A selejtezőbe száműzték a BL címvédőjét

A Liverpool FC már tizenöt éve, 1990 óta várt egy újabb bajnoki elsőségre, ehelyett 2005-ben azzal a kellemetlenséggel kellett szembenéznie, hogy még a nagy négyes másik három tagjával sem tudta tartani a lépést, sőt három pont előnnyel az Everton is befurakodott eléje. A városi rivális „szemtelensége" az UEFA-kupába száműzte a Poolt – éppen amikor Európa első számú csapata lett az emlékezetes isztambuli feltámadásával (a BL fináléjában 0–3-ról egyenlített a Milan ellen, majd azzal a lendülettel 3–2-re megnyerte a tizenegyespárbajt)...

Az angol szövetségnek jogában állt eldönteni, hogy a rendelkezésére álló keret (ez esetben négy csapat) közé a liganegyediket, avagy a Bajnokok Ligája címvédőjét nevezi-e be, és az FA az előbbi megoldás mellett tette le a voksát. Az Everton hívei méltánytalannak érezték volna a fordított döntést, mivel a hagyományos rivalizáláson túl is különösen fájt nekik, hogy a nyolcvanas évek közepén akkor élte együttesük a legutóbbi virágkorát, amikor a Liverpool-szurkolók által okozott Heysel-tragédia következtében több évre kitiltották a kontinentális kupákból az angol klubokat – beleértve a kék-fehéreket is, akiknek (híveik szerint) részben pont erre a kényszerű bezártságára vezethető vissza az azóta állandósult (financiális) leszakadásuk a szigetországi topegyletektől.

Az UEFA először „széttárta a karját", aztán a nagy nyomás miatt tett egy egyszeri kivételt: a „vörösöket" besorolta a BL-selejtező legelső körébe, ahol pont azzal a walesi TNS-szel játszhattak, amely már a kérdés június 10-i rendezése előtt önként felajánlotta, hogy hajlandó megvívni a neves alakulattal azért az egy kvalifikációs helyért. Végül szabályozott keretek között került erre sor, míg az európai szövetség egyszer s mindenkorra elejét vette az esetleges újabb hasonló ügyeknek: az azóta érvényes szabályozás szerint a BL-kvótáját egyik tagállam sem lépheti át többé, viszont ha címvédés okán eggyel többen pályáznak a rendelkezésre álló helyre, az érintett gárdák UEFA-koefficiensei határoznak arról, ki kényszerül a második számú európai szériába.

Szóljunk pár szót a nagylelkű ellenfélről is. A csapat eredetileg Llansantffraid FC néven egy angol határnál fekvő, ezer lakost számláló kisvárosban alakult 1959-ben. A kilencvenes évek elején rakétázott fel a teljes jelentéktelenségből a walesi élvonalba, majd 1996-ban megnyerte az országos kupát. Ekkor állt mellé egy közeli településről a Total Network Solutions nevű számítógépes vállalat, amely a következő szezontól már kizárólagos névadója lett az együttesnek.

A klub 2003-ban egyesült egy közeli angol(!) gárdával, az Oswesrtry Townnal, ennek azonban történetünk szempontjából semmi jelentősége nincs. Annak már inkább, hogy a 2004–05-ös szezonban elhódították a bajnoki címet és a kupát is, így ismét ott találták magukat a nemzetközi porondon – ahol két évvel korábban, az UEFA-kupa selejtezőjében csúnyán megjárták egy, az aktuális vetélytársuknál gyengébbnek tartott ellenféllel, hiszen a Manchester City 7–0-s összesítéssel ejtette ki őket.

Nos, ennek a TNS-nek a vendégül látásával kezdődött meg az Anfield Roadon a Liverpool címvédő hadjárata. A szurkolók ekkor láthatták először az új szezonban tétmérkőzésen a (szokásosnál azon a nyáron kevesebbet pihenő) kedvenceiket. Rafael Benítez, a Liverpool mestere nem vette félvállról a küzdelmet, szinte a lehető legerősebb összeállításban küldte pályára csapatát. Több játékos is debütált a gárdában – az egyikük Pepe Reina, a Villarrealtól hatmillió fontért megvásárolt kapus volt. A spanyol mesterre nehéz döntés várt, hiszen így a Milan ellen hőssé váló Jerzy Dudeket kellett mellőznie a drágán vett új szerzemény miatt.

„Természetesen azért szereztük meg Reinát, hogy ő legyen az első számú kapusunk. Úgy gondolom, ő volt a spanyol bajnokság legjobbja, aki most a Premiershipben is az lehet. Ugyanakkor Dudekkel roppant elégedett vagyok, Reinának keményen meg kell dolgoznia, hogy a helyére kerüljön" – fogalmazott Benítez a honfitársáról, aki végül előnyt élvezett az Isztambulban számos szenzációs védést produkáló lengyellel szemben (többek között Sevcsenko közeli próbálkozását is védte a hosszabbításban, még mielőtt a tizenegyespárbajt eldöntötte volna a hárításával).

„Tévén néztem a BL-döntőt, amely ismét megmutatta, hogy aki nem adja fel az álmait, elérheti a célját. Jerzy szenzációs volt, tátott szájjal figyeltem, amit művelt, nem csoda, hogy ő hős lett Liverpoolban. Nagyon nehéz lesz elnyerni tőle a kezdőbeli helyet, hasonló okból a szurkolókkal sem lesz könnyű dolgom, de remélem, sikerül hamar megszerettetnem magam" – mondta Reina, aki aztán nagyon hamar stabilizálta a helyét, míg a minap – Xabi Alonsóhoz hasonlóan – világbajnok lett hazája válogatottjával (noha Casillas árnyékában maradt a dél-afrikai vb-n).

Bár szinte mindenki a kapuskérdéssel foglalkozott ekkor Liverpoolban, azt azért sejteni lehetett, hogy nem a hálóőr személyén fog múlni a továbbjutás... Ami a támadókat illeti, az előző hétvégi, wrexhami felkészülési meccsen két-két gólt szerző Baros és Morientes közül a Poolhoz januárban szerződő spanyol kapott lehetőséget (Djibril Cissét is kiszorítva), aki a nagy tavaszi hadjáratban nem vehetett részt, mivel még a szezon elején szerepelt a Real Madrid egyik BL-meccsén.

Legalább ekkora érdeklődés övezte Steven Gerrardot is, aki hosszú huzavona után döntött a maradás mellett. „Remek a kapcsolatom a szurkolóinkkal, nem vagyok rá büszke, hogy sokáig kétségek közt tartottam őket. Nehéz időszakon mentem át, ezt ők is megszenvedték, amiért bocsánatot kérek tőlük. Mára megkönnyebbültem, és úgy érzem, a lehető legjobb döntést hoztam" – fogalmazott a középpályás, aki korábban elmondta, sokkal jobb idénye lesz, mint az előző, mert nem kell tovább a jövőjén rágódnia. (Mindjárt meglátjuk, mennyire komolyan gondolta utóbbi véleményét.)

Reina – Finnan, Hyypiä, Carragher, Warnock – Potter, Xabi Alonso, Gerrard, Riise – Le Tallec, Morientes, illetve Doherty – Naylor, Evans, Baker, Holmes – Ward, Ruscoe, King, Jackson – Wood, Wilde. Többek között hat friss (valamint egy régebbi) BL-győztes sorakozott az egyik oldalon, a másikon pedig tizenegy olyan futballista, aki ilyen kaliberű csapattal tétmérkőzésen talán még sohasem találkozott.

Csodára igazából senki sem számított, és nem is következett be: a Liverpool nagyon simán hozta július 13-án a kötelező győzelmet. Nem is az volt a kérdés, hogy nyer-e, hanem az, hogyan. Nos, könnyedén. Ráadásul stílusosan tette, hiszen az a játékos állt az alakulat élére, aki egy ideje már a klub ikonjának számított, illetve akitől hangos volt a nyári átigazolási időszak.

Hetekig cikkezett arról mindenki, hogy Gerrard.a Chelsea-be vagy a Real Madridba megy-e, végül a 32 millió fontos rekordajánlat dacára az Anfield Roadon maradt, és 2009-ig meghosszabbította a szerződését. Most pedig tett arról, hogy aki esetleg úgy érezte, túl sok a neki fizetett heti legalább 100 ezer font, azonnal felülvizsgálja a nézetét:a gárda kapitánya 21 perc alatt duplázni tudott a találkozón. Előbb Riise, Le Tallec, Morientes összjátékot követően belsőzött a hálóba, majd Evans megkavarása után emelt a kapus felett a hálóba.

A Pool ezt követően látványosan behúzta a féket, és bár kidolgozott még néhány helyzetet (ennek megfelelően a fiatal északír Doherty be is mutatott néhány remek védést), gólt már csak egyet szerzett: ki más, mint a triplázó Gerrard révén a 89. percben. Aggódni meg nem volt miért a visszavágó miatt: ha a megelőző három idegenbeli BL-meccsét (Leverkusen 3–1, Juve 0–0, Chelsea 1–0) sikerült megúszniuk vereség nélkül, nem volt valószínű, hogy a nagyságrendekkel gyengébb walesiek lepjék meg a Mersey-partiakat.

A második találkozót aztán nem Llansantffraidben rendezték – ahol a TNS előző szezonbeli átlagnézőszáma 333 volt, a legtöbben pedig a Rhyl elleni tévés meccsre mentek ki: 1042-en... –, hanem a nagyvárosban, Wrexhamben. Ekkor már kezdő volt a TNS-nél Steven Beck is, aki 2002-ben egy felkészülési meccsen pályára láphetett az Everton első csapatában, valamint csereként szóhoz jutott az egylet legjobb csatára, Mark Lloyd Williams (33 góllal szerezte meg a walesi aranycipőt), illetve John Toner, a gárda szereplési és gólrekordere is. Hiába: ismét 0–3 lett a vége. Az angolokat Cissé juttatta előnyhöz a 26. percben, majd a változatosság kedvéért megint Gerrard villogott: a 82. és 83. percben is betalált...

A TNS kalandja ezzel véget ért. Egy évvel később a kompjúteres cég felhagyott a szponzorációval, így a kiscsapat ott állt pénz, ráadásul név nélkül. Azt találták ki, hogy a rövidítés már bevált, azon nem kéne változtatni, ezért legyenek attól fogva The New Saints, az is TNS. És nem is légből kapott, mivel a számunkra kimondhatatlan Llansantffraid beceneve már korábban is ez volt (a középső, Új szócska nélkül persze), míg az angol „társbázisban", Oswestryben erős hagyományai vannak Szent Oszvaldnak. Anyagi forrásokat is lettek vakahonnan, hiszen a sikerek nem apadtak el: 2005 óta három bajnoki arany- és egy ezüstérmet nyertek, valamint háromszor hódították el a helyi Ligakupát.

A Liverpoolnak nem volt ennyi sikere, na de nem is walesi szinten mozgott. A TNS után a litván FBK Kaunast simán, a bolgár CSZKA Szófiát nehezebben verte ki a BL-ben majd a csoportjában veretlenül lett első, holott a Betis és az Anderlecht mellett a Chelsea-vel „zárták össze". A nyolcaddöntőben viszont csúnyán elbánt a „vörösökkel" a Benfica, amely a kettős győzelme közben még csak becsületgólt sem engedélyezett nekik. Egy évvel később aztán már a korábbi szép időket idézte a Pool. Megint elverekedte magát a fináléig, ahol ismét a Milannal találkozott, újra hátrányba került – és ezúttal úgy is maradt (1–2). Vajon mikor lesz a következő alkalom?

1955-ben e napon a labdarúgó Közép-európai Kupa negyeddöntőjének visszavágóján a Bp. Vörös Lobogó a jugoszláv bajnok Hajduk Split vendégeként lépett fel. Az első, budapesti mérkőzés 6:0-s eredménye ellenére is nyilvánvaló volt, hogy a horvát gárda – amely állítólag előtte még nem kapott ki otthon külföldi riválistól – nem lebecsülhető játékerejű együttes. Ez be is igazolódott: a többek között Kovács Imrével és Ferenccel, Börzseivel, Zakariással, Sándor Károllyal és Hidegkutival felálló „MTK" a rekkenő hőségben a gól nélküli első félidőt követően a második játékrészben 0:1-ről még fordítani tudott, azonban 2:3 után már nem sikerült újra egyenlítenie. A magyar csapat góljait Hidegkuti és Sándor szerezte, míg az NS értékelése szerint a többet és veszélyesebben támadó Hajduk sikere megérdemelt volt. Más kérdés, hogy a Hungária körútiak jutottak tovább, és a négy között az Aranycsapat vázát adó Honvédot (2:5, 5:1-gyel), majd a fináléban a csehszlovák UDA Prahát (8:1-es összesítéssel) is elintézve történetük során először megnyerték a KK-t.

1965-ben e napon jelent meg az NS-ben egy Romániából átvett hír, amelyet az Agerpres nevű hírügynökség állított össze. A román távirati iroda feldolgozta, hogyan szerepeltek kontinensünk országai hét sportág 12 Európa-kupa-sorozatában, amelyeket bajnokcsapatok számára írtak ki. A lista szerint Románia vitte el a pálmát (férfi kézi- és röplabdában, illetve asztaliteniszben mindkét nemnél ők győztek), megelőzve a Szovjetuniót (3 elsőség) és Olaszországot (2).

1975-ben e napon került sor a Budapesten rendezett vívó-világbajnokság második éremosztására az Olimpiai Csarnokban, mégpedig a női tőrözőknél. Az aranyat a romániai Stahl Katalin (vagy ahogy akkoriban megjelenhetett: Ecaterina Stahl...) szerezte meg, miután a hatos döntőben csupán egyetlen vereséget szenvedett. A második a szovjet Olga Knyazeva lett, míg a hazai színeket képviselő címvédő, Bóbis Ildikó a harmadik. Még volt egy magyar a fináléban: Maros Magda az ötödik helyen végzett. Az egy évvel később, a montreali olimpián diadalmaskodó Tordasi Ildikó ezúttal a középdöntőben (vagyis a legjobb 12 között) búcsúzott.

1985-ben e napon a párizsi atlétikai viadalon a Szovjet Szergej Bubka harmadik kísérletre átvitte a 6 méteres világcsúcsmagasságot. A kiváló rúdugró ezzel megjavította saját korábbi rekordját, az egy évvel korábban Rómában elért 594 centimétert. A verseny érdekessége volt, hogy miután Helsinki (1983) világbajnoka első nekifutásra teljesítette az 570-et, kérte, hogy a lécet emeljék kereken 6 méterre. Amikor pedig már mindenki lemondott az új csúcsról, harmadikra elbánt az álomhatárral. A fejlődés látványos volt: két évvel korábban, amikor feltűnt, még majd' húsz centivel alacsonyabb volt az érvényes legjobb ugrás. Az 582 centiről aztán három lépcsőben sikerült azt feltornászni a lélektani áttörésig (kétszer a donecki sportoló, egyszer a francia Thierry Vigneron írta át az örökranglistát). Bubka – aki a kilencvenes években már az önállósuló Ukrajna színeiben szerepelt – a következőket nyilatkozta a sporttörténelmi eredmény után: „Régi álmom volt az álomhatár elérése. Tudtam, hogy ez csak idő kérdése lehet, most nagyon boldog vagyok. Úgy vélem, a 620-630 centis magasság sem elérhetetlen számomra." Ez végül nem valósult meg, hiszen összesen 35 csúcsdöntése végén fedett pályán 615, szabadtéren pedig 614 centiig jutott, de zsinórban aratott hat vb-győzelmével (plusz további néggyel teremben) és egy olimpiai aranyával vitathatatlanul az atlétika történetének legnagyobbjai közé tartozik.

1995-ben e napon a Copa Americán szereplő brazil válogatott egyik ifjú klasszisjelöltje, a 22 éves Roberto Carlos olyannyira felhívta magára a figyelmet, hogy még véget sem ért a torna, máris lecsapott rá az egyik európai sztárcsapat. A Palmeiras balhátvédjét az Internazionale vette meg: Massimo Moratti elnök klubja 11 milliárd líráért szerződtetette a kistermetű, de félelmetes lövőerejű játékost. Roby Carlos egyetlen idény után a milánóiaktól a Real Madridhoz igazolt, ahol meghatározó labdarúgó lett: hosszú és sikeres pályafutása alatt világbajnoki arany- és ezüstérmet is nyert, nem beszélve a három BL-diadaláról és egyéb klubtrófeáiról.