Egy „strandcsapat” csodájára járt a világ

Az utolsó nyolccsapatos Európa-bajnokságot 1992-ben, Svédországban rendezték. A mezőny az utolsó pillanatban megváltozott: tavasszal kitört a délszláv háború, ezért az ENSZ szankcióival összhangban az UEFA nem engedte rajthoz állni a részvétel jogát még egységes csapatként kiharcoló Jugoszláviát, vagyis a nevet megtartó, de valójában Szerbiára és Montenegróra korlátozódó utódállamot. A jugókkal sokat vesztett az Eb (két évvel korábban a vb-n csak tizenegyesekkel estek ki a nyolc között, 1991-ben pedig a Crvena zvezda diadalmaskodott a BEK-ben), de még nem lehetett tudni, hogy mit nyert helyette. A selejtezők során egy ponttal mögöttük végző Dánia lett a beugró.

Előhang: szürke nagyágyúktól a finalista „nyaralókig"

A csoportküzdelmek inkább csak küzdelmet, mint szép futballt hoztak. Ahogy azt már az 1990-es vb-n is láthattuk, a defenzív játékfelfogás került túlsúlyba, alig született akciógól. Nem véletlen, hogy a nem éppen élvezetes első körből azok a gárdák mentek tovább, amelyeknél a szervezettség szükségszerű megőrzése mellett érvényesültek a támadó szellemű spílerek: a házigazdáknál Brolin, a dánoknál Brian Laudrup, a németeknél az ezen a versenyen igazán naggyá váló kis Hässler, a hollandoknak pedig elvileg ott volt a Milan félelmetes triója, Rijkaard, Gullit és Van Basten.

Az elődöntő első mérkőzésén a hollandoktól három nappal előtte nagy pofont kapó németek a két játékmesterüket is nélkülöző (Schwarz megsérült, a magyar származású Limpar csereként állt be, így csak Thern maradt erre a fontos szerepkörre) svédekkel találkoztak, és szinte végig vezetve 3–2-re győztek (Riedle kétszer is betalált).

A másnapi holland–dán meccsen a címvédő németalföldiek – akik szinte még az 1988-as együttesükkel szerepeltek (felfrissítve olyan ifjú titánokkal, mint Bergkamp és Frank de Boer) – szinte végig futottak az eredmény után, de a hajrában 2–2-re mentették az állást. Azonban a szétlövésben hiba volt rábízni az egyik tizenegyest az előző kontinenstorna hősére, az ezúttal formán kívüli Van Bastenre, mert hiába számított kitűnő ítélet-végrehajtónak, ezúttal egyedül ő hagyta ki a kísérletét...

Pedig a találkozó előtt a szakértők döntő hányada az oranje továbbjutására tippelt, és megmosolyogták a különböző strandokról hirtelenjében összetrombitált dánokat, amikor azok a négy közé kerülést mint minimális célt nevezték meg...

Most már azonban fel kellett figyelnie földrészünknek arra, hogy valami szokatlan készül. Dánia az első fázisban már az angolok ellen (0–0) is simán győzhetett volna kis szerencsével, a svédekkel szemben (0–1) játszott a legrosszabbul, de ott sem tűnt kilátástalannak, majd 1991 legjobbján, az önbizalomtól duzzadó Franciaországon (a '84-es nagycsapatból hírmondónak maradó Fernandez mellett Cantona, Papin, Blanc, Deschamps, Boli, stb.) már felül is sikerült kerekednie (2–1). Aztán a hollandok ellen megint teljesen egyenrangú fél volt – és mindezt legnagyobb sztárja, a szövetségi kapitánnyal másfél évvel korábban (fivérével együtt) összekülönböző Michael Laudrup nélkül!

Sérelmén túllépő, s így a nemzeti mezt ismét felhúzó öccsét az elődöntő után megkérdezték sikerük titkáról. „Szerintem a szabadságnál nincs jobb felkészülési módszer az Eb-re. Mi már szinte mind nyaraltunk, amikor megkaptuk a behívónkat. Egy hetünk maradt a felkészülésre, de az elég is volt... Ott van a franciák példája: a hosszú edzőtáborozás inkább árt, mint használ. A hosszú ligaszezont átszenvedő játékosoknak pihenniük kellett – ez a recept, mert nálunk még több légiós szerepelt, mint a hollandoknál. Mi viszont legalább májusban egy kis lélegzethez jutottunk" – fogalmazott Brian Laudrup, a Bayern München klasszisa.

„Az agyam már egy ideje szabadságon volt, röpke néhány nap alatt kellett újra erőre kapnunk. Azt hiszem, ezt csak mi, dánok tudtuk véghezvinni. Ilyenek vagyunk" – mondta széles vigyor kíséretében Lars Olsen, a riválisokhoz képest a sikereket és a tétet feltűnően könnyeden, vidáman viselő, nagy faxnit egyik mérkőzésükből sem csináló dánok csapatkapitánya. Az együttes azonban igazi lelkierőről és közösségi szellemről is tanúbizonyságot tett, hiszen Kim Vilfortért is küzdött, aki több mérkőzés után hazautazott kis időre, hogy hétéves leukémiás kislánya betegágya és felesége mellett legyen. 

E személyes tragédia mellett kollektív gondok is próbára tették a nagy lazaságot: az elődöntőben kidőlt a sorból a gárda egyik legjobbja, a középpályás Henrik Andersen. A finálét megelőző edzésen pedig összesen kilenc egészséges labdarúgó tudott tréningezni, bár az azért remélhető volt, hogy a térdét törő középpályáson kívül a többieket időben összedrótozzák valahogy, hogy az Európa-bajnok után a világbajnokot is megkíséreljék lebirkózni.

Jó hangulat: a dán inváziótól a Vilfort-villanásig

A németek egyértelműen esélyesnek számítottak, még ha a torna elején sokat köszönhettek is a szerencséjüknek (a FÁK elleni 1–1 során Hässler csak a lefújás előtti pillanatokban válaszolt a „szovjetek" vezető góljára, ami utóbb életmentőnek bizonyult a skótok 2–0-s megverése és a hollandoktól elszenvedett 1–3 után). Fokozatosan feljavultak, keretük tele volt rutinos, sokat látott profikkal, akik közül nyolcan is az akkori csúcsbajnokságból, az olasz Serie A-ből érkeztek. A dán sikert mindenki hihetetlennek könyvelte volna el ellenük, maga Berti Vogts kapitány pedig az egyik lapnak úgy nyilatkozott, hogy „még soha nem volt olyan könnyű Európa-bajnoki címhez jutni, mint most!".

A közvélemény hangulatát (persze nem a Nationalelf hazájában...) leginkább úgy lehetett jellemezni, hogy van egy remek, szimpatikus csapat, amely futballcsodát tett, az ellenfele pedig „valamilyen német válogatott", amely vb-címvédő ugyan, de ez itt és most ugyan kit érdekel... A döntő helyszíne is ezt sugallta: szünet nélkül érkeztek a kompok Svédországba a szomszédos kisebb skandináv államból, és a dán invázió hatására Göteborg egy hatalmas karnevállá alakult át. Még Frigyes koronaherceg és apja, Henrik herceg, valamint Margit királynő is ott volt az Ullevi Stadionban!

A németek összeállítása így festett: Illgner – Helmer, Buchwald, Kohler – Reuter, Hässler, Sammer (Doll, 46.), Effenberg (Thom, 81.), Brehme – Klinsmann, Riedle, míg az ellenfélé: Schmeichel – Piechnik, L. Olsen, K. Nielsen – Sivebaek (Christiansen, 66.), Vilfort, J. Jensen, B. Laudrup, Christofte – Povlsen, H. Larsen (utóbbi Bergkamppal, Riedlével és Brolinnal együtt az Eb társgólkirálya lett).

Kis idő elteltével a németek egyértelmű mezőnyfölénybe kerültek, ám a dánok rendkívül fegyelmezetten védekeztek. Alig jutottak át a másik térfélre, viszont a 19. percben – ha már ott jártak – gólt szereztek: Kohler az oldalvonal mellett totojázott a labdával, Povlsen leszerelte, csinált egy cselt befelé, majd a tizenhatos vonalánál érkező J. Jensen elé passzolt. „Faxe" – hiába dobta magát elé kétségbeesetten Effenberg – állítás nélkül, 15 méterről kapura bombázott, és be is talált a bal felső sarokba!

Nem alakult ki igazán gyilkos iram, no meg szép játék sem, ehelyett a küzdelem dominált. A németek nem tudtak mit kezdeni szívós ellenfelükkel, amelynek kontráiban ráadásul sokkal több elképzelés volt, mint az ő számtalan akciójukban. Fölényük ellenére nem akadt egyetlen játékos sem, aki kiemelkedett volna az együttesből: Hässler is képességei alatt maradt, míg a széleken felfutó Brehme és Reuter máskor oly veszélyes beadásai ezúttal nem jutottak el a címzettekhez.

A dánok is sokat hibáztak, és kezdtek is elfáradni, ám hihetetlen lelkesedéssel és önfeláldozóan bekkeltek. Ha pedig már minden kötél szakadt, ott tornyosult a kapuban az akkor tájt formálódó MU-sikerkorszak egyik kulcsfigurája, a kapus Schmeichel, aki mindent megfogott – a 75. percben például Klinsmann erőteljes fejesét káprázatos repüléssel (a szöglet amúgy abból lett, hogy Kent Nielsen elképesztő bravúrral a gólvonalról emelte ki Reuter beadását Riedle elől).

Aztán a nagy nyomás alól egyszer csak kiszabadultak a dánok, és Vilfort szépségdíjas gólt lőtt: a Laudrup által előrefejelt labdát a kapunak háttal állva, jobb kezével picit „rásegítve" vette át, beforgott vele, jó öt méterrel a tizenhatos előtt jobbal befelé húzta (összeugrasztva ezzel Brehmét és Effenberget), majd ballal a bal sarokba lőtt – a labda a kapufa tövéről pattant a hálóba a későn reagáló Illgner mellett. Ebben a percben a dánok tulajdonképpen megnyerték az Európa-bajnokságot – teljesen megérdemelten: általuk egy kicsit újjászületett a futball azokban az ínséges időkben.

Visszhang: a hálálkodástól a hőskölteményig

„Alig találok szavakat a boldogságtól. Életem legszebb pillanata ez. Minden játékosomnak külön-külön is köszönettel tartozom. Brian Laudrupnak, hogy volt bátorsága önmagát legyőzve visszatérni, Kim Vilfortnak, mert családi tragédiáját egy percre sem feledve döntő gólt lőtt... S így mehetnék végig az egész csapaton" – mondta a lefújás után Richard Möller-Nielsen, a diadalmas dán szövetségi kapitány.

„Gratulálok a dán válogatottnak, nagyszerűen játszott. Mi sajnos csak az első húsz percben futballoztunk jól; talán ha akkor gólt szerzünk, minden másképp történik. Külön tiszteletem a kapusuknak és a középső védőiknek, mert mindhárman elképzelhetetlenül nagy munkát végeztek. Aki most azt kérdezi, miként létezik, hogy a felkészülés nélkül érkező dánok nyertek, gondolja el, micsoda lelki tehertől szabadultak meg az esélytelenségükkel. Itt mindenki a világbajnokot akarta legyőzni. 1994-ben már a dánok is érzik majd ennek súlyát..." – fejtegette Vogts, akinek igaza lett: az Európa-bajnok már eleve ki sem jutott a vb-döntőre... (A németek ellenben, miután legközelebb szintén leégtek – csak ők néhány lépcsővel „odébb", az egyesült államokbeli negyeddöntőben – a következő kontinensbajnokságon javítani tudtak és újra aranyérmet szereztek posztján meghagyott kapitányuk vezetésével.)

Na de vissza 1992-hez, a dánok máig emlékezetes nagy hőskölteményéhez. A meccs éjjelén Koppenhága soha nem látott örömmámort élt át: a főváros centrumában a főtérre és környékére mintegy 200 ezer ember tódult ki, csatlakozva ahhoz a 30 ezerhez, amely hatalmas kivetítők előtt táncolva, ünnepelve nézte végig az ország futballjának aligha megismételhető, magasan legfényesebb perceit-óráit. Másnap pedig folytatódott az őrület, óriási tömegek fogadták a Göteborgból hazatérő hősöket, akiknek érkezését az állami tévé rendkívüli műsoridőben közvetítette, hogy mind az ötmillió honpolgár osztozhasson a nemzet boldogságában.

A svéd (és más) lapok nagyobb összefüggésekbe is igyekeztek elhelyezni a történteket.

„A dánok győzelme a legváratlanabb eredmény 1954 óta. Akkor az esélytelennek tartott németek legyőzték a csodálatos magyar válogatottat. Akkor mámorban fürödtek a németek, most legszívesebben sírtak volna..." (Svenska Dagbladet)

„A dán szív meghódította Európát! Ez a világbajnok elleni kettő null, s az Eb-arany a legnagyobb siker nemcsak a  dán, hanem az egész északi futball történetében. A dánok diadala egyben a legnagyobb meglepetés, ami az Európa-bajnokságokon, s talán minden eddigi világtornán előfordult eddig." (Aftonbladet)

Ne feledjük, egy olyan alakulat nyert, amelynek neve a „pótbehívás" következtében lemaradt az összes létező Eb-szuvenírről, kimaradt a programfüzetekből, mi több, nem szerepelt még a mérkőzések belépőjegyein sem. Ugyanakkor a Dán Dinamitokat kárpótolta a sors, amiért 1984-ben egy ennél erősebb válogatottal (Morten Olsen, Lerby, Arnesen, az élet nyolc esztendővel későbbi jóvátételéről – saját döntése miatt – lemaradó Michael Laudrup, és legfőképpen Preben Elkjaer-Larsen főszereplésével) az Eb elődöntőjében tizenegyesekkel kaptak csak ki a spanyoloktól – miután elkápráztatták a labdarúgás barátait.    

Ami pedig az 1992-es eseményeket illeti: míg a németek végső győzelme csak szimplán hírértékű lett volna, a dánok világra szóló hőskölteménye örökre emlékezetes bestsellerré varázsolta a torna sztoriját, egyúttal az élvezhetőségét tekintve akkoriban hanyatlóban lévő játékba Schmeichelék visszacsempészték a romantikát meseszerű sikerükkel...

1932-ben e napon a vízilabda-bajnokság utolsó fordulójában az Újpesti TE (Kutasi, Barta, Halassy, Bozsi, Németh) rendkívül színvonalas mérkőzésen 3:2-re legyőzte az éllovas MAC együttesét (Ivády, Keserű II, Vértessy), miután emberhátrányban tudott egyenlíteni, majd a szenzációs Németh „Jamesz" csapata és saját maga harmadik találatával eldöntötte az aranyérem sorsát: az Újpest az élre ugrott! A sokkal gyengébb színvonalú második meccsen a bajnoki elsőségre még esélyes MTK (Homonnai II, Hazai, Brandy, Keserű I) – amely nagyon nagy gólarányú sikerrel mindenkit megelőzhetett volna – csalódást keltő módon 2:0-ra kikapott a negyedik helyen végző III. Ker. TVE-től, így be kellett érnie a harmadik pozícióval. A magyar póló első nagy aranygenerációjának válogatott tagjai aztán másnap vonatra szálltak, és elindultak két hónapig tartó tengerentúli útjukra – hogy Komjádi Bála vezetésével Los Angelesben megszerezzék hazánk első olimpiai vízilabdaaranyát az eddigi kilencből... (Zárójelben azok, akik a szóban forgó két meccsen játszottak, majd 1932-ben vagy 1936-ban, netán mindkétszer tagjai voltak ötkarikás bajnok csapatunknak.)

1962-ben e napon a Népsportban Nádori László tollából érdekes írás jelent meg, amely egy mára már evidenciának számító tényt vetített előre. Az ismert sporttudományos szakember a helyi labdarúgó-szövetség felkérésére tartott előadást az erőnléti felkészítésről a hollandiai Zeistben, és ezt az alkalmat kihasználta arra, hogy bepillantást nyerjen az ország futballéletének kulisszái mögé. Azt tapasztalta, hogy a megelőző két évtizedben rendkívül népszerű lett a sportág arrafelé, a fiatalok tömege jelentkezett az egyesületeknél. Azoknál aztán céltudatos munkával nevelték, képezték az ifjú játékosokat, olyan neves külföldi edzők segítségével, mint mások mellett Schwartz Elek, a Temesvárról elszármazott tréner, aki az Eusébio-féle Benficával nem sokkal ezután BEK-döntős és portugál bajnok lett, vagy éppen Wudi Müller, a harmincas évek végének „fehér holló-szerű" magyarországi légiósa, a Hungária egykori profija, az osztrák Wundermannschaft (Csodacsapat) korábbi (kiegészítő) tagja. Nádori megállapította, hogy a futballisták erőnléte arrafelé nagyon jó, a szakemberek továbbképzése kimagaslóan van megszervezve, és végül levonta a végkövetkeztetést: „számolni kell a holland labdarúgással, mert a vezetők, az edzők és a játékosok sportáguk iránti szeretete megrövidíti a fejlődés hagyományos idejét. Ennek a kis országnak a labdarúgása hamarosan a legjobbak közé kerülhet." Ez már néhány év múlva, az Ajax fénykorában és az oranje két vb-ezüstjével megtörtént, és manapság, évtizedekkel később is hasonló a helyzet: a holland válogatott minden nagy tornán az esélyesek közé tartozik.

1972-ben e napon a Népsport eredményekkel együtt számolt be a „rekordgyárként nyilvántartott" Santa Clara-i klubban megrendezett úszóversenyről. Kiderült, hogy az első napon Mark Spitz kiváló eredménnyel átvette a 100 méter gyors éves ranglistájának vezetését, majd másnap is a „22 éves egyetemista volt a főszereplő, aki tartja elmúlt esztendei kirobbanó formáját – aligha érik majd Münchenben olyan csalódások, mint négy éve Mexikóban. Ezúttal 100 pillangón ugrott a világranglista élére, s alig két tizeddel maradt el saját világcsúcsától". Nos, tudjuk, hogy az 1968-ban még „csak" két ötkarikás aranyérmet nyerő úszófenomén (akiről – bajusztalan – fotót is közölt lapunk) hamarosan Németországban hét elsőséget besöpörve az olimpiák történetének egyik legnagyobb legendájává vált! 

1982-ben e napon a hagyományos duisburgi kajak-kenu regattán az olimpiai számokban három magyar győzelem született, ebből a két női e napon, míg a harmadik (a férfiaknál) másnap. K–1-ben Rakusz Éva, a ketteseknél pedig a Povázsán Katalin, Géczi Erika egység nyert 500 méteren (utóbbi – sok más sportbeli sikert követően – azóta énekesként is szép karriert futott be). A férfi kenusoknál nagy reménységünk, Wichmann Tamás csupán ötödik lett 1000 méteren, míg kajakban ugyanezen a távon a jugoszláv Milan Janics – Natasa édesapja – harmadikként végzett. A folytatásban aztán jött a férfiak sikere: a Sarusi Kis János, Hajdú Gyula páros visszavágott a jugoszláv Ljubek, Nisovic duónak, és 500-on már nem talált legyőzőre.

2002-ben e napon a Mapei-Quick Step világranglista-vezető profi kerékpáros csapata nyilvánosságra hozta az egy héttel később kezdődő Tour de France körversenyen induló kilencfős alakulatának névsorát, amelyben első helyen – azaz kapitányként – szerepelt a team időfutammenőjének neve is. Ezzel az akkor 26 éves, vb-bronzérmes Bodrogi László lett az első magyar, aki részt vehetett a világ leghíresebb és legjelentősebb kerékpáros-viadalán. Az azóta franciává lett profi bringás aztán az első Tourján a 62. lett összetettben, de ami fontosabb: az utolsó előtti szakaszon a harmadik helyen végzett!