A franciák kupát nyertek a vb-égés után

A kontinensbajnokok mini-világbajnokságának tekinthető Konföderációs Kupát – két nem hivatalos viadal (1992, 1995) után – 1997-től kétévente rendezték meg (legutóbb viszont már négy esztendő telt el két kiírás között), és 2003-ban a címvédő Franciaország lehetett a házigazda. A gallkakasos csapat ekkor már „csak" mint Európa-bajnok vehetett részt, a vb-címének ugyanis 2002-ben felettébb kínos módon intett búcsút: hiába játszott négy évvel korábban még döntőt, legközelebb csoportutolsóként, egyetlen döntetlennel kullogott haza (ráadásul rúgott gól nélkül, pedig akkor még Zidane is ott volt). Ismerős? A történelem olykor ismétli önmagát...

A saját rendezésű tornán aztán a sok tartalékos együttes ellen kitett magáért a Les Bleus, talán azért, mert még nem Raymond Domenech volt a kapitány (hanem Jacques Santini), így nem marcangolták akkora botrányok a keret egységét, mint manapság... A franciák Kolumbiát (1–0), Japánt (2–1) és Új-Zélandot (5–0) is simán felülmúlták, majd az elődöntőben a távolmaradó németeket helyettesítő Törökországot ugyancsak, egy gólgazdag meccsen (3–2). A másik ágon az Afrikai Nemzetek Kupáját 2002-ben elhódító Kamerun a sztárjai többségét nélkülöző brazilokat, illetve a félholdasokat 1–0-ra verte meg, és az Egyesült Államok támadói előtt sem kapitulált a védelme (0–0).

Az elődöntőre azonban megrázó tragédia vetett árnyékot. A Kolumbia elleni meccs 72. percében ugyanis összeesett, majd a gyors orvosi segítség ellenére életét vesztette Marc-Vivien Foé, a „szelídíthetetlen oroszlánok" és a Manchester City 28 éves játékosa. A futballista csapata 1–0-s vezetésénél a kezdőkörben bandukolt előre (tehát még csak nem is futott), amikor – élő, egyenes adásban – hirtelen a földre zuhant. Azonnal látszott, hogy nagy a baj, ugyanis mozdulatlanul, fennakadt szemekkel feküdt a gyepen.

Markus Merk játékvezető természetesen azonnal beengedte a pályára az orvosi stábot, ám a szakemberek elsősegélynyújtása már akkor kevésnek tűnt, pláne azt követően, hogy a kameruni stáb a kolumbiaiaktól is segítséget kért, aztán a helyi francia egészségügyiek is bekapcsolódtak.

Nem volt más választás, Foét öt percen belül a stadion orvosi szobájába vitték – addigra oxigént és infúziót kapott –, újraéleszteni azonban már nem tudták, pedig több mint háromnegyed órán keresztül próbáltak életet lehelni bele szívmasszázzsal. Az egyébként erős felépítésű játékos szervezete feladta a küzdelmet... (Az orvosok eleinte agyvérzésre gyanakodtak, de a boncolás kizárta ezt a lehetőséget, és a hírek szerint abnormális szívnagyobbodást mutatott ki.)

A történtek szomorú hátterét segített megvilágítani Winfried Schäfer, a kameruni válogatott szövetségi kapitánya, aki utóbb elárulta, hogy le szerette volna hívni a középpályást a pályáról, ő azonban nem akart lejönni. „Néhány perccel a tragédia előtt üzentem neki, hogy le akarom hozni. Láttam, hogy fáradtan mozog, lelassult. A csapatorvossal együtt úgy döntöttünk, hogy lecseréljük, de Marc kérte, hogy maradhasson. Azt mondta, jól érzi magát, nincs semmi baj... Pár perc múlva összeesett" – nyilatkozta szomorúan a német szakember.

A kiváló középpályás hazája válogatottjának egyik legfontosabb pillére volt, összesen hatvanötször ölthette magára a nemzeti mezt. A 2002-es világbajnokságon országa mindhárom összecsapásán szerepelt. Klubszinten is voltak sikerei: a Lensszal 1998-ban, majd egy West Ham-es kitérőt követően a Lyonnal 2002-ben ünnepelhetett francia bajnoki címet, illetve az utóbbival 2001-ben Ligakupa-elsőséget is. Ezenkívül Kamerunnal kétszer is megnyerte az ANK-t (2000, 2002).

Hazájában egy emberként siratták az imádott "szelídíthetetlen oroszlánok" egyikét, a városokban feltűnően nagy volt a csend, és a riporterek még másnap reggel is mindenfelé zokogó emberekkel találkoztak. Az elhunyt klubja, a Manchester City vezetői pedig azonnal tudatták, hogy visszavonultatják az általa viselt 23-as mezt. Koszorút helyeztek el az akkoriban „lecserélt” Maine Road-i stadionjuknál (amelyben épp Foé lőtte az utolsó gólt!), és a szurkolók virágai, sálai is rögtön megjelentek körülötte.

Ami a Konföderációs Kupát illeti, az illetékesek azt a megoldást választották, ami ilyen esetekben általában szokásos: a folytatás mellett döntöttek. A kameruniak páratlan lelkierőről tettek tanúbizonyságot: már az nehezen felfogható, miként voltak képesek koncentrálni a Kolumbia elleni mérkőzés hátralévő részében úgy, hogy nem tudták, mi van csapattársukkal (megőrizték egyébként az egygólos előnyüket) – utána pedig kijelentették: a fináléban Foé emlékéért fognak futballozni (Sepp Blatter FIFA-elnök személyesen utazott az afrikai együttes főhadiszállására, és amikor megkérdezte a játékosokat, mit gondolnak, mit szeretne a társuk, ők szinte habozás nélkül arra voksoltak, hogy megpróbálják megnyerni a trófeát).

„Az ő tiszteletére akarunk győzni, bár még mindig nem ébredtünk fel a sokkból" – tolmácsolta érzéseiket Rigobert Song, a csapatkapitány. – Ez borzasztó, sohasem volt még hasonló élményem. Marco nem volt beteg, hogy történhetett vele ilyesmi? Kölyökkorunk óta ismertük egymást, szinte szomszédok voltunk Yaoundéban. A félidőben azt mondta: »Fiúk, ha meghalunk is a pályán, ezt az elődöntőt muszáj megnyernünk«."

A döntőben a szintén megrendült franciák következtek, akiknek a törökök elleni találkozó volt sorozatban a hetedik győzelmük a Konföderációs Kupákon, és ezzel beállították a brazilok rekordját. Igaz, Kamerun is élre ugrott egy igen sokatmondó statisztika terén: immár 475 perce nem kapott gólt a tornán, és így átadta a múltnak a selecao 472 perces csúcsát. Az is mellette szólt, hogy európai gárda előzőleg még sohasem tudott felülmúlni afrikait a kontinensbajnokok viadalán! Más kérdés, hogy az aktuális helyzetben nem ezek számítottak a legmeghatározóbb (lelki) tényezőnek...

A Stade de France-ban rendezett június 29-i finálé kezdetekor a két válogatott játékosai a középkörben, egymásba kapaszkodva hajtottak fejet tragikus hirtelenséggel elhunyt labdarúgótársuk emléke előtt. Az egyperces néma csönd, majd a himnuszok közben a fehér mezben feszítő afrikaiak csapatkapitánya, Rigobert Song hatalmas, Foét ábrázoló képet tartott a kezében.

Azután nekiálltak futballozni, a következő összeállításban: Barthez – Sagnol (Thuram, 76.), Desailly, Gallas, Lizarazu – Giuly, Pedretti, Dacourt (Kapo, 90.), Wiltord (Pires, 65.) – D. Cissé, Henry, illetve Kameni – Doumbe, R. Song, Atouba, Mettomo – Geremi, Mbami, Mezague (Emana, 91.), Idrissou – Ndiéfi (Eto'o, 67.), Djemba Djemba. Megjegyezzük: ebből a két csapatból Gallas és Henry, illetve (az egy percet sem kapó) Kameni mellett Song, Geremi, Emana, Idrissou és Eto'o (aki egy nappal korábban a Mallorca színeiben még rúgott két gólt a Recreatico ellen 3–0-ra megnyert spanyol Király Kupa-döntőben!) az idei vb-n is képviselte hazáját – nem túl sok sikerrel...

A házigazdáknál Henry volt a legaktívabb, de végül mindkét oldalon kimaradt az összes helyzet. A hosszabbítást és ezzel a Konföderációs Kupa sorsát meglehetősen furcsa (arany)gól döntötte el: a 97. percben Thuram indult meg a jobb szélen, majd egyáltalán nem túl erősen a kameruni kapu előterébe ívelt, ahol Song lyukat rúgott, míg Henry a combjával bele tudott érni a labdába, amely így az elvetődő Kameni keze mellett a hálóba csorgott. Ez volt az első gól, amelyet Kamerun kapott a tornán...

Hozzá kell tenni, hogy Foé halála gyakorlatilag lenullázta az esemény amúgy is csekély sportértékét, az utolsó három mérkőzés már legkevésbé a labdarúgásról szólt (a franciák például a kezdés előtt együtt emlékeztek a kameruniakkal a játékosra, Henry aranygólja után hosszan ölelgették őket, majd együtt álltak a dobogóra, s Desailly azt is felajánlotta Songnak, hogy a fotózáskor egyszerre fogják a trófeát). A döntő résztvevői a lefújás után is kevesebbet foglalkoztak a végkifejlettel, mint az egész tornát beárnyékoló tragédiával.

Ha azonban mégis szakmailag közelítünk a 2003-as Konföderációs Kupához (mellyel kapcsolatban olyan hangok hallatszottak akkoriban, hogy felesleges ilyesmivel terhelni a futballistákat – és klubjaikat – a fárasztó idény után), meg kell nézni, kik szerepetek rajta. A kép elég lehangoló volt: Új-Zéland (az idő tájt még) messze állt a világ élvonalától, a többiek pedig szinte mind tartalékosak voltak. Legfőképp a brazilok, akik két-három válogatott szintű labdarúgótól eltekintve az otthon játszóknak is a második vonalát vetették be, de szintén fiatal együttessel érkeztek a törökök és még inkább az amerikaiak.

Az amúgy is bő kerettel gazdálkodó franciáktól viszont csak kevesen – igaz, nagyágyúk: Zidane, Vieria, Petit, Makelele – hiányoztak, ennek megfelelően meg is védték a 2001-ben elhódított kupát. Persze a 2002-es vb-fiaskó után hazai pályán nem engedhették volna meg maguknak az újabb felsülést, egy mégoly "jelentéktelen" rendezvényen sem.

Kérdés, a világ szeme előtt szégyenszemre morálisan is „széthullott" mai utódaiknak mikor lesz alkalmuk jóvátenni, hogy a pályán és azon kívül is lejáratták Franciaországot...

1953-ban e napon számolt be a Népsport arról, hogy három nappal korábban új magasugró-világcsúcs született a férfiaknál. Az Ohio állambeli Daytonban, az Egyesült Államok atlétikai bajnokságán a Helsinkiben olimpiai aranyérmes Walter Davis 212 centivel nyert. A régi rekordot honfitársa, Lester Steers tartotta – 211 cm-rel, még 1941 óta! Az ekkor 22 éves Davis egyébként az ötkarikás diadala után (vagyis még az előző esztendőben) elszegődött profi kosarasnak az NBA-be, ahol öt szezont húzott le a Philadelphia Warriors és a St. Louis Hawks színeiben.

1963-ban e napon a megyeri temetőben kísérték utolsó útjára Turay Józsefet, a háború előtti magyar labdarúgás egyik legnagyobb alakját, 1938 világbajnoki ezüstérmesét. A koporsót mintegy ezren állták körül, köztük sok egykori játszótárs, mint például a Ferencvárosból Takács I Géza, Takács II József, vagy a Hungáriából Sebes Gusztáv és Bíró Sándor. Az Angyalföldön felnövő vagány kissrác a Fradi színeiben lett hírneves futballista, és három- három kupagyőzelmet, illetve bajnoki címet (valamint majd a kék-fehérekkel még kettőt), továbbá egy KK-elsőséget gyűjtött össze csapatával, amelyből 1932-ben az év labdarúgója lett. A Népsport az 58 évesen elhunyt egykori 48-szoros válogatott csatárklasszis emléke előtt tisztelegve másnaptól folytatásokban közölni kezdte Tabi László író tollából a Turayról szóló „Én, Suttyó" című regényes életrajzot.

1973-ban e napon kereken 24 év, azaz 1949 után ismét eljutott egy magyar férfiteniszező a wimbledoni bajnokság nyolcaddöntőjébe. A profik többsége által bojkottált, tehát az átlagnál gyengébb mezőnyű viadalon Baranyi Szabolcs 150 perces hatalmas küzdelemben nyert az amerikai ranglista 23. helyezettje, Jeff Austin ellen, ráadásul kétszettes hátrányból (2:6, 5:7, 6:3, 6:4, 6:4). Az egykori tudósítás megjegyezte, hogy versenyzőnk a nyolc közé jutásért sem indul esélytelenül, hiszen a svédek mindössze 16 esztendős játékosával, bizonyos Björn Borggal kerül majd szembe, akit az előző évi Király-kupában legyőzött Budapesten. Nos, a fiatal tehetség aztán könnyen elhúzott 2–0-ra, de akkor Baranyi megtáltosodott és kiegyenlített. Az ötödik játszmát azonban már nem bírta, így a leendő teniszlegenda 6:3, 6:2, 6:8, 5:7, 6:1-re felülkerekedett – majd a következő körben, ugyancsak öt szettben, kikapott a brit Roger Taylortól, akinek ez volt a harmadik elődöntős szereplése a hazai angol füvön. Borg pedig legközelebb már a fináléig jutott, míg 1976-tól 1980-ig zsinórban ötször trónra is ülhetett Wimbledonban.

1983-ban e napon a wimbledoni teniszbajnokság férfi egyes negyeddöntőjében a 2. helyen kiemelt John McEnroe egy magyar származású honfitársával találkozott. A 40-es évek magyar párosbajnokának, Mayer Sándornak azonos nevű fia – aki azonban nem Alexander néven játszott, hanem Sandy Mayerként – korábban mind a kilenc meccsét elvesztette a botrányhős ellen, és most sem tudta útját állni: 6:4, 7:5, 6:0-ra kikapott. (A győztes az ütőjét is eldobta néhányszor, amiért figyelmezették, míg a konzervatív törzsközönség bosszankodott – ám a fiatalabb szurkolók annál lelkesebben biztatták...) Érdekesség, hogy egykor mindketten főiskolai bajnokságot nyertek a Stanford egyetem színeiben, csak éppen McEnroe öt évvel később, 1978-ban. Sandy az előző szezonban, 1982-ben (azaz pályafutása vége felé) jutott a legmagasabbra a világranglistán, amikor 7. is volt, míg öccse, Gene egészen a 4. pozícióig kapaszkodott 1980-ban. Még egy kuriózum: egy nap különbséggel az idősebbik Mayer fivér kieséséhez képest egykori kollégiumi diákköri társa, Roscoe Tanner is a negyeddöntőben szerepelhetett, ám őt meg a következő évek nagy bajnoka, a cseh (később amerikai) Ivan Lendl verte meg. A két győztes csatájából pedig McEnroe jött ki jobban, aztán az új-zélandi meglepetésembert, Chris Lewist is felülmúlta, így néhány nap múlva már a második wimbledoni bajnokságát ünnepelhette.  

1993-ban e napon Gordon Milne, a Besiktas edzője újabb rekordot állított fel a török labdarúgásban: a már hat éve Isztambulban dolgozó egykori válogatott Liverpool-középpályás meghosszabbította lejáró négyéves szerződését a fekete-fehér klubnál. A csúcstartó angol mester mögött a szerb Branko Sztankovics (1982-től két év a Fenerbahce, kettő a Besiktas, majd újabb egy a Fener kispadján) és a török futball újkori felemelkedését megalapozó német Jupp Derwall (három esztendő a Galatasaraynál: 1984–87) következett a sorban, ha az időtartamokat nézzük A „török-specialista" Milne végül 1994-ig maradt az Inönü-stadionban, aztán egy rövid japán kitérőt követően még a Bursaspor és a Trabzonspor trénereként is lehúzott egy-egy szezont.