Sztárbíróra bízták a „botrány-vb" döntőjét

A Távol-Keleten rendezett 2002-es világbajnokságon még a szokásosnál is nagyobb indulatokat keltett a játékvezetők ténykedése. Hogy kiragadjunk néhány fontosabb példát: a japán–orosz csoportmeccsen a német Merk nem adott meg egy tizenegyest a házigazdák ellen, majd a mérkőzést a jelzettnél egy perccel korábban fújta le, éppen amikor az oroszok veszélyes helyről szabadrúgást végeztek volna el.

Aztán a skót Dallas és az asszisztense sem vette észre a német védő kezezését a gólvonalon, és ezzel tizenegyestől fosztotta meg az amerikaiakat a negyeddöntőben. Korábban, a nyolc közé jutásért viszont éppen az Egyesült Államok ellen mulasztott el a portugál Pereira büntetőt ítélni, amikor az egyik védő kézzel paskolt bele a labdába Mexikó ellen.

És folytathatnánk még hosszasan, de elég, ha csupán a hazai pálya előnyét igencsak élvező dél-koreaiak nagy menetelésére térünk ki. Három találkozójukon, sorrendben Portugália, Olaszország és Spanyolország ellen is rengeteg kritika érte a bíráskodást. A portugálok két kiállítást, az olaszok két gólt, több rosszul beintett lest és Totti piros lapját, míg a spanyolok ugyancsak két gólt és rengeteg rosszul megítélt lest kértek számon (az argentin Sánchezen, az ecuadori Morenón, illetve az egyiptomi Ganduron) – s az esetek egy részében bizony jogosan! Ráadásul a tévedések javából csaknem mindig a vendéglátók vagy a sportdiplomáciában erősebb országok csapatai húztak hasznot...

Megszülettek a különböző összeesküvés-elméletek, míg mások szerint ezekre nem volt bizonyíték, ők ugyanakkor erősen ostorozták a nemzetközi szövetséget (FIFA) a sokszor komolytalan bíráskodásért, vagyis hogy nem odavaló játékvezetők garmadáját foglalkoztatták a világbajnokságon.

A „legszebb" példa a benini bíróé volt, aki elmondta, hogy hazájában nincs is bajnokság, ezért a szomszédos országokba ruccan át olykor meccseket vezetni. És ezzel a felkészültséggel feladatot kapott egy vb-n...! Az is nevetséges volt, hogy míg az egyik összecsapáson egy futballban kis szerepet sem játszó afrikai államból érkező sporttárs küszködött a feladattal a gyepen, addig a világ legjobbjának számító olasz Collina a partvonal mellett emelgette a táblát a cseréknél...

Maguk a játékvezetők arra hivatkoztak – amikor nyílt napot tartottak, és válaszoltak az újságírók kérdéseire –, hogy mindenki hibázhat, így ők is, és ha a csatár három lépésről fölé lőhet, akkor nekik is megbocsátható egy-egy tévedés. Ez a megközelítés azonban keveseket elégített ki, ezért hivatalos helyről sem halogathatták sokáig az érdemi reakciót, mivel a nemzetközi közvéleményt már jócskán lázban tartotta a vita, amely a vb-n tapasztalt, finoman fogalmazva is harmatos bíráskodásról zajlott.

A FIFA eleinte megelégedett annyival, hogy elismerte, akadtak kisebb tévedések, de a szövetség szerint összességében csak a partjelzőkre lehetett panasz, mondván, a leseket nem mindig megfelelően ítélték meg. Azaz „odafent" hárították a problémát, illetve az egyik illetékes megpendítette, hogy a jégkoronghoz hasonlóan a futballban is bevezethetnék a videót a kétes esetek elbírálásánál.

Sepp Blatter, a szervezet elnöke az egyik svájci hírügynökségnek adott interjújában már belátta, hogy a játékvezetők többször is súlyos hibát követtek el, és diplomatikusan „nem jó"-nak minősítette a munkájukat. A svájci sportvezető elképzelhetőnek tartotta a gólbíró alkalmazását is, a visszajátszások használatát azonban ellenezte. Ezenkívül határozottan visszautasított minden, a dél-koreaiak tudatos támogatásáról szóló feltételezést.

Nála is merevebben védte a mundér becsületét a torna hajrájában Senes Erzik, a bíróbizottság török első embere: „Az eddig lejátszott mérkőzéseken a bíráskodás nagyon magas színvonalú volt, a FIFA játékvezetői bizottságának legnagyobb megelégedésére. Azt elismerem, hogy még a legjobb bírók is tévedhettek, és nagy nyomás alatt hibázhattak a világbajnokságon, de nem szándékosan tették, az biztos."

Ami tény, az elődöntőre hirtelen eltűntek a nagy ismeretlenből érkezett játékvezetők, és mindkét ütközet során kizárólag európaiak működtek közre. Nyilvánvalóan igyekeztek elkerülni, hogy még a végküzdelmeket is a „sípmesterek" ítéleteiről folyó dilemma árnyékolja be (elrettentő példa az 1966-os vb-döntő, amely – nem feltétlenül a rossz bíróválasztás miatt, de – máig azzal ad témát, hogy vajon Hurst felső léces lövése tényleg bent volt-e a nyugatnémet kapuban...).

És itt jött a képbe Pierluigi Collina. Az olasz sztárbíró egyike volt annak a 16 kollégájának, akiket a nemzetközi szövetség a nyolcaddöntőre is a helyszínen marasztalt – majd őt a nyolc között pihentették. Ekkor már sejteni lehetett, hogy az egyetlen nagy vetélytársa a 2000-es Eb-finálén is fújó svéd Anders Frisk volt a döntőért folyó „harcban".

A kopasz játékvezetőt a vb előtti tavaszon a labdarúgás történetével és statisztikáival foglalkozó szervezet, az IFFHS sorozatban negyedszer is megválasztotta a világ legjobb bírójának, és ezzel befogta az örökranglistát vezető Puhl Sándort (később zsinórban újabb két elsőséggel meg is előzte!). Miután pedig napra pontosan nyolc éve eldőlt, hogy tényleg ő vezeti a torna utolsó meccsét, az olasz immár ezen a „szakterületen" is utolérte a magyart, aki az 1994-es vb-n az aranyéremről határozó brazil–olaszon sípolhatott.

Collina előzőleg is igen rangos mérkőzéseken kapott szerepet, 1999-ben például ő vezette az örökké emlékezetes barcelonai Bajnokok Ligája-döntőt, amelyen az utolsó pillanatokban fordította meg az eredményt a Manchester United a Bayern München ellen. A világbajnokság előtt azt nyilatkozta, hogy reméli, azért nem lehet majd övé a finálé, mert a squadra azzurra is eljut odáig. Ehhez képest Giovanni Trapattoni fiai már réges-rég a nyári szabadságukat töltötték ekkor, a játékvezető viszont – egyetlen olaszként – kifuthatott a jokohamai stadion gyepére.

Az első értékelések szerint egyébként a brazilok jobban örültek neki, annak ellenére, hogy az adidas cég egyik hirdető embere volt, míg a selecaót a Nike támogatta. Luiz Felipe Scolari szövetségi kapitány szerint azonban a FIFA tökéletes döntést hozott: „Collina a világ legjobb bírója, aki látványosan ítélkezik, és jelenléte óriási nyugalommal tölti el a játékosokat. A futballisták tisztelik, a szurkolók pedig rajonganak érte, így biztos vagyok benne, hogy jó kezekbe került a döntő."

A németek viszont azért féltek az olasztól, mert nem voltak túl jó emlékeik róla: a 2000-es Európa-bajnokságon ő dirigált az angol–német csoportmeccsen (1–0), míg a vb-selejtezőkön az azóta már legendássá vált német–angol (1–5) jutott neki – hogy csak két példát említsünk.

A Libre Belgique című belga újság azokban a napokban egy teljes oldalt szentelt Collinának: „Természetesen ő is ember, ő is hibázik, de a személyisége olyan határozottságot sugall, amelynek köszönhetően senki sem vitatja az ítéleteit – amelyek ráadásul utólag 99 százalékban helyesnek bizonyulnak. Amikor ránéz valakire a szürkéskék szemével, még a legnagyobb sztárok is engedelmes kisiskolássá válnak."

Tény, hogy már a megjelenésével is magára vonta a figyelmet. Sovány, magas alakja és tar koponyája a világ labdarúgásának jellegzetes figurájává tette, ám a 2002-ben negyvenkét éves pénzügyi tanácsadó – akinek hobbija az olvasás és az internet mellett a kosárlabda, imádja a sport minden fajtáját, és bevallása szerint akkor is élvezte volna a játékvezetést, ha csupán alsóbb osztályú meccsekre futja a tehetségéből – a tudásával szerzett magának kétségbevonhatatlan tekintélyt. Egyéniségével és hozzáértésével kivívta, hogy a futballisták és az edzők is elfogadják ítéleteit.

„Én mindig igyekszem a legjobb tudásomat nyújtani, ám gyakran ez sem elég, és ebben ugyanolyanok vagyunk mi, játékvezetők, mint a játékosok – mondta a jokohamai döntőre készülve. – Ennek ellenére mindent megteszek a lehető legjobb felkészülés érdekében. Tanulmányozom a két csapat stílusát, információkat gyűjtök a várható taktikáról, hiszen nem árt tisztában lennem vele, hogyan mozog majd a két együttes a gyepen."

Majd így folytatta ars poeticáját: „Az a legfontosabb, hogy a játékosok és a játékvezető bízzanak egymásban, ne tekintsék ellenségnek a másikat. Sajnos, tévedések mindig előfordulhatnak, ez kikerülhetetlen. Mindenki azt mondja, tökéletesen vezettem például ezen a vébén az Anglia–Argentína mérkőzést, holott én tudom, ott is voltak rossz ítéleteim, ám szerencsére egyik sem sorsdöntő. Nagyon sok meccsen vettem már részt, de ez a döntő lesz karrierem csúcsa, és remélem, rajtam kívül senki sem fog emlékezni arra, hogy ki volt a 2002-es csodálatos finálé játékvezetője."

És valóban, a vb sok emlékezetesen „furcsa" döntése mellett az talán (szerencsére...) kevesekben maradt meg, hogy Collina működött közre (kitűnően!) a 2–0-s dél-amerikai sikert hozó brazil–német döntőben – amelynek végén rávetette magát a labdára, és ezzel befejezettnek nyilvánította a világbajnokságot.

1932-ben e napon a Nemzeti SC labdarúgó-együttese Csehszlovákiában vendégszerepelt, ahol két napig a „Középszlovenszkói bajnokság" (vagyis Közép-Szlovákia nyolccsapatos másodosztályú pontvadászata) ötödik helyezettjének, a besztercebányai Slaviának vendégszeretetét élvezte. Az előző napi meglepetésszerű 3:2-es vereséget a visszavágón fölényes, 5:1-es sikerre „változtatta" a magyar élvonal  10. helyezettje, amely ezután továbbutazott sziléziai-felvidéki túrájának folytatására (Ostravába, Ruttkára, Poprádra és Iglóba).

1962-ben e napon a wimbledoni tenisztorna második fordulójában vereséget szenvedett és ezzel kiesett Körmöczy Zsuzsa, a Roland Garros 1958-as győztese. Az ekkor már 38 éves, rutinos játékos a nyitó körben is elég bizonytalanul ütögetett, de azért a francia Susan Chatrier-t három szettben legyűrte valahogy. Másnap azonban a fiatal angol reménységek közé tartozó Deidre Catt ellen már nem tudott talpra állni, és bár az elején még határozottan kezdett, a 7:5-re elbukott első játszma után a másodikban semmi sem sikerült neki (1:6). Ugyanekkor búcsúzott el az első helyen kiemelt ausztrál Margaret Smith is, akit nagy meglepetésre az amerikai Moffitt (későbbi nevén Billie Jean King...) vert meg hatalmas küzdelemben.

1972-ben e napon az NS röviden összefoglalta az előző hétvégén véget ért román labdarúgó-bajnokság kimenetelét. Az olvasó az utolsó forduló eredményein kívül megtudhatta, hogy bár az első helyét már korábban bebiztosító Arges Pitesti 2–0-ra kikapott a fővárosi Dinamónál, a bukaresti klubok leszerepeltek: csak a tabella közepén zártak, míg az első öt helyet csupa vidéki csapat foglalta el. Ami a Népsportot és az idők változását illeti, a néhány évvel korábban még Pozsonyt is Bratyiszlavának író lap (amely persze nem teljesen magától követte a túlzottan is internacionalista normákat), amennyiben lehetett, az együtteseket már magyar városnevekkel látta el a román klubelnevezések mellett – akkoriban a következő erdélyi alakulatok szerepeltek keleti szomszédunk élvonalában: Steagul Rosu Brassó, CFR Kolozsvár, Universitatea Kolozsvár, UT Arad, Jiul Petrozsény, AS Armata Marosvásárhely, Crisul Nagyvárad (az utóbbi helyére pedig az egyik feljutó, a CSM Resica került a következő idénytől).

1982-ben e napon atlétikai nagyüzem volt a Népstadionban. Többek között a magyar–lengyel–bolgár válogatott hármas viadal második, befejező napjára került sor, amelynek végén a mieink mindkét nemnél a második helyen végeztek: a férfiaknál a bolgárokat, a nőknél pedig a lengyeleket sikerült megelőznünk összesítésben. A többpróbázók hatos versenyén viszont senki sem szerepelt jobban a magyar csapatnál, legalábbis a nők között, ahol csapatunkon kívül Vanyek Zsuzsa is a legjobbnak bizonyult, mégpedig országos csúccsal (6114), 104 ponttal megjavítva saját korábbi rekordját. A férfiaknál harmadikak lettünk, győzött az Észt Szovjet Szocialista Köztársaság együttese.

1992-ben e napon a wimbledoni teniszbajnokság addigi legnagyobb meglepetéseként a Grand Slamre törő Jim Courier – aki abban az évben előzőleg már megnyerte az Australian Opent és a Roland Garrost is – a harmadik fordulóban összekerült a világranglista 120. helye környékén tanyázó FÁK-beli (azaz a szétesés küszöbén álló Szovjetunióból való...) Andrej Olhovszkijjal, aki 6:4, 4:6, 6:4, 6:4-re legyőzte a világelsőt. A CSZKA Moszkva 26 éves versenyzője – aki soha előtte nem járt a top százban az ATP-ranglistán, és most is a selejtezőből kellett magát felverekednie a főtáblára – egy olyan korban hozta össze a bravúrját, amikor még nem volt megszokott az orosz teniszezők előretörése, csupán a folyamat elején jártunk (Kafelnyikov és Szafin csak ezt követően tűnt fel, ahogy a hatalmat később egy időre átvevő orosz női versenyzők is).