A Real új elnöke felkavarta az állóvizet

Pünkösdkor a Szentlélek eljövetelét ünneplik világszerte, azonban a spanyol fővárosban tavaly egy régi-új „messiás" érkezésének is örvendeztek a bajnok Barcelona elleni, május eleji 2–6 óta (azaz öt körön át zsinórban!) csak veszítő Real Madrid hívei. A Bernabéu Stadionban tudniillik hivatalosan is bejelentették, hogy június 1-jétől megint Florentino Pérez lett a klub elnöke.

A hivatalba lépő első ember gyakorlatilag közfelkiáltással került vissza a XX. század legeredményesebb egyletének csúcsvezetői székébe. Egyszer (2000–2006) már betöltötte ezt a posztot, és ez idő alatt a súlyos adósságteher alatt nyögő Real Madridot nyereséges, virágzó, a XXI. század minden követelményének megfelelő egyesületté varázsolta.

Ráadásul elnöki ténykedését azzal indította, hogy elcsábította az ősi rivális csapatkapitányát, a Barcelonában azóta is közutálatnak „örvendő" Luís Figót. A későbbiekben minden esztendőben hozott egy újabb világsztárt (Zinedine Zidane, Ronaldo, David Beckham, Michael Owen – erről a jelenségről kapta a galaktikus jelzőt az akkori gárda), és az volt a filozófiája, hogy a támadó szekcióba igazi klasszisokat, a védelembe pedig saját nevelésű fiatalokat kell beépíteni. A média megfogalmazásában ez volt a „Zidane-ok és Pavónok programja".

Pérez felfogása a klub vezetéséről tavaly is ugyanolyan lehetett, mint négy évvel ezelőtti távozásakor. Terveztek például amerikai „imázsépítő" túrákat – hiszen anyagilag meg kellett alapozni az elkövetkező újabb galaktikus igazolásokat. Ennek érdekében egy katalán(!) bank nyújtott segítséget az autópálya-bizniszben addig 1.8 milliárd dolláros vagyonra szert tevő Péreznek: a Caixa Catalunya előlegezte meg a kapcsolatait politikusként tovább fényező elnök számára a jelöléshez szükséges 57.3 millió eurós letét garanciáját.

Ez utóbbi hiányában Pérez nem lehetett volna választás nélkül a Real első embere. Más érintett egész egyszerűen nem tudta letétbe helyezni a horribilis összeget...

A presidente első lépésként szerződtette vezetőedzőnek Juande Ramos helyére Manuel Pellegrinit a Villarrealtól – aki ugyan nem Arsene Wenger, Carlo Ancelotti vagy José Mourinho (majdani utódja...), ám kiváló stratégának ismerték, és megfelelő embernek látszott az új galaktikus együttes kialakításához. Jorge Valdanót sportigazgatóvá, míg Zidane-t elnöki tanácsadóvá nevezte ki, továbbá a színfalak mögött máris gőzerővel tárgyalt Cristiano Ronaldo és Xabi Alonso átigazolásáról. Az első konkrét bejelentést pedig három nappal későbbre ígérte Pérez: Kaká szerződtetését...

2009. június 2-a kora estétől a spanyol lapok kész tényként közölték, míg az olaszok feltételes módban fogalmaztak – de úgy tűnt, minden sínen van, és a brazil sztár a blancók játékosa lesz. Aztán kilenc óra környékén befutott egy telefon Ancelottitól, a Chelsea újdonsült vezetőedzőjétől, így akkor már inkább úgy nézett ki, hogy árverseny indul a Kaká, Milan, Real, Chelsea négyszögben – hiába jósolta meg a madridi kérdésekben mindig jól informált Cadena SER rádióadó még a kedd esti szerződésaláírást is.

Noha több fórumon is azt lehetett olvasni, hogy a Chelsea a Real ajánlatára ráígérve próbálta elcsábítani Kakát a Milantól, másnap estére a „kékek" hivatalos közleményéből kiderült, a londoniak nem tettek ajánlatot 2007 aranylabdásáért, aki előtt így végképp megnyílt az út Madrid felé.

A kiszivárgott hírek szerint a klub 65 millió eurót akart adni a brazilért („Nagyon sok pénzt kínálnak érte, nem tudom, meg tudjuk-e tartani" – mondta erről Silvio Berlusconi, a Milan mindenhatója), neki pedig évi nettó kilencmillió eurós fizetést kínáltak. A spanyol sajtó szerint maga az érintett eleve letette a voksát a „királyi klub" mellett, miközben őt magát képtelenség volt megszólaltatni az ügyben

Akinek pedig felrémlett Kaká januári hűségdemonstrációja és a szurkolók mellette szóló szimpátiatüntetése, amikor úgy volt, hogy esetleg eladják a Manchester Citynek, illetve a csak néhány nappal a mostani események előtti nyilatkozata, amelyben „még egyszer, utoljára" kijelentette, a Milannál marad, figyelmébe ajánljuk, hogyan kommentálta ezt a fogadkozást Valdano: „Az év ezen szakaszában semmit sem szabad egyből elhinni, így azt sem, amit én mondok..."

Újabb egy nap elteltével Galliani már beismerte: a Milan nem engedheti meg magának, hogy lemondjon a Kakáért kínált majdnem 70 milliós összegről, azaz a brazil következő hétre várt klubváltásának főképp gazdasági okai voltak.

Kis időre azért csendesedett el az ügy, mert a futballista ekkor éppen hazája vb-selejtezőket vívó válogatottjánál tejesítette a kötelességét, de négy nappal a lombard sportvezető iménti nyilatkozata után a támadó „széles mosollyal érkezett az orvosi vizsgálatokra", amelyekre a Real képviselőjének kíséretében látogatott el a selecao recife-i edzőtáborából engedéllyel kimenőt kapót klasszis, akit két klinikán összesen három óra hosszat teszteltek az egészségügyi szakemberek. Hamarosan pedig sajtótájékoztatón jelentették be a mindenki által sejtett nagy hírt: a brazil a Realé!

Pérez az anyagiakat illetően már korábban egyezségre jutott a milánóiakkal, azzal tehát nem volt fennakadás, ami pedig a tervbe vett további szerződtetéseket illeti, Cristiano Ronaldót (még csillagászatibb összegért, 94 millióért) és Xabi Alonsót sikerült már a múlt nyáron megvásárolnia Péreznek, míg Franck Ribéryt, David Villát és Diego Forlánt (még) nem. Persze miközben az összes hollandot, néhány ifjú tehetséget, illetve veteránt, valamint két argentint is eladtak, olyan remek spílerek is érkeztek a fentieken kívül, mint Karim Benzema vagy Raúl Albiol.

Az idén is jöhetnek nagy nevek a „királyiakhoz", de a valószínűleg legnagyobb fogás már megvan: Mourinho a kispadon.

1959-ben ez a nap nem a külföldön túrázó szovjet élcsapatoké volt: a Dinamo Moszkva Belgrádban 50 ezer néző előtt – villanyfényes mérkőzésen – 4:1-re kikapott az az évi legjobb játékát nyújtó Crvena zvezdától, amelyben Kosztics mesterhármasig jutott. A szerbek első találatában a későbbi aranylabdás orosz kapus, Lev Jasin kapus is benne volt... Legalább ekkora dolognak számított, hogy a néhány évvel korábban még igen fagyos jugoszláv–szovjet viszonyt követően már érezhető volt az enyhülés – amiként azt is nehezen lehetett volna elképzelni még Sztálin életében, hogy egy jelentős angol klubcsapat a Szovjetunióban túrázzon; márpedig a Tottenham Kijevben lépett fel, és 80 ezer néző előtt 2:1-re kikapott.  

1969-ben e napon szörnyű tragédia történt, nagy veszteség érte a jugoszláv és az egyetemes kosárlabdasportot: 31 éves korában autóbaleset áldozata lett Radivoj Koracs. A világhírű játékos kocsija Szarajevó közelében egy autóbusszal ütközött össze, és bár azonnal kórházba szállították, a kiváló kosaras úgy halt meg, hogy már nem is nyerte vissza az eszméletét.

1979-ben e napon a Népstadionban rendezett kettős rangadó erősebbik párosításában meglepetés született: a már két góllal is vezető éllovas (valamint címvédő) Újpesti Dózsa 4–2-re kikapott a Vasastól, amely pedig pontszámát tekintve még a dobogóra sem pályázhatott reális eséllyel. Mészöly Kálmán együtteséből elsősorban Török, Komjáti és az utolsó két gólt szerző Izsó emelkedett ki (a lilák találatai Fazekas és Fekete, az angyalföldiek első két gólja pedig Zombori és Várady nevéhez fűződött.). A jóval gyengébb színvonalú másik meccsen az Újpestet üldöző Ferencváros hamar hátrányba került az alsóházi MTK-VM ellen, de még az első félidőben egyenlített az örökrangadón (Borsó, illetve Nyilasi volt eredményes) – ennyiben is maradtak, noha Mezey György, a kék-fehérek edzője meglehetősen ingerülten reagált arra, hogy a 63. percben a játékvezető újrarúgatott velük egy büntetőt, és másodjára már kihagyták...

1989-ben e napon nagyszabású úszóviadal kezdődött Monte-Carlóban. Az első napon 1500 méter gyorson Szilágyi Zoltán 8:07.40 perccel hajszálpontosan három másodpercet javított saját korábbi országos rekordján. A nem olimpiai számban a BVSC versenyzője által elért eredmény további érdekessége, hogy a vert mezőnyben – egészen pontosan a harmadik helyen – végzett az ausztrálok későbbi „hosszútávú" nagymenője, az 1500-on két olimpiai arany- (1992, 1996) és egy ezüstérmet (2000) szerző Kieren Perkins, aki majdnem tíz másodperccel maradt el a nála hat esztendővel idősebb, ekkor 22 éves magyartól.

1999-ben e napon a Manchester United történetének két kapusával kapcsolatban is klubváltásról szóló hír érkezett. Az újdonsült BL-győztes MU négyéves szerződést kötött Mark Bosnichcsal, az előtte legutóbb az Aston Villában védő, 27 éves ausztrál légióssal, akinek a távozó dán Peter Schmeichelt kellett (volna...) pótolnia. Eközben az is kiderült, hogy a kétezres évek Unitedjének meghatározó szerepű kapusa, Edwin van der Sar helyett ki érkezett az Ajaxhoz (mivel a holland épp a Juventushoz írt alá): Stanley Menzo a néhány nappal korábban Belga Kupát nyerő Liersétől tért vissza Amszterdamba, amelynek kapuját 1984 és 1994 között már 249 ligamérkőzésen őrizte. Később a PSV és a Bordeaux alkalmazásában is állt, majd 35 esztendősen ment „haza" az Ajaxhoz.