A Nagyasszony utolsó Grand Slam-sikere

Melbourne kivételével mindhárom nagy tornát megnyerte 1996-ban Steffi Graf, sőt még az idényzáró WTA-világbajnokságot is, tehát 26-27 évesen (ismét) pályája csúcsán járt, ám ezután már szűk esztendők következtek számára. És nem csak azért, mert feltűnt Martina Hingis, Lindsay Davenport vagy éppen a Williams nővérek – a német sztárnak különböző (főleg térd- és hát)sérülései miatt majdnem az egész 1997-es évadot ki kellett hagynia, így a világelsőséget is kénytelen volt átadni az ifjú svájci csillagnak. Egészségügyi problémáira ráment 1998 nagy része is, és mire elérkeztünk 1999 májusához, már majdnem három éve, hogy nem jutott be Grand Slam-viadal döntőjébe.

A Roland Garroson csak hatodik kiemelt volt, és a szebb napokat is látott bolgár Maleeva, illetve az argentin Gorrochategui és a svéd Carlsson könnyed kiejtése után olyan jegyzett riválisokkal került szembe, mint az inkább a pályán kívül (továbbá párosban) villogó Kurnyikova vagy a már említett Davenport. Előbbi még csak rövidítésre kényszerítette, utóbbi szettet is rabolt tőle. A legjobb négy között aztán a még ekkoriban is top 3-as, de kétségtelenül könnyebb úton elődöntőbe jutó Szeles Mónika került Graf útjába.

Hét évvel korábban a magyar nemzetiségű újvidéki lány nyerte meg ellene a döntő szettet 10:8-ra egy hatalmas csatát hozó emlékezetes fináléban. Azóta mindketten túljutottak a csúcson, ám még most is nagy csatát vívtak, nem is kis tétért. A rövidítésig az immár amerikai állampolgárságú Szeles ellenállhatatlanul teniszezett, és 7–2-vel elvitte az első játszmát. A nagy küzdelemben azonban fáradni látszott, egyre többet hibázott, így Graf „szaladt el" a második szettel. A harmadik felvonás végjátékában pedig ő bírta jobban a feszültséget (6:7, 6:3, 6:4), így Párizsban immáron kilencedszer üdvözölhettük a döntőben. Az előző nyolcból öt alkalommal a német ütötte be a meccslabdát, amely mutatvány az utolsó erőpróbán rá váró Hingisnek még egyszer sem sikerült a francia fővárosban.

 „Úgy jöttem ide, hogy játszom néhány meccset Wimbledon előtt. Erre három év után megint döntős vagyok egy Grand Slamen – na, ez olyan valami, amiben abszolúte nem hittem a torna kezdetén" – elemezte Graf a történteket.

Az „aranymérkőzésen" az aktuális világelső Hingis iszonyatos lendülettel kezdett. A pálya minden pontját uralta, és a negyedik szettlabdát értékesítve 6:4-re behúzta a nagyon fontos első játszmát. A folytatásban viszont rengeteg felesleges energiát kipréselve magából egyfolytában motyogott, szidta a bírókat (tegyük hozzá, olykor joggal), és szinte észre sem vette, amint Graf felzárkózott, majd a kritikus hetedik gémben átvette a vezetést – a találkozó során először.

Ekkor már minden Steffinek kedvezett. Őt éltette a nézőtérre összezsúfolódott mintegy 18 ezer ember, ellenfele válságban volt, de 4:3-as vezetésénél az idény addigi legszebb labdamenetének a végén ordítóan nagy helyzetben – mintegy négy lépésre a hálótól – mégis hatalmasat hibázott. Ez a rontás egészen addig ott motoszkált a fejében, mígnem azon kapta magát: Martina a bajnoki címért adogat.

Graf azonban megrázta magát, és elindult a tornagyőzelem felé. Szinte képtelen volt hibázni. Fonák nyeséseivel már-már az őrületbe kergette vetélytársát, aki 5:4-es előnyénél elszalasztotta a vissza nem térő alkalmat – és a „Nagyasszony" egyenlített. A veterán német ezután szinte öt-hat évet fiatalodott, és elképesztően jó játékot produkálva végleg megtörte a svájci tinit. Lelkileg teljesen összeroppantotta, amiben az ő nevét szakadatlanul skandáló, tomboló közönség is segített neki.

Graf 4:5 után sorozatban hat gémet szakított, azaz megnyerte a második menetet, és a harmadikban 3:0-s előnyre tett szert. Hingis besokallt, kis híján botrányba fulladt a remek találkozó. Csak vitatkozott, koncentrációja a mélypontra süllyedt, nem állt bele az ütésekbe, és tiszavirág életű feltámadását leszámítva (0:3-ről 2:3-ra jött fel) nem volt ellenfele a brillírozó Steffinek.

Amikor a svájci 2:5-nél az „életben maradásért" szervált, rengett a stadion. És aztán elkövetkezett a meccslabda. Hingis ütött, a labda nagy ívben szállt, mígnem a vonalbíró – a nézősereggel egyetemben – felkiáltott: out! Graf az 1996-os US Open után újra Grand Slam-tornát nyert (4:6, 7:5, 6:2), mégpedig a hatodikat Párizsban!

Hingis rögtön sírógörcsöt kapott. Érezte, tudta, hogy egy megnyert mérkőzést hagyott elúszni, s így továbbra is hiányzott a gyűjteményéből a Roland Garros-elsőség (amelyet soha nem is sikerült megszereznie – sőt ezt a kudarcot még további négy finálébeli fiaskója követte 2002-ig a különböző GS-erőpróbákon, nyerni többé már nem volt képes...). Graf sem tudta elrejteni az érzelmeit. Hogyan is tudta volna, amikor ott állt majdnem húszezer őrjöngő ember előtt a trófeával a kezében? Steffi tényleg képtelen volt elmondani, mennyire boldog.

„Életem során már rengeteg meccset játszottam, de ilyen nagyszerű közönség előtt még sohasem teniszeztem. Nagyon sokat köszönhetek nektek. Köszönöm. Most mennem kell, mert különben sohasem tudom abbahagyni a sírást" – mondta elérzékenyülve a bajnok, aki a serleget a Grand Slam-örökranglistát 24 elsőséggel vezető Margaret Smith-Courttól vette át.

Steffi Graf ezzel a 22. egyéni GS-diadalát aratta – és már csak két győzelem választotta el minden idők legeredményesebb teniszezőjétől, a sikereit főleg a hatvanas években elérő ausztráltól. Ezenkívül a harmincévesen, megannyi hányattatást követően, fizikai fájdalmak közepette kilrdemelt harmincadik(!) Grand Slam-döntőjének megnyerésével véghez vitte azt a bravúrt is, amelyre az 1968 óta íródó Open Era történetében még nem volt példa: ugyanazon a GS-versenyen felülmúlta a harmadik (Szeles), a második (Davenport) és az első (Hingis) kiemeltet is.

Felkapaszkodott a világranglista harmadik helyére, és két héttel később nekifutott karrierje utolsó nagy feladatának. Wimbledonban is elverekedte magát a fináléig (ezúttal kilencedszer...), ám ott alulmaradt Davenporttal szemben. Hamarosan, 1999 augusztusában bejelentette a visszavonulását, hiszen elmondása szerint mindent elért, amit a pályán szeretett volna, és már nem érzett igazi motivációt a folytatásra. 2001 októberében férjhez ment egy másik élő teniszlegendához, Andre Agassihoz, akivel két gyereket nevelnek.

Graf nagyságának illusztráláshoz érdemes végigfutni a legkiemelkedőbb eredményein és csúcsain. Összesen 107 WTA-tornán diadalmaskodott, és 1988-ban megnyerte mind a négy Grand Slam-versenyt – első nőként három különböző borításon –, valamint egyéniben olimpiai bajnok is lett Szöulban: a tiszteletére nevezték el ezt a teljesítményt Golden Slamnek. Ezen kívül ő az egyetlen teniszező, aki a négy GS-viadal mindegyikén legalább négyszer az élen tudott végezni.

Az 1987 és 1990 közti időszakban 13 kiemelt Grand Slam-döntőbe jutott be sorozatban – ami csúcsnak számít –, és kilencet meg is nyert közülük. Összesen 377 hétig volt világelső, ez a nőket és a férfiakat összesítve is világrekord. Ezen belül a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján 186 hétig állt megszakítás nélkül a ranglista élén, aminek a nők között azóta sincs párja, míg a teljes profi mezőnyben több mint 16 év után csak Roger Federer döntötte meg a rekordját 2007 augusztusában. Graf nyolcszor volt év végén világelső – ez szintén csúcs az Open Erában.

Nem csoda, hogy 1999-ben az AP hírügynökség (által felkért szakértői testület) őt nevezte a XX. század legjobb női teniszezőjének.

1939-ben e napon a jugoszláv sajtó kissé csalódott hangvételű cikkekben elemezte az előző napi válogatott labdarúgó-mérkőzést, amelyen a házigazdák Belgrádban 2:1-re kikaptak a világbajnok olaszoktól. A vendéglátók optimizmusát az erőpróba előtt az táplálta, hogy nem sokkal korábban le tudták győzni a (szintén) félelmetes hírű angolokat. A lapok a találkozó eldurvulását és a meccs végi tömegverekedést (nem meglepő módon...) az itáliai csapat számlájára írták. A támadósorukban a legendás Piolával, Meazzával, Colaussival felálló olaszok szereplését azért is kísérte nálunk kiemelt figyelem, mert négy nappal később már az Üllői úton léptek fel – és sajnos az előző évi vb-döntőhöz hasonlóan ismét két góllal nyertek (ezúttal 3:1-re), mivel a mieink támadtak ugyan többet, de körülményesen és a riválishoz képest lassabb tempóban. (A gólok közül kettőt Colaussi, egyet Piola rúgott, tőlünk pedig Kiszely talált be, és ez a meccs ugyanúgy sportszerűtlen jelenetekkel, túlhevült indulatokkal zárult, mint a belgrádi.)

1969-ben e napon a bukaresti ökölvívó Európa-bajnokságon a papírsúly elődöntőjében Gedó Györgyre szinte rá sem lehetett ismerni a korábban mutatott visszafogottabb formája után, és nagy harcban, de magabiztosan legyőzte a spanyol José Escuderót. Így a másnap hozzá csatlakozó pehelysúlyú Orbán Lászlóval együtt a fináléban bokszolhatott, és olyan sikert értek el, mint előtte legutóbb húsz évvel korábban: két aranyérmet is hazahoztak Magyarországra! Gedó hatalmas küzdelemben, megosztott pontozással az olasz Udellát, míg Orbán jóval simábban a török Tatart verte meg a döntőben.

1979-ben e napon Tokióban befejeződött a negyedik tornász világkupa. A szerenkénti döntők során minden egyes számban más induló végzett az élen – lólengésben például Magyar Zoltán távollétében az amerikai Bart Conner győzött, aki később Los Angelesben olimpiai bajnok lett csapatban és korláton. Későbbi felesége, a világ legfőbb  tornászsztárja, a román Nadia Comaneci sem zárt üres kézzel, ő ugrásban és talajon diadalmaskodott. A nők között egyébként Kalmár Zsuzsa (holtversenyben felemáskorláton), míg a férfiaknál Donáth Ferenc (korláton és gyűrűn) szerzett bronzérmet Magyarországnak.

1989-ben e napon lehetett olvasni a Népsportban a hírt, mely szerint Los Angeles-i sajtótájékoztatóján bejelentette visszavonulását Karch Kiraly. A röplabda magyar származású világsztárja az 1984-es és az 1988-as olimpián is aranyérmes lett az Egyesült Államok válogatottjával, és az utóbbi alkalommal őt választották meg a torna legjobbjának. Ezen kívül egy világbajnoki és egy világkupasikerrel is büszkélkedhetett – mármint teremben. Ugyanis már jó ideje űzte a sportág szabadtéri változatát is, amelyre 1989 után teljesen átállt, és 1996-ban Atlantában strandröplabdában is ötkarikás bajnoki címet nyert.

2009-ben e napon hatalmas meglepetésre a korábban a Lazióval hírbe hozott Walter Zenga lett a Serie A-ban szereplő Palermo vezetőedzője. A három évre aláíró szakember, aki játékosként az Interrel bajnok és kétszer UEFA-kupa-győztes, illetve 1990-ben a válogatottal világbajnoki bronzérmes lett, a rózsaszín-fekete szicíliai csapat ősi regionális riválisának számító Catania mestere volt az előző szezonban (a 15. helyen végeztek). Ezért is ért sokakat váratlanul, hogy éppen a Palermo kispadjára ült át. Ott azonban csupán 13 bajnoki jutott neki, mert már novemberben menesztették az együttes éléről.