnak bizonyult abban, hogy a mieink végül hibátlan mérleggel az élen végezzenek (az ellenfél pedig a második helyen). Együttesünk legjobbjának a négygólos Tóth Imre bizonyult, a gárdában pedig ott volt a későbbi sydneyi aranyérmesek közül Kósz Zoltán kapus, Benedek Tibor és Varga I Zsolt. Másnap a harmadikként záró Egyesült Államok feletti 8–6-os magyar diadallal (s Petőváry Zsolt négy találatával!) fejeződött be a hatcsapatos margitszigeti torna.