Az álompár hatalomátvétele Wimbledonban

Egyformán amerikaiak voltak, egyformán fiatalok (a lány 19, a fiú 21 esztendős), egyformán kétkezes fonákot ütöttek, és (valószínűleg) egyformán szerették egymást. Ez persze még nem keltette volna fel a szenzációkat és szívmelengető szerelmi sztorikat mindig lelkesen felkaroló média érdeklődését, ám hőseink a pályán is ütős évet produkáltak akkoriban.

A floridai születésű Chris Evert és a Mississippi mellől származó Jimmy Connors 1974-ben egyaránt megnyerte végre az első Grand Slam-tornáját: az előbbi Melbourne-ben, rögtön első nekifutásra, az ausztrál Phil Dent ellen (korábban még elődöntős sem volt soha hasonlóan nagy versenyen), míg az utóbbi kicsit később, a Roland Garroson a szovjet Olga Morozova felülmúlásával, sokkal simábban.

Már csak az hiányzott az igazi tündérmeséhez, hogy a tenisz legfőbb szentélyében, azaz Wimbledonban is felérjenek a csúcsra – mégpedig egyszerre, egy párként. De mielőtt erre rátérnénk, nézzük meg, ennyi „közös vonás" mellett vajon összeillettek-e? Hálószobatitkaik között nem vájkálhatunk, ezért csak azt tudjuk rögzíteni, hogy a szemrevaló szőke Evert, aki külsejével még érettebb korában, a nyolcvanas években is elvarázsolta a sportág rajongóit, precíz, alapos, fegyelmezett játékáról volt híres – nem véletlenül nevezték Jégszűznek is hazájában.

Ezzel szemben a korai éveiben még „apródfrizurás" Connors pimasz, neveletlen, temperamentumos fickó volt, aki heves reakcióval nemegyszer csinálta a fesztivált, még ha többnyire nem is ment el odáig, mint későbbi nagy riválisa, John McEnroe. Érthető, hogy hamar masszív rajongótábora alakult ki, amelytől stílusához illő becenévre is szert tett: Jimbo.

Evert már két évvel korábban, első wimbledoni szereplésekor, 1972-ben bejutott a legjobb négy közé, ám ott megállította az ausztrál Evonne Goolagong. Legközelebb a fináléig menetelt, ott azonban kikapott az előző korszak nagyágyújától, a honfitárs Billie Jean Kingtől (róla egy hete írtunk hosszabban). Ezúttal pedig második kiemelt volt, és a tendenciát figyelve okkal gondolhatnánk, hogy szinte már várt rá a végső diadal – ám az odavezető út rögösen indult.

Az első fordulóban ugyanis az ausztrál Lesley Hunt ellen 2 óra 40 perc játék után sötétedés miatt félbeszakadt a mérkőzése, döntő szett 9:9-nél. Egyszerűen nem bírtak egymással. Az amerikai hazament a szállodájába, és szerelmével végignézték felvételről a meccset. Connors aztán javasolt egy taktikai elemet – ostromolja a hálónál ellenfele fonákját –, amihez barátnőjének (menyasszonyának) nem nagyon fűlött a foga, de végül ráállt, és másnap gyorsan lerendezte a párharcot.

A további találkozói jóval könnyebben alakultak, és Evert szettveszteség nélkül gyalogolt be a fináléba. Az elődöntőben az ausztrál Kerry Melville-lel sem volt sok gondja, majd az utolsó összecsapáson Morozova ellen önbizalommal telve állt ki, hiszen soha korábban nem kapott ki tőle. És ezúttal, 1974. július 5-én sem: 6:0, 6:4-re lemosta a párizsi „aranymeccsen" is elpáholt oroszt.

„Valaki nagyon kedvelhet engem odafenn... Máskülönben hogyan történhetett volna meg, hogy Kerry füvöm megveri Evonne-t, Olga pedig megtöri Billie Jean tizenöt mérkőzéses wimbledoni nyerőszériáját? Mintha ezüsttálcán kínálták volna fel nekem az elsőséget, szinte csak érte kellett nyúlnom" – mondta utóbb az új bajnok, utalva arra, hogy két legfőbb riválisát az őáltala felülmúlt játékosok „eltakarították" előle az útból; Evert nem titkolta, hogy szerencséje volt, mert a londoni gyors borításon előzetesen még nem érezte késznek magát a tornagyőzelemre, legalábbis a két említett füves pályás menővel szemben.

Másnap beteljesedhetett a „családi boldogság", mivel Connors is finálét vívhatott. Neki jobban meg kellett küzdenie ezért az esélyért, mivel a második körben az Australian Open utolsó meccséről ismert Dent már 6:5 harminc semmire vezetett ellene az ötödik játszmában, amikor Jimbo hosszút ütött. Mindketten így látták, és az amerikai a szakadék legszélére került volna, ám a bírók nem jeleztek, ő pedig fordított. Aztán a nyolc között a címvédő cseh Jan Kodes is ötszettes küzdelemre kényszerítette, ám az elődöntőben már pihenhetett, mivel a nem kiemelt egyesült államokbeli Dick Stockton nem tudott jelentős ellenállást kifejteni.

Ahogy a végén a másik meglepetésember, a veterán Ken Rosewall sem. Az ausztrál ágáról kiesett a jövő nagy csillaga, a svéd Björn Borg, ám a nyolc között az első helyen rangsorolt John Newcombe-ot saját kezűleg kellett búcsúztatnia az ötödik kontinens két fiának rangadóján, ami sikerült is. Az elődöntőben pedig egy másik korábbi bajnok, az amerikai Stan Smith jött, aki maratoni meccsbe vitte bele a kétszer is a vereség határára sodródó (de onnan megmenekülő) 39 éves „öregurat".

Nem volt kérdés, hogy a nyegle ifiúrral szemben a Wimbledonban negyedszer finalista – az első alkalom után húsz esztendővel(!) újra ilyen magasra jutó – Rosewall sikerét kívánta  a lelátó népe, ám a fáradt ausztrál nem volt képes keresztülhúzni Connors számításait: 6:1, 6:1, 6:4-re nyert az utóbbi. Akinek szintén volt némi szerencséje – gondoljunk a Dent elleni játékvezetői hibára, de még inkább arra, hogy a rá legveszélyesebbnek tűnő Newcombe-ot és Smitht az örökzöld Rosewall kivette a pakliból –, ám tény, hogy nagy fegyvertény volt 1974-ben diadalmaskodni az Angol nemzetközi bajnokságon, mivel az előző két tornával ellentétben ezúttal ismét teljes volt a mezőny (1972-ben nem engedték elindulni a profik jó részét, míg 1973-ban a top 100-ból 81-en bojkottálták a viadalt).

Míg Evert „csak" 1975 végén lett hivatalosan a világ legjobbja, viszont összesen 18 egyéni GS-diadalt aratott (Londonban majd 1976-ban és 1981-ben újra, de például a Garroson még 1986-ban, tizenkét évvel az első trófeája után is!), addig Connors az edzője elmondása szerint rengeteg (további) önbizalmat merített ebből a sikerből, és miután július végén a ranglista élére ugrott, 160 héten át le sem jött onnan! Ez olyan rekord, amelyet egészen Roger Federerig (2007) senki sem tudott megdönteni!

Jimbo „csupán" nyolc Grand Slam-tornán végzett az élen (a brit füvön még majd 1982-ben) – talán mert neki fénykorában nem csupán egy Navratilovával, hanem két abszolút klasszissal, Borggal és McEnroe-val is osztozkodnia kellett, hogy kizárólag a leges-legnagyobbakat említsük –, de miként Evert esetében, számtalan egyéb statisztikát citálhatnánk az ő különböző csúcsairól is. Csak érdekességképpen: ha 1974-ben nem hagyja ki Párizst, talán megvan neki a Slam, hiszen nemsokára a US Openen is első lett. Ott, ahol tizenhét évvel később, 1991-ben még mindig az elődöntőig tudott menetelni... Egy szó, mint száz: barátnőjével egyetemben a tenisz legkiemelkedőbb legendái közé tartozik.

Ja, és hogy mi lett az álompárral? A wimbledoni záró vacsorán a „Lány, akit feleségül veszek" című számra táncoltak, majd kitűzték az esküvő időpontját novembere. Aztán egy hónappal a megadott nap előtt lefújták a lagzit... Jól érezték magukat együtt, de egész egyszerűen túl fiatalok voltak még a végleges megállapodáshoz, ráadásul mindketten a világelsőséget hajszolták még ekkor minden erejükkel, és alig volt módjuk találkozni.

Evert és Connors tehát különmentek és sohasem házasodott össze, viszont azok a bátor fogadók, akik az 1974-es wimbledoni torna előtt megjátszották az eljegyzett pár „szerelemdupláját", vagyis kettejük párhuzamos diadalát, megtett tétjük 33-szorosával gazdagodtak...

1934-ben e napon az angol Labdarúgó-szövetség (FA) ülésén a válogatott csúful sikerült kontinentális túrájáról is szó esett, és azzal összefüggésben felvetődött, hogy az FA esetleg hamarosan újra csatlakozik a nemzetközi szövetséghez. A „háromoroszlánosok" nemzeti csapata kudarcot vallott mind a két májusi hivatalos meccsén (előbb Magyarországon, aztán Csehszlovákiában kapott ki 2:1-re), amiért sokan kritizálták a szövetséget, javasolva egyúttal, hogy a válogatott a szezon befejezése után többé ne lépjen pályára, mivel a játékosok olyankor már nincsenek kondíciójuk teljében. Felvetették továbbá, hogy a kontinenssel szorosabb kapcsolatokat kell kiépíteni, elkerülendő az ottani csapatok „erős felkészültségéből" adódó későbbi kellemetlen meglepetéseket. Többen kezdeményezték, hogy az FA kapcsolódjon be újból a FIFA tevékenységébe – bár a Népsport úgy ítélte meg, hogy ez már „nem fog soká késni", végül csak a második világháború után szűnt meg az angolok „bojkottja", így csupán az 1950-es vb-n vettek részt először.

1964-ben e napon került sor az NB I őszi idényének első fordulójában a szombatról vasárnapra meghagyott öt mérkőzésre. Ekkoriban tavaszi-őszi rendszerben zajlottak a bajnokságok, és az éllovas Ferencváros Komlón nyert 3–0-ra, a gólokat pedig Fenyvesi, Varga és Rátkai szerezte. A két másik dobogós csapat, az Újpest és a Honvéd még az előző napon győzött, míg az utánuk következő Tatabánya 0:2-es hátrányból tudott egyenlíteni a vendég MTK ellen, és ezzel a fővárosiak továbbra is a Bányász mögé szorultak. A középmezőnyben szerénykedő Vasas a Népstadionban fogadta a Diósgyőrt, és korszerűbben játszva 3:1-re diadalmaskodott Machos egy, illetve Farkas két találatával.

1984-ben e napon a dunaújvárosi nyitott medencében rendezett országos úszóbajnokságon 400 méter férfi vegyesen hatalmas harcra volt kilátás a 200 háton olimpiai bajnok Wladár Sándor és a mindössze 17 esztendős feltörekvő klasszisjelölt, Darnyi Tamás között. Széchy Tamás mindkét tanítványa kihagyott egyet további kedvenc számai közül, hogy frissebbek legyenek a presztízscsatára. Pillangón és háton Wladár jelentős előnyt szerzett, ám Darnyi mellen tempóról tempóra közelítette meg, 250-nél utolérte, 25 méteren keresztül fej fej mellett haladtak, egymást figyelve, aztán az ifjú titán elhúzott és biztosan győzött – ifjúsági csúccsal (4:27.45). A táv (és szintúgy a 200 méter) későbbi kétszeres ötkarikás győztesének és többszörös világrekorderének ez volt az első felnőttbajnoki aranyérme.

1994-ben e napon jó hírt közölt a helyi autósport-rajongókkal az ORF nevű rádióállomás: eszerint nyolc év szünet után ismét bekerülhet a Formula–1-es műsornaptárba az Osztrák Nagydíj, amelyet 1987 óta nem rendeztek meg. Hivatalosan nem jelentettek be semmit, de az tény, hogy a Francia GP alkalmával sikeres tárgyalásokat folytattak a reménybeli futamszervezők és Bernie Ecclestone, az F1 gazdasági vezetője. Végül az 1995-ös dátum túl optimistának bizonyult, mert a régi zeltwegi pályát teljesen modernizálták, ami két évig is elhúzódott, így csak 1997-től tért vissza ismét a száguldó cirkusz Ausztriába – konkrétan az immár A1-Ringe nevű helyszínre, amely 2003-ig adott aztán otthon versenyeknek.

2004-ben e napon aláírt a portugál Benficához az olasz válogatottal az Eb-n nagyot bukó (a csoportkör után egyből kieső) szakvezető, Giovanni Trapattoni. Kétéves szerződést kötött a lisszaboniakkal az itáliai tréner, akinek nem volt szokatlan, hogy külföldön vállal munkát, mert korábban a Bayern Münchennél is dolgozott, sőt bajnoki címet, Német Kupát és Szuperkupát is nyert a bajorokkal 1997 és 1988 folyamán. (Azóta újra megjárta Németországot, majd Ausztriát is, jelenleg pedig Írország szövetségi kapitánya, azaz nagy vándor vált belőle...). A Benficát kupadöntőig vezette, valamint elhódította a bajnoki aranyat ez együttessel, amely előtte 11 éven át várt erre. Trapattoni mégis lemondott egy esztendő után, mondván, közelebb akar lenni Észak-Itáliában élő családjához.