Hatvan-terv az Újpest NB II-be küldésére

Ahogy omladozott az állampárti rendszer, a központilag eltartott régi nagy fővárosi együttesek helyzete és anyagi bázisa megingott. Ennek egyik jeleként előbb a Vasast (1989-ben), majd a nem sokkal korábban a bajnoki címeket még sorra nyerő Honvédot (1990-ben) csapta meg a kiesés szele, azaz osztályozós helyen végeztek. 1993-ban az Újpesten volt a sor, amely pedig három évvel előtte aranyérmet ünnepelhetett… Ezt egy 9. és egy 8. hely követte, illetve az utóbbival párhuzamosan a Vác ellen kivívott kupagyőzelem is 1992-ben.

Ehhez képest legközelebb a 14. helyen kötöttek ki a lilák, mindössze két ponttal megelőzve a csont nélkül búcsúzó Nyíregyházát és Veszprémet. A téli szünet után két fordulóval Bene Ferenc helyét Garami József vette át, de vele is csupán két győzelmet sikerült elérni a tavasszal – a  manapság már 20 aranyérmet, 59 dobogós szereplést, nyolc kupaelsőséget, illetve a múlt ködébe vesző két KK- és egy Nemzetek Kupája-diadalt számláló egylet tehát osztályozóra kényszerült  az NB II Keleti csoportjának második legjobbja, a Hatvan ellen (amely rendkívül tömör középmezőnyből tudott kis különbséggel kiemelkedni – még a tabella hátulról harmadik helyén záró riválisa is csak kilenc ponttal gyűjtött kevesebbet).  

A Megyeri úti „odavágón” az Újpest megnyugtató előnyt akart szerezni, ám helyzetét nehezítette, hogy Lovász, Bérzcy, Aczél és Miklya sérült volt, míg a nagy Éric Cantona öccse, az évad közben szerződtetett francia Joël Cantona el volt tiltva. Ötezer néző előtt a házigazdák minden elképzelés nélkül tették-vették a labdát, így miután a Hatvan leküzdötte kezdeti elfogódottságát, teljesen egyenrangú féllé vált (noha támadásépítésben elkelt volna tőle valamivel több bátorság). Az Újpest előtt szinte nem is adódott helyzet, csatársorában ismeretlen volt az összjáték, az egyéni próbálkozások pedig eredmény nélkül maradtak.

A közönség eleinte néma csendben figyelte a kínlódást, majd a második félidőben már kórusban kérte számon az idényre beígért minimum nyolcadik helyezést a vezetőkön, akiknek egyúttal – ennél konkrétabb kifejezésekkel – más elfoglaltságot javasolt…

A vége 0–0 lett, amely után a mérsékeltebb drukkerek morgolódva hazamentek, a klubért hevesebben lelkesedők pedig birtokba vették az öltöző és a klubépület közötti teret. Nem a bírót pécézték ki, nem is saját játékosaiknak szólt a fenyegető várakozás, csupán két-háromszáz törzsszurkoló követelte a klub elöljáróinak fejét – miközben kontrasztként vastapssal engedték útjára a stadionból kigördülő hatvani autóbuszt, amelyben a szimpatikusan küzdő vendég kiscsapat tagjai ültek. Bár a rendőröknek közbe kellett lépniük a legelkeseredettebb csoportok féken tartására, igazán nagy balhé nem tört ki. Hiszen volt még egy esély – és hozzá jókora tét.

Az Újpest 1905-ben jutott fel a magyar élvonalba, és miután 1911-ben kiesett, egyből visszajutott – 1912-től fogva többé nem kellett átélnie a búcsú borzalmait (sőt: a Ferencváros közelmúltbeli osztályváltása következtében mára már a legtöbb élvonalbeli meccset teljesítő alakulattá lépett elő Magyarországon!). Ez volt a múlt, a dicső múlt. Erre többen azt mondták, hogy a nagy Milan meg sok más patinás gárda is alászállt a másodosztályba, ami nem a világ vége. Ez azonban nem vigasztalta a lilák híveit.

Garami József, aki korábban Pécsett letette a névjegyét, és másutt járva is kellemes emlékeket hagyott maga után, most szinte tehetetlennek érezte magát: „Játékosaim zöme annyira görcsösen akart, hogy a legalapvetőbb feladatokat sem tudta megoldani. Ezen kell segíteni, mert azt hiszem, alapképességekben jobban vagyunk. A nulla nulla tulajdonképpen a legjobb döntetlen, számunkra legközelebb már az egy egy is a bennmaradást jelentené. Gólt kell szereznünk, annyi bizonyos. A Hatvan ügyes együttes, s tudjuk, különösen otthon veszélyes, a tavasszal csak egyetlen pontot engedett át másnak. Ám egész csapatunk átérzi, hogy most már nincs több lehetőség. Abban is bízom, hogy sok szurkoló elkísér minket Hatvanba – igazán nem nagy távolság, ennyit megtehetnek bajban lévő klubjukért.” 

A Zagyva-parti klub a templom egeréhez hasonlított a fővárosi „mamutegyesülethez” képest, s pályája korlátozott befogadóképessége miatt alkalmi drótkerítéssel és gyári raklapokkal igyekezett pótolni a hiányzó férőhelyeket. A helyiek ünnepre készültek, arra a fajtára, amelyen a hazai drukkerekből még a fák tetejére is jut. Elbizakodottságnak viszont nem lehetett nyomát látni a Hatvan háza táján, hiszen mindannyian tudták, hogy az UTE-t lebecsülni még ebben a helyzetben is óriási hiba lett volna. A fővárosi találkozón a döntetlen kiharcolása volt a célja, és mivel ez sikerült, csapatkapitánya szavaival élve húsz százalékról ötvenre nőtt az esélye.

Itt kell megemlítenünk, hogy a korabeli újságírók nap mint nap megkérdezték tőlük, valóban akarják-e a feljutást, és ők nem győzték bizonygatni, hogy igen (nem egy példa volt rá, amikor egy NB II-es gárda inkább maradt a saját szintjén, mert ahhoz volt csak meg a pénzügyi háttere vagy az ambíciója). Sőt a kilátástalan produkciót látva már a budapestiek vezetőedzője is úgy fogalmazott, hogy reméli, csapatából mindenki akarja a bennmaradást…

A mérkőzésen aztán rekordot jelentő nyolcezer néző zsúfolódott össze, hogy lássa, mi valósul meg a fogadkozásokból. A Borsos – Aczél – Molnár Z., Szlezák – Tomka, Miovecz (Füzesi, 46.), Véber, Cantona, Kecskés – Belvon, Tiefenbach (Szőnyi, 91.) felállású Újpest számára érdemi erősítést jelentett, hogy Aczél ismét elfoglalhatta a helyét a védelem tengelyében. A hatvaniak kezdeményeztek többet, de ők is nagyon vigyáztak, nehogy gólt kapjanak.

Szünet után két esetben is a vendégkapus hatalmas bravúrjára volt szükség, és mint ilyenkor lenni szokott, a túloldalon kihagyott a védők figyelme, így megszületett a látogatók vezető gólja: az 53. percben Tiefenbach észrevette, hogy Véber a 16-os bal sarkánál teljesen üresen áll, hozzá passzolt, és a karmester 16 méterről mesterien csavart a bal felső sarokba úgy, hogy a labda a kapufát is érintette (0–1).

A kék-sárgáknak mintegy negyed óra kellett ahhoz, hogy magukhoz térjenek, és a 78. percben a veterán Mózner 17 méteres szabadrúgásból a bal alsóba küldött elegáns nyeséssel egyenlített (1–1). Újra éles lett a küzdelem, bár ekkor már az Újpest volt a továbbjutó idegenben lőtt góllal. Aztán megint egy drámai momentum következett: az orosz vendégmunkás, Martinyenko előtt ott volt az NB I-be jutást jelentő óriási sansz, ám túl sokat vacakolt, s lövésébe belevetődtek a védők – kimaradt a hatvani ziccer.

Nem úgy a 90. percben az újpesti ráadás: gyors akció végén Belvon sarokkal Tiefenbach elé adott, aki nyolc méterről higgadtan lőtt a kapuba, megadva a kegyelemdöfést (1–2). Ezzel a lefújást épp csak megelőző találattal eldőlt, hogy a lila-fehérek továbbra is a legmagasabb osztályban folytathatják, a BKV Előre előző esztendei kudarca után pedig ismét a második vonalbeli meglepetéscsapat bukta el az osztályozót (a Hatvan meg egy évvel később újra kiharcolta az esélyt, akkor már – 0–2, 2–0 után – a szétlövésig is eljutott, ám abban az EMDSZ Sopron jobbnak bizonyult nála).

A fővárosi szurkolók úgy ünnepelték kedvenceiket, mintha a bajnoki címet szerezték volna meg, és nem foglalkoztak azzal, hogy a szóbeszéd jó magyar szokás szerint ezúttal is elindult. Többen is telefonáltak például a Nemzeti Sport szerkesztőségébe (már a meccs előtt is!), mely szerint biztos helyről tudják, az UTE vezetői mindent előre lerendeztek, hogy együttesük simán nyerjen Hatvanban.

Tudósítónk azonban világosan leszögezte: aki látta a visszavágót, annak még véletlenül sem fordulhatott meg a fejében a bunda, továbbá a játékosok érezhető harci szellemén túl az is a gyanúsítgatások cáfolata volt, hogy a város és Heves megye előzőleg már elhatározta: ha az álom megvalósul, megteremtik az NB I-es feltételeket.

Erre végül nem volt szükség, Tóth Dénes vezetőedző mégis büszkén nyilatkozhatta: „Gratulálok csapatomnak! Csodálatos évet zártunk, ezüstérmesek lettünk, s az utolsó másodpercig egyenlő ellenfelei voltunk a liláknak. Ha pedig belőttük volna a helyzeteinket, ott vagyunk az élvonalban…”

Garami József szavaiból jó adag megkönnyebbülés hallatszott ki: „Az elmúlt időszak vesszőfutás volt. Óriási pechsorozat, rengeteg sérülés és ez az osztályozó is maga volt a purgatórium. Az az igazság, hogy én eddig a napos oldalon jártam, de e három hónap alatt éveket öregedtem. Lehet, hogy most lett igazán teljes az edzői életem. El kell mondanom: ha nem sikerül az NB I-ben maradnunk, örökre abbahagytam volna a szakmát.”

Kár lett volna. A mester – akivel két nappal később újabb egy évre szerződést hosszabbított az UTE, de végül 1996-ig a IV. kerületieknél maradt – hosszú és eredményes pályafutása további részében az MTK-val (ahol jelenleg is dolgozik) két-két bajnoki és kupaaranyat nyert, míg a Ferencvárossal mindkettőből egyet. 2008 szeptembere óta pedig ő az élvonalbeli magyar bajnokság rekordere a kispadon töltött mérkőzéseket tekintve!

1953-ban e napon a Népsport részben buzdító, de legalább annyira korholó írással jelentkezett a Népstadion építésének üteméről és az e körül észlelt problémákról. A létesítménynek augusztus 20-ra kellett elkészülnie, ám csúszások voltak, ezért az állami vezetés a hajrában kiemelt figyelmet szentelt a mozgósításnak. Éppen ezzel kapcsolatban volt olvasható a cikkben, hogy míg a Dolgozó Ifjúság Szövetsége (DISZ) 1952. novemberi felhívásának nyomán a következő hónapokban igen élénk volt az egyes üzemi, hivatali és iskolai alszervezetek mozgósító ereje, addig a tavasz folyamán erősen visszaesett a részvétel. Ugyanezt észlelték a sportegyesületeknél is. Feddést kapott például a Postás, amelyből május 6-án 150 ember helyett csak 86 jelent meg, a Vörös Meteor 12-én mindössze 10 sportolót tudott a helyszínre gyűjteni, a Kinizsi-sportolók pedig 8-án egyszerűen nem jelentek meg... „Egészen kirívó és nemtörődöm munkát csak két egyesület, a Fáklya SE és a Petőfi SE végzett. Mindkét egyesületben a vezetőség elhanyagolta a munkát, és mulasztásaikat nem is igyekeztek pótolni” – tudtuk meg. A párt karja azonban messzire elért, és júniusban már ismét „komoly munkalendület” mutatkozott – a megnyitót ennek köszönhetően végül az eredeti időpontban és tervek szerint tartották meg (a tervezett kibővítés viszont örökre elmaradt).

1963-ban e napon a nyitó oldal fő helyen meglepő címmel köszöntötte olvasóit a Népsport: Surányi Endre ezüstérmet szerzett a motorcsónak Európa-bajnokságon. A technikai sportoknak nem különösebben kedvező hatvanas évek elején egy nem kifejezetten jegyzett sportág még csak nem is Magyarországon (hanem Belgiumban) született eredményéről van szó, amely nem aranyérem volt… (Ezzel persze nem akarjuk kisebbíteni a 350 kcm-es kategóriában az osztrák Heino Frisch mögött másodikként végző Surányi érdemeit.) Eközben éppen véget ért a labdarúgó NB I aktuális idénye (igaz, ez is az első oldalra került), bár a Szegedet a Népstadionban 50 ezer néző előtt Novák, Varga és Rákosi góljával 3:1-re megverő Ferencváros bajnoki címe (a felső utasításra szétszedett Budai, Kocsis, Czibor-féle csapatot követően, tizennégy év után az első!) már korábban biztos volt. A második az MTK, a harmadik az Újpest lett, de a záró körben mindketten 0:0-n ragadtak vidéki ellenfelükkel szemben (a Dorog ellen, illetve Salgótarjánban).

1973-ban e napon a belgrádi világbajnokságra készülő magyar vízilabda-válogatott lejátszotta első mérkőzését kelet-németországi túráján. Gyarmati Dezső kapitány kísérleti jellegű csapata igen rosszul játszott Magdeburgban, csupán 5–4-re nyert a házigazda NDK ellen. Másnap már jobban ment, mert szoros kezdés után végül 8–4 lett a mieink javára. Együttesünk összeállítása (Cservenyák – Bányai, Magas, Konrád F., Wiesner, Martin dr., Kásás, csereként pedig Szívós és Görgényi, illetve a második meccsen Molnár kapus és Gajdosy is) még fele részben eltért a hamarosan világbajnoki aranyat nyerő csapatétól, a hetvenes évekbeli nagy sikerkorszakunkat három évvel később olimpiai diadallal megkoronázó alakulattal pedig mindössze négy helyen volt azonos (Cservenyák, Konrád, Szívós és Molnár tudott megragadni).

1983-ban e napon véget ért az öttusázók Bukarestben megrendezett BEK-versenye, amelyen a magyar színeket képviselő Bp. Honvéd – legjobbja, a későbbi szöuli olimpiai bajnok Fábián László nélkül – a záró szám során (4000 méteres terepfutás) csúszott le a dobogóról, mivel a toronymagasan vezető szovjet Dinamo Moszkva mögött hiába próbálta megőrizni második helyét. A mieink a nyugatnémetekre figyeltek (a foghíjas, mindössze hat együttest felvonultató mezőnyben), de közben a házigazda románok is eléjük kerültek. A 4. hely visszaesés volt az 1979-es győzelemhez képest, az egyéni összevetésben viszont Buzgó József (a Nemzeti Sport jelenlegi főszerkesztője) remek futással az ötödik pozícióból feljebb kapaszkodott, és a harmadik legjobbnak bizonyult két orosz riválisa mögött (Császári Attila 5., az egyéni induló Fekete Gábor 7., míg az ekkor már jó ideje a visszavonulását fontolgató Kancsal Tamás 18. lett).

2003-ban e napon az olasz Pool Comense csapatához szerződött Ujvári Eszter, a MiZo-Pécsi VSK sokszoros válogatott kosárlabdázója (noha előzőleg a profi sportolástól való visszavonulás gondolata is megfordult a fejében). A hosszú és sikeres magyarországi pályafutás után külföldre igazoló irányító Európa egyik legpatinásabb női klubját választotta új állomáshelyéül, amellyel az első idényében bajnoki címet szerzett.