Annus átvette a vezetést a világranglistán

Az olimpiák évében mindig különös hangsúlyt kap a legrangosabb hazai verseny, s így volt ez 2004-ben is. 2004-ben is.

 

Az érmek sorsán kívül ez az erőpróba jelentette az egyik utolsó alkalmat, hogy a versenyzők kivívják az athéni indulás jogát. Persze legnagyobb ászaink számára nem volt ilyen drámai a helyzet. Bár férfi kalapácsvetésben az év elején még azt lehetett hinni, hogy e számban is Debrecenben dől el a csapattagság sorsa, később sérülés miatt az atlantai bajnok (1996) Kiss Balázs és a sevillai vb-ezüstérmes (1999) Németh Zsolt is feladta a küzdelmet, így a Sydney előtti hazai „topnégyesből" csupán Annus Adrián maradt. Ő viszont természetesen már 2003-ban biztos utazó volt (akárcsak a fiatal Pars Krisztián, aki remek sorozatával szintén kiérdemelte a részvételt).

A szegedi születésű atléta 1996-ban 28., 2000-ben pedig – amikor csak kevéssel az utazás előtt került be a csapatba, ezért nem volt csúcsformában – 17. lett az ötkarikás játékokon, és a másik két nagy világversenyen is „megbújt" a mezőny sűrűjében: az 1998-as budapesti Eb-n 8., a 2001-es edmontoni vb-n pedig 9. lett (1999-ben Sevillában nem indult). Sydney (2000) után azonban otthagyta korábbi trénerét, a „dobópápa" Németh Pált, és Vida József keze alatt hamarosan meredeken javulni kezdtek az eredményei. 2001-et már a világranglista harmadikjaként zárta, majd a következő esztendőben Münchenben Európa-bajnok, Madridban pedig világkupagyőztes lett. 2003-ban 84.19 méterrel országos rekordot ért el, és nem sokkal utána ezüstérmet szerzett a párizsi vb-n. Az esztendőt a világdöntő megnyerésével búcsúztatta Szombathelyen.

Fenti dicsőségtablója majdnem teljesen megegyezett másik nagy dobóreménységünkével, hiszen a diszkoszvető Fazekas Róbert is viszonylag hátul zárt az 1999-es, 2000-es és 2001-es fő fellépésén (11., 16., illetve 26. pozíció), aztán a következő két idényben Eb-1. és vb-2. lett, valamint a monte-carlói világdöntőn ugyancsak 2. – ez utóbbin tehát elmaradt eggyel Annustól. Igaz, ő előbb tűnt ki a nemzetközi „futottak még" kategóriájából, mert kétségtelen tehetsége révén már a hazai rendezésű 1998-as kontinensbajnokságon kis híján dobogóra állhatott, a 4. pozícióig jutott. (Most viszont, a 109. országos bajnokságon a második helyre szorult szombaton a saját számában, amelyben a négy jegyzett honi menő között éles konkurenciaharc folyt a görögországi repülőjegyekért.).

Nézzük, mire ment másnap, július 11-én (vasárnap) Annus Adrián. Remek formában érkezett Debrecenbe, hatalmas dobásokkal melegített, s már ezzel lázba hozta a közönséget. A folytatásról is gondoskodott, de nem pont úgy, ahogyan eltervezte. A versenyben az első kísérlete rendkívül laza volt, úgy tűnt, el sem akarja engedni a kalapácsot, amely ezért aztán nem is repült messzire. Annus nem mérette le a dobást, inkább kilépett. Másodszorra már messzire szállt a kezéből a szer, a nyolcvan méteres szalag mögött, ám szektoron kívül ért földet. Vagyis legjobbunk két érvénytelen kísérlettel kezdett. (És mit tett ifjú tehetségünk, Pars Krisztián? Ugyanezt... Volt tehát izgulnivalója az értük szurkolóknak.)

A harmadik sorozatban előbb Annus következett. Ha ismét ront, kiesik, nincs több lehetősége.
És a hálóba dobta a kalapácsot! Micsoda tragédia! Vagy mégsem? A háló nyúlt, nyúlt, majd utat engedett a szernek, amely sebességéből veszített ugyan, mégis elvergődött 76.28 méterig. Hát ez meleg volt... Pars Krisztián harmadszorra biztonságit dobott, de még így is átvette a vezetést 76.32 méterrel. A következő sorozatban Annus már felszabadultan mozgott, aminek 82.04 méter lett az eredménye. Ötödikre 82.57 métert ért el, utolsóra pedig a világ az évi legjobbját dobta, és 83.65 méterrel megnyerte a számot!

„Nincs túl nagy jelentősége ennek az eredménynek, ha az olimpián nem tudok majd ugyanekkorát – lohasztotta le környezete lelkesedését a bajnok. – Persze örülök, hogy ilyen nagyot dobtam, annak meg különösen, hogy jól küzdöttem, és az utolsó kísérletem sikerült a legjobban. Az elsőt elrontottam: biztonságival akartam kezdeni, de túlságosan a technikára figyeltem. A második dobásom kétütemű volt, s amikor a harmadik hálót ért, nekem is elakadt a lélegzetem. Ilyet máskor nem szabad tennem. Az látszik, hogy jó erőben vagyok, most már inkább pszichésen kell készülnöm Athénra" – tekintett előre Annus Adrián, aki az ob egyik különdíját is megkapta mint a legjobb férfieredményt elérő sportoló. (A szintén hányatott sorsú Pars Krisztián – aki majd négy évvel később, a két fehérorosz érmes doppingügye miatt nem foglalhatta el méltó helyét a dobogó második fokán – ezúttal 79.04 méterrel végzett a második helyen, a hamarosan sorra kerülő ötkarikás viadalon pedig ötödik lett.)

Hogy aztán mi történt Athénban, annak feldolgozásával szinte köteteket lehetne megtölteni, ezért mi itt most nem gyarapítjuk érdemben a témával foglalkozó sorokat. A lényeg, hogy a formáját kiválóan időzítő Annus az olimpián sem torpant meg (83.19-et dobott, és 28 centit vert rá a mögötte következő japán Murofusira), így 1996 után Magyarországnak újra kalapácsvető aranyat nyert – volna, ha nem pattan ki másnap a szintén élen záró Fazekas doppingügye, amely miatt utóbbi már át sem vehette az érmét, míg az ünnepi ceremónián még felszabadultan részt vevő társától (aki az egész országgal együtt hallgathatta végig a Himnuszt) később vették vissza a medáliát, miután kizárták.

Fazekas a NOB-bal való pereskedés és a kétéves eltiltás után visszatért, és kitartásának köszönhetően a pekingi olimpián ismét döntőbe került (8. lett), a nála két esztendővel idősebb Annus Adrián azonban szűk 22 hónappal ezelőtt bejelentette, hogy egészségügyi okok miatt visszavonul – és Fazekas edzőjeként dolgozik tovább.

 

1954-ben e napon másodszor is megmérkőzött egymással a házigazda holland és a vendég magyar vízilabda-válogatott a két ország úszócsapatának nemzetek közti erőpróbája keretében. Olimpiai bajnok együttesünk (Jeney – Vízvári, Gyarmati – Markovits – Kárpáti, Szívós, Hevesi) az első alkalommal az igen hideg vízben nem játszott jól, de helyzetei alapján így is nyernie kellett volna – ehelyett a vége 2:2 lett (Szívós lőtte mindkét gólunkat). A visszavágón aztán már beindult a henger, csapatunk (amelyben Jeney kapust Boros, Hevesit a centerben játszó Martin váltotta, míg Szívós kiment a szélre) sokkal tervszerűbben pólózott az előző napihoz képest, a támadások befejezése és a lövések is jól irányzottak voltak. A vége 8:2 lett a javunkra – a tarthatatlannak bizonyuló id. Szívós István öt találata jóvoltából (Gyarmati, Martin Miklós és Markovits egyszer-egyszer volt eredményes).

1964-ben e napon Budapest nemzetközi teniszbajnokságán kialakult a döntő mezőnye férfi egyesben is, és miközben élversenyzőnk, Gulyás István három játszmában elverte a közönségkedvenc kolumbiai Alvárezt, addig a dán Ulrich, egy szakállas fickó hatalmas küzdelemben kerekedett csak az Egyesült Államok ranglistájának hatodikja fölé. Hogy ki volt a vesztes? Az ekkor még csupán 21 éves Arthur Ashe, aki négy ével később a US Open megnyerésével az első afro-amerikai Grand Slam-győztes lett! Egyébként még két GS-tornát nyert: 1970-ben az Ausztralian Opent, míg 1975-ben Wimbledont. A feketék ügyéért nyíltan és sok helyütt kiállva polgárjogi küzdelmeivel szintén felhívta magár a figyelmet – valamint sajnos korai halálával is: 1979-ben szívműtéten esett át, később pedig ennek folyományaként többször is várátömlesztést kapott, amelynek során megfertőződött a HIV-vírussal. 1993-ban hunyt el AIDS-ben. Visszatérve az 1964-es magyarországi tornára: párosban a Gulyás, Szikszai duó 12:10, 6:2, 12:14, 7:9, 6:6-ra állt a fináléban a viadal utolsó napján az amerikai Ashe, Bond kettős ellen, amikor – „hála" annak, hogy még nem alkalmazták a rövidítést – a játékosokra sötétedett. Végül egyedülálló módon döntetlent hirdettek ki, mivel a tengerentúli teniszezőknek másnap korán el kellett utazniuk.

1974-ben e napon számolt be arról a Népsport, hogy miként ismerték el hazájukban a nem sokkal korábban záruló futball-világbajnokság két érmesének dobogós teljesítményét. A meglepetésre harmadik helyen végző lengyelek szövetségi kapitánya, Kazimierz Górski elsőként kapta meg a Lengyel Legfelsőbb Testnevelési és Turisztikai Bizottság épp akkor alapított aranyérmét. A válogatott további három vezetőjét a Testnevelés érdemes dolgozója kitüntetésben részesítették, az együttes 22 tagja pedig a Kiemelkedő sporteredményért aranyérmet kapta meg. Eközben a döntőben a házigazda NSZK-val szemben alulmaradó Hollandia legjobbjait győztesnek kijáró ünnepléssel és ünnepélyességgel fogadták Amszterdamban (idén is hasonló vagy még nagyobb felhajtás várható!), majd Rinus Michels szövetségi kapitány, elődje, Frantisek Fadrhonc, illetve a németalföldiek legfőbb sztárjátékosa, Johan Cruyff az Orániai ház lovagja kitüntetést vehette át Julianna királynőtől (a jelenleg uralkodó I. Beatrix édesanyjától).  

1984-ben az Athénban rendezett atlétikai négyes viadal második, befejező napján a magyar férfiválogatottnak nem sikerült utolérnie a vezető bolgárokat, noha tizenkettőről nyolcra csökkentette a pontkülönbséget (211:203-ra nyert az ellenfél), viszont a harmadik nyugatnémeteket (153) és a sereghajtó görögöket (145) könnyedén maga mögé utasította. Ezúttal Markó Gábor (3000 m akadályon) és Kovács Attila (200 méteren) nyert versenyzőink közül, míg pechünkre Szitás Imre hiába dobta a legnagyobb kalapáccsal – sőt 76.60-as eredményével nyolcvan centit javított Vida József országos rekordján –, eredménye nem számított bele az értékelésbe, azaz be kellett érnünk e számban Vida második és Tánczi Tibor harmadik helyével. Érdekességként még annyit, hogy Kovács Attila három évvel később 20.11 mp-es egészen kitűnő magyar csúcsot állított fel, 100-on pedig 10.09-ig jutott (hol vannak ettől mai vágtázóink...), és – ugyancsak 1987-ben – a római világbajnokságon egyedüli fehérként bejutott a rövidebbik táv döntőjébe, ahol eredetileg ötödik lett, Ben Johnson utólagos kizárását követően pedig negyedik (vagyis majdnem dobogós egy sprintszámban)! A másik, hogy Salbert Ferenc ezúttal 530 centivel harmadik volt rúdugrásban, ám miután kiment Franciaországba, egyéni rekordját 1987-ben a ma is világszínvonalúnak számító 590 cm-ig tornászta fel, majd új hazáját képviselve 1991-ben fedett pályás világbajnoki harmadik lett.

1994-ben e napon nagyjából kiderült, mi lesz a Tour de France végső elsőségének sorsa (noha az összes hegyi szakasz hátravolt még az Alpokban és a Pireneusokban): a kiváló időfutammenő spanyol Miguel Indurain a 9. szakaszon (a Périgueux és Bergerac közötti 64 kilométeren) két percet vert rá a második helyezett svájci Tony Romingerre is, és ezzel átvette a belga Johan Museeuwtől a sárga trikót – amelyet aztán már ki sem adott a kezéből! A baszk kerekes ezzel negyedszer nyerte meg a Francia körversenyt (a lett Piotr Ugrumov és a későbbi bajnok olasz Marco Pantani előtt, több mint ötperces fórral), és még közelebb került ahhoz, hogy a legnagyobb legendák közé emelkedjen: mivel a következő esztendőben sem akadt nála jobb, a negyedik versenyző lett a viadal történetében, aki eljutott öt diadalig, illetve az első, aki ezt zsinórban hozta össze.