Argentin égés: az amerikaiak mögé szorultak

Egy évvel az egyesült államokbeli kudarc után a világ ismét az argentin nemzeti csapaton élcelődött. Igaz, hogy a '94-es vb-n nem szégyenteljesen esett ki a Maradona doppingügye miatt kissé viharvert alakulat, de azért mégiscsak már a 16 között. Most pedig, az 1995-ös kontinensbajnokságon – az „isteni" Diegón kívül immár Caniggia, Ruggeri, Basualdo, Sensini és Redondo nélkül – felettébb kínosan jött ki abból az amúgy kellemes szituációból, hogy a csoportkör utolsó fordulójára már biztos negyeddöntősként állhatott ki az Egyesült Államok ellen.

Daniel Passarella ugyanis elszámolta magát, vagy az indokoltnál is kevesebbre taksálta az ellenfelet. Az első verzió úgy volt lehetséges, hogy miután az uruguayi torna három kvartettjéből a két jobbik csoportharmadik is továbbléphetett, az időben a legvégére maradó C jelű négyes küzdelmei előtt talán nem mindenkinek volt könnyű áttekinteni, milyen esetben ki kivel folytatja a nyolc között.

Ez azonban kevésbé valószínű (az argentinok tudhatták, hogy mivel jár a második hely, a harmadik pozícióba szoruláshoz pedig Bolívia kiütéses győzelme is kellett volna Chile ellen – az a meccs végül 2–2 lett), így nyilván az történt, hogy az Alfio Basile örökségét átvevő szövetségi kapitány nem kalkulált súlyos vereséggel.

Ennek megfelelően a kulcsemberek közül kizárólag a védelem oszlopát, Ayalát, illetve a Maradona gólcsúcsát (26 találat) üldöző Batistutát (24) hagyta meg a kezdőben erre a találkozóra, és a „fakó" bevetésétől is ígéretes eredményt várt. A Zanettiéket erre az alkalomra „jegelő” összeállítás tehát így festett: Bossio – Altamirano, Ayala, Fabbri, Schurrer – H. Pérez, Escudero, Espina, Gallardo – Batistuta, Acosta, míg a túloldalon Keller – Burns, Lalas, Balboa, Caligiuri – Moore, Dooley, Jones, Harkes – Klopas, Wynalda (majd csereként még két meghatározó játékos a csillagos-sávos futball reneszánszának időszakából: Stewart és Ramos).  

Gyorsan kiderült, mik így az erőviszonyok: Klopas surranó lövése és a kultikus szakállú Lalas fantasztikus rövid sarkos belsőzése után már a 31. percre kétgólos előnyt szereztek a sötétkék mezesek. Fordulás után erősítés gyanánt beállt a déliek két legjobb középpályása, Simeone és Ortega, ám az 58. percben Wynalda közelről így is a gauchók hálójába lőtt, vagyis az azonos pontszámmal álló felek közül jobb gólkülönbségükkel immár Steve Sampson tanítványai ugrottak az élre. Passarelláék nem hitték el, hogy tartalék(os) csapatukat akár három góllal is legyőzhetik az amerikaiak – de tévedtek. S ezzel már a negyeddöntőben ott leselkedett rájuk a világbajnok selecao...

Miközben az ideiglenes megbízással dolgozó Sampson már ezzel a produkcióval nagyobbat „szólt", mint elődje, a hazai vb-re felkért világjáró Bora Milutinovics (akivel csak csoportharmadikként birkózta magát tovább az USA-csapat, miután szerencsétlen sorsú Escobar öngóljával felülmúlta egyetlen áldozatát, Kolumbiát, majd – igaz, Brazíliával szemben – egyből búcsúzott is a ki-ki párharcban), addig Argentínában ekkor még volt (ön)bizalom: „Ne szapulják Passarellát, semmiben sem hibázott" – védte munkatársát-beosztottját Julio Grondona, a helyi szövetség nagyhatalmú elnöke.

„Nem értem, miért vannak oda?! Meg akarom nyerni a Copát! A szervezők által készített sorsolás szerint ehhez az elődöntőben mindenképpen túl kellett volna jutnunk Brazílián. Most majd a negyeddöntőben verjük ki a világbajnokot" – magyarázkodott és fogadkozott egyszerre a kínos helyzetbe kerülő kapitány.

A nyolc között a dél-amerikai csúcstorna két északi vendégszereplőjének csatájából a lendületbe jött Egyesült Államok került ki győztesen (0–0 után a szétlövést fölényesen nyerték meg Mexikó ellen Friedelék), és várta, kit kap következő ellenfélül. A brazil-uruguayi határon fekvő, 64 ezer lakosú Riverában július 17-én mintegy húszezren látogattak ki az „év mérkőzésére" – a világszerte máshol is nagy érdeklődéssel övezett erőpróba minősítése nem túlzás, ha azt nézzük, hogy abban az évben nem volt még egy tétmeccs két hasonlóan rangos alakulat részvételével.

Passarella ezúttal is bűvészkedett az összeállítással, kihagyta ugyanis a középhátvéd-csapatkapitány Ayalát. A túloldalon Zagallo mesternél öten képviselték az előző esztendei vb-aranyérmeseket, mégpedig főleg hátul: a védelemből – a kapust is beleértve – hárman, valamint a középpályássor fele. A legendás csatárduó (Romário, Bebeto), továbbá Raí, Branco, Mauro Silva, Márcio Santos, Cafú és a fiatal ígéret, Ronaldo sem jött el a Copára, hogy csak a fontosabb futballistákat nevezzük meg.

Persze így sem volt ez gyenge formáció, főleg mert két nagyszerű ifjúval – a támadásoknál visszavont centerként feltűnő Juninho Paulistával, illetve a balbekk létére elöl is sokat kalandozó (meg lövöldöző...) Roberto Carlosszal – offenzívebb lett valamivel a gárda a vb-n látotthoz képest (de az akkori stabil „elhárító rendszert" megtartva).

A felállások tehát: Cristante – Zanetti, Fabbri, Cáceres, Chamot – Astrada, Simeone, Ortega (H. Pérez, 46.), Borelli – Batistuta (Ayala, 62.), Balbo (Acosta, 78.), illetve Taffarel – Jorginho, Aldair, André Cruz, Roberto Carlos – César Sampaio, Dunga, Juninho, Leonardo (Túlio, 61.) – Edmundo, Sávio.

Az argentinok értelemszerűen jobban teljesítettek, mint az előző fellépésük „trükközése" során, és jobban a világbajnoknál is – ha ez érdekel valakit egy elvesztett ütközet után... Kimondottan élvezetes csatát vívott a földrész két nagyágyúja, nyoma sem volt annak a totojázásnak, ami miatt okkal bírálták sokan a csoportmérkőzéseket. A gauchók alaposan bekezdtek, és Ortega passzából Balbo már a 2. percben előnyt szerzett. Bár Edmundo viszonylag hamar egyenlített, Batistuta találatával a 36. perctől ismét a világoskék-fehérek álltak jobban.

Astrada faultja azonban nem tett jót nekik: a Jorginhót a szünet előtti brutalizáló középpályás kiállítása miatt a kapitány arra kényszerült, hogy a védelmét erősítendő beáldozza játékmesterét, Ortegát. Az „új" argentin csapat a második félidőt gyakorlatilag végig emberhátrányban töltötte, és vitézül állta a Túlio becserélése után már három csatárral plusz Juninhóval támadó selecao nyomását. Passarella újabb védőket küldött harcba, ám ahhoz, hogy a „várfal" végül mégis beomoljon, kellett Tejada játékvezető hathatós részvétele is. A perui bíró ugyanis „elfelejtette" lefújni Túlio kezezését, amikor a Botafogo játékosa a gólja előtt szó szerint lekezelte a labdát (mint Henry a közelmúltban az írek rovására...).

A kialakuló 2–2-es döntetlen hosszabbítás nélküli tizenegyespárbajt jelentett, és ez alkalmat ad egy még távolabbra nyúló múltidézésre. Túlio – aki már ezzel az egy szabálytalan megmozdulásával mélyebb nyomot hagyott, mint 2002-es újpesti légióskodása egészével (ne legyünk azért igazságtalanok: hazája élvonalának háromszoros gólkirálya ekkoriban volt a csúcson, nem hét évvel később a Megyeri úton; egyébként még tavaly, negyvenévesen is rugdosta a gólokat alacsonyabb osztályban) – a 80. percben, még jókor elért találatával sokaknak eszébe juttatott két másik, idevágó esetet.

Az egyik, hogy az argentinok most, 1995-ben kapták vissza a kölcsönt a sorstól Maradona angolok elleni '86-os „Isten keze" találatáért. A másik meg, hogy a szóban forgóhoz képest két évvel korábbi Copán – már az elődöntőben – nem bírt egymással a két labdarúgó-szuperhatalom. Akkor, 1993-ban az argentinok keveredtek ki jobban a szétlövésből, azaz az uruguayi tornán szegényeknek tényleg minden a hátrányukra fordult – a normál kilencven perc során még mindkét gólnál hibázó Taffarel tudniillik Fabbri és Simeone lövését is kivédve javított.

Brazília jutott tehát tovább (aztán az amerikaiakon ezúttal is átszenvedte magát 1–0-val, mielőtt a fináléban – tizenegyesekkel... – meghajolt a házigazdák előtt), Passarella pedig kezdhetett gondolkodni valami újabb eladható nyilatkozaton. Nyilván talált egyet(-kettőt), mert miközben a végső győztes Uruguay (amely még Francescolival, és már Fonsecával diadalmaskodott saját közönsége előtt) ki sem került aztán a franciaországi vb-re, Argentína legjobbjait még 1998-ban is a Carlos Saúl Menem államfő személyes jó barátjának mondott korábbi kétszeres világbajnok szakvezető irányította – és ott sem jutottak tovább a legjobb nyolcnál...

1955-ben e napról három, a régi korokra jellemző idéző futballeseményt elevenítünk fel. A KK elődöntőjének első mérkőzésén, a csehszlovák belharcban az UDA Praha („igazi" nevén a Dukla) 50 ezer drukkere előtt nem bírt a vendég Slovan Bratislavával, amelynek színeiben a későbbi neves tréner, a még igen fiatal Jozef Venglos is szerepelt. A 0:0 után a pozsonyi visszavágón majd 2:2 lett, és a ráadásmeccsen a prágaiak szerezték meg (2:1) a jogot, hogy a döntőben megmérkőzzenek a másik ágon megrendezett magyar párharc győztesével, a Bp. Honvédot 7:6-os összesítéssel felülmúló Bp. Vörös Lobogóval (a trófea végül az utóbbié lett, amely a két felvonás alapján 8:1-gyel intézte el az UDA-t). KK már a világháború előtt is létezett (sőt!), viszont a másik két beszámoló tipikusan az ötvenes éveket idézi. Az előbb részletezettnél jóval alacsonyabb szinten folyt hazánkban az a hatcsapatos torna, melynek negyedik fordulójára került éppen sor. Az ország különböző részein működő, „Törekvés" nevű csapatok vívtak körmérkőzést, amelyben ekkor a rákospalotai Szállítók álltak az élen, megelőzve szegedi és miskolci „kollégáikat". Az utolsó a Kőbánya volt. A Népligetben pedig a varsói Világifjúsági Találkozóra (VIT) készülő kínai főiskolás-válogatott szerepelt, s tartalékos felállásban is meglepően ügyesen és ötletesen futballozva 2:0-ra megverte a Bp. Vörös Meteort. 

1965-ben e napon az árvízkárosultak javára játszott „gálameccset" az Újpest és a Honvéd. Hétezer néző látogatott ki a Megyeri útra megtekinteni a találkozót, amelyen „látszott, hogy nincs különösebb tétje". A végeredmény 4:4 lett, a szinte végig vezető Dózsa góljait Bene, Kuharszki, Göröcs és Solymosi II szerezte, míg a 80. percben egyenlítő kispestiektől Nagy Antal mesterhármast ért el (valamint Tóth Kálmán talált még be). Mivel valahogy dűlőre kellett jutni a győztesnek felajánlott kupa sorsát illetően, a meccs után sorsolás döntötte el, hogy a lila-fehérek kapják a serleget...

1975-ben e napon Joao Havelange, a FIFA brazil elnöke Isztambulban úgy nyilatkozott, hogy az U20-as korosztály (vagy ahogy a korabeli sportlapban megjelent: a 16–19 éves korú labdarúgók) részére kiírt világbajnokságot első ízben 1977-ben, Tunéziában rendezik meg, a mezőnyt pedig 16 csapat alkotja majd. Így is történt: a mára már nagy presztízsű torna „nyitó kiadását" a 2–2-t követő tizenegyespárbaj végén a Szovjetunió nyerte meg a Mexikó elleni fináléban, és a győztes csapatban olyan, később ismertté váló játékosok szerepeltek, mint Higyijatullin, valamint a Lobanovszkij-féle legendás Dinamo Kijevből Besszonov, Bal és Baltacsa. A bronzérmet Brazília szerezte meg Uruguay 4–0-s kiütésével. A mindössze hat európai résztvevő egyikeként a mieink is kint voltak a vb-n, de csoportjukban csak harmadikok lettek, miután 2–1-re kikaptak Uruguaytól és meglepetésként 2–0-ra Hondurastól (amelyben többen ott voltak a majd a '82-es vb-n is helytálló felnőttegyüttesükből), illetve a kettő között 2–0-ra megverték Marokkót. A magyar alakulatból a legnagyobb karriert utóbb Péter Zoltán futotta be, de megfordult a nagyválogatottban Szántó Gábor, Kékesi Rezső, Farkas Tibor, Híres Gábor, Toma Árpád és Bodnár László kapus is.

1985-ben e napon Székesfehérváron edzőmérkőzést játszott egymással a magyar B-válogatott és a házigazda Videoton. A Mezey György szövetségi kapitány irányításával dolgozó vendégegyüttesben több olyan tehetség is szerepelt, akinek a tatai edzőtáborban folytatott közös munka (és a jó pár gyakorló meccs) lehetőséget nyújtott arra, hogy meggyőzze a szakvezetőt: helye van az egy év múlva a mexikói vb-re utazó nagycsapatban is. Ehhez az A-válogatott által alkalmazott játékmódot (is) kellett elsajátítaniuk. Ez a próba mindenesetre jól sikerült, mivel a nem sokkal korábban még UEFA-kupa-döntőt játszó (és ott a visszavágón a Real Madridot idegenben legyőző!) Vidi – igaz, kissé tartalékosan – 4–0-ra kikapott a nemzeti mezben futballozóktól. A gólokat Fodor, Fitos, Hajszán és Kovács Kálmán szerezte, de Szendrei kapus, Herédi és Disztl László is kitűnt. A fehérváriak legnagyobb (szépítési) helyzetét a következő évek nagy helyi kedvence, a fiatal Csucsánszky hagyta ki.

2005-ben e napon fejeződött be Dortmundban a hagyományos sakk szupertorna, amelyen éljátékosunk, Lékó Péter csupán a nyolcadik helyen zárt tíz résztvevő közül. Ez két szempontból is csalódást keltett. Egyrészt 1999-ben és 2002-ben is győzött ezen a rangos viadalon – utóbbi sikerével szerzett jogot arra, hogy világbajnoki párosmérkőzést vívjon Vlagyimir Kramnyikkal (amelyen 2004 őszén 7:7-es döntetlenre végzett az orosszal, ám ez ellenfele címvédését jelentette) –, másfelől az utolsó játéknap előtt még arra is volt esélye, hogy a holtversenyes második pozícióba zárkózzon fel. Ehhez „mindössze" le kellett volna gyűrnie sötéttel a meccs előtt még vele egyformán álló Veszelin Topalovot. Ez azonban nem sikerült: a torna leghosszabb partijában (106 lépésig, több mint hét órán át tartott) a bolgár kerekedett felül, aki később, 2005-ben világbajnoki címig vitte. Némi vigasz, hogy Lékó 2008-ban újra élen tudott végezni Dortmundban (a 2005-ös kiírást pedig – élete legjobb eredményeként – a német színekben szereplő Arkadij Naiditsch nyerte meg).