Felavatták az Arsenal új szuperarénáját

A Highburyt, az együttes addigi arénáját 93 éven keresztül használták az „ágyúsok", ám maguk mögött hagyták a nevezetes „futballszentélyt", hiszen elkészült a csodálatos Emirates Stadion. Az Arsenal 1913-ban költözött a főváros északi részébe, és a következő húsz esztendő sikerei nyomán az országban akkor a legmodernebbnek számító lelátókat húzták fel a Highburyben. Sőt az art deco stílusban épült East Standet, a keleti lelátót néhány évtizeddel később műemlékké nyilvánították.

A 73 295 fős nézőcsúcsot 1935-ben regisztrálták, de az 1989-es Hillsborough-tragédia utáni „ülőhelyesítés" nagyon visszaszorította a befogadóképességet. A 2006-os költözés legfőbb oka is az volt, hogy a 38 ezer férőhely kevésnek bizonyult a népszerű egylet számára. A régi létesítményben játszották 1927-ben az első rádión, tíz évvel később pedig az első televízión közvetített futballmérkőzést.

A második világháború alatt elsősegély-állomást alakítottak ki az épületben, a Luftwaffe offenzívája során a North Bank gyújtóbomba-találatot is kapott. 1966-ban az amerikai ökölvívóklasszis, Muhammad Ali a Highburyben győzte le Henry Coopert világbajnoki címmérkőzésen. A nevezetes lelátók két filmben is feltűntek, közülük az egyik Nick Hornby jórészt ott játszódó, Fociláz című regénye alapján készült.

A gárda új otthona több mint két éven át épült, az összköltséget pedig a jól értesült angol újságírók 307 millió euróra (82 milliárd forint) becsülték. A Highburytől látótávolságra lévő komplexum 60 ezer néző befogadására alkalmas, ezen belül legfeljebb 9000 vendégszurkoló számára biztosít helyet a klub. Ötszáz darab a mozgássérültek és 215 a média számára fenntartott szék. A lelátók legmagasabb pontja 41.4 méterre van a földszinttől, míg az öltözők közel száz négyzetméter alapterületűek, a gyepre vezető alagút hossza pedig 13.5 méter. A létesítményben összesen 2000 ajtó, 18 lift, 12 ezer világítótest, 41 kameraállás, 900 mellékhelyiség, 914 televíziókészülék, 450 pénztár, két óriásképernyő, sőt még egy kutyatoalett is található.

Az új stadion avatóján akasztotta végleg szögre a csukáját Dennis Bergkamp, az „ágyúsok" amszterdami születésű csatára, akit egykori nevelőegyesülete, a 29-szeres holland bajnok Ajax ellen megrendezett gálamérkőzésen búcsúztatott el az angol klub. A 37 éves klasszist az egykori társak a vállukon vitték körbe a 60 ezer néző előtt lejátszott meccs végén.

A találkozót – amelyen a két együttes korábbi és akkori sztárjai léptek pályára, így többek között Johan Cruyff, Marco van Basten, Nwankwo Kanu, Marc Overmars, Lee Dixon, Edgar Davids, Danny Blind, Frank és Ronald de Boer, Thierry Henry és Patrick Vieira – 2–1-re az Arsenal nyerte meg. Bergkamp nem szerzett gólt, de nem is ez volt a lényeg, hanem a szép búcsú, na meg az új kezdet, már ami a stadiont illeti.

Dennis Bergkamp a holland labdarúgás történetének egyik legragyogóbb csillaga. A szerény, ám zseniális csatár 12 évesen került az Ajaxhoz. Kivételes képességeit már gyerekkorában felismerték a szakemberek, közülük is Johan Cruyff, aki 1986-ban a Roda elleni bajnokin lehetőséget adott az akkor még csak 17 éves játékosnak. A támadó karrierje töretlenül haladt előre, előbb meghatározó egyénisége és futballistája lett az amszterdamiaknak, majd 1993-ban az olasz Internazionaléhoz igazolt.

Ekkoriban lett az 1992-es Eb társgólkirálya és a torna álomtizenegyének tagja, illetve az esztendő végén harmadik az Aranylabda-választáson. A következő évben pedig, immár egy Milánóban töltött őszt követően előrelépett a második helyre, egyedül a juvés Roberto Baggio hagyta le! (Közben a FIFA voksolásán maradt a harmadik, amit 1997-ben is megismételt.) Két boldogtalan, ám sikeres idény után – UEFA-kupát nyert a fekete-kékekkel – megint váltott, és a Premier League-be, az Arsenalhoz szerződött.

Döcögős kezdetet követően megnyugodott, letisztult a játéka és az „ágyúsoknál" is vezéregyéniséggé vált. Noha a pályán halk szavú és visszafogott volt, az öltözőben elsősorban mégis ő, a légiós örvendett a legnagyobb tiszteletnek. Tizenegy szezonon keresztül viselte az Arsenal mezét, háromszoros angol bajnok, négyszeres FA-kupa-győztes lett az alakulattal.

Kezdőként 423-szor játszott és összesen 120 gólt szerzett, amivel a klub történetének tizedik legeredményesebb labdarúgója. Utolsó idényében nyolc gólt jegyzett, valamint 12 gólpasszt adott, és keserű pirula volt számára, hogy a Barcelona elleni májusi Bajnokok Ligája-döntőben nem kapott lehetőséget Arsene Wengertől.

Nemzetközi karrierjét nagyban nehezítette, hogy légifóbiája miatt nem volt hajlandó repülőgépre ülni, azonban így is 79-szer (36 gólt szerezve) játszott a holland válogatottban, amellyel ott volt két világbajnokságon, valamint három Európa-bajnokságon, és többek között egy világbajnoki 4. helyezés (1998), illetve két, elődöntővel végződő Európa-bajnoki részvétel (1992, 2000) főszereplője lehetett. A búcsúmeccse után adott interjúban Dennis Bergkamp a következőképp tekintett vissza futballistamúltjára:

– Most, miután hivatalosan is véget ért a pályafutása, árulja el, hogy a legjobban mi fog hiányozni?
– A focin kívül az öltöző hangulata, a csapattársak csipkelődései, a tömött lelátók, a rangadókat megelőző izgalom nagyon hiányzik majd.

– Az Ajaxnál eléggé... Akkoriban, a nyolcvanas évek elején az amszterdami klubot kicsit sznob beállítottság jellemezte, ami a mi egyszerű munkáscsaládunknak nem volt szimpatikus. Édesapám, aki vízvezeték-szerelőként dolgozott, amellett, hogy kispolgári életet élt, óriási Feyenoord-drukker volt, így kapásból elutasította az Ajax képviselőit, amikor kilencéves koromban megkerestek. Két esztendőnek kellett eltelnie, hogy végül oda igazolhassak.

– A tehetsége adva volt, mégis csak kevesen jósoltak önnek nemzetközi hírnevet és pályafutást. Miért?
– Technikás és ügyes, de vékony és halk szavú voltam. Az edzőkben kétségek támadtak velem kapcsolatban. Mindig azt mondták, hogy meg kell erősödnöm, mind fizikailag, mind pedig lelkileg, hogy vihessem valamire.

– Johan Cruyff, Hollandia egyik legnagyobb futballistája volt az a tréner, aki először pályára küldte önt egy élvonalbeli bajnokin. Milyen volt vele a viszonya?
– Remek. Egy élő legenda, hihetetlenül sokat tud a labdarúgásról. Ő volt az az edző az Ajaxnál, aki nem sajnálta az időt, mindig megnézte a korosztályos csapatok mérkőzéseit, és sosem felejtette el biztatni a fiatalokat. Természetesen imádtam a játékát, és köszönettel is tartozom neki, mert ő adta meg a lehetőséget nekem, hogy holland élvonalbeli focista lehessek.

– Az Internél eltöltött két szezont leszámítva kiegyensúlyozott és eredményes éveket töltött az Ajaxnál és az Arsenalnál is. Van esetleg bármilyen hiányérzete a karrierjét illetően?
– Tulajdonképpen nincs. Persze a válogatottal nyerhettünk volna Európa- vagy világbajnokságot, vagy az Arsenallal elhódíthattuk volna a Bajnokok Ligája-serleget, de összességében nem lehetek elégedetlen.

1956-ban e napon a Népsport első oldalas jegyzetben fejezte ki megdöbbenését, amiért a Manchester Guardian című lap (szakírója) által készített szubjektív lista szerint aktuálisan a következő volt a világ futballválogatottjainak erősorrendje: 1. Csehszlovákia, 2. Szovjetunió, 3. Uruguay, 4. Magyarország – ráadásul azzal a kitétellel, hogy még a negyedik hely is hízelgő válogatottunk számára. A cikk szerzője úgy vélte, hiba mindössze néhány meccsre alapozva felállítani egy efféle rangsort, és végképp nem szerencsés például az egyébként valóban acélos csehszlovákokat csak azért élre tenni, mert nem sokkal korábban értékes győzelmet arattak Budapesten (májusban 4:2 arányban). Mi tesszük hozzá: tény, hogy az Aranycsapat ekkor már túl volt a zenitjén (ebben az esztendőben például addig egyedül Lengyelországot múlta felül, míg két döntetlen mellett kikapott a törököknél és a belgáknál is), de valóban furcsa egy olyan élcsoport, amelynek dobogóján – éppen a két vb közti félidőben – sem az előző, sem a következő világbajnokság érmesei (NSZK, Magyarország, Ausztria, illetve Brazília, Svédország, Franciaország) közül nem szerepelt egyik együttes sem...

1966-ban e napon Pelé példájára hivatkozva többen is felvetették, hogy a következő, 1970-es vb-re be kellene vezetni sérülés esetén a játékoscserét (addig ugyanis a világbajnokságokon nem volt ilyesmi, sőt egyéb tornákon is csupán akkoriban kezdték bevezetni, a kétszeres világbajnok csatárfenomént pedig a bolgárok lerúgták, emiatt a mieink elleni meccset ki kellett hagynia, majd a portugálok szintén sérülést okoztak neki, ám nem volt mit tennie, kényszerűen végig a pályán maradt). Az ötlettel kapcsolatban Helmuth Käser, a FIFA főtitkára megjegyezte: „Valamit feltétlenül kell csinálnunk, de a lehető legjobb megoldást nagyon nehéz megtalálni, hiszen sérülés ürügyén visszaélések is előfordulhatnának. Reméljük, mindenki megelégedésére megleljük a helyes döntést." Az 1970-es Mundialtól kezdve aztán már volt cserelehetőség a sportág legnagyobb seregszemléin is.

1976-ban e napon nagy meglepetésre a hazai színekben versenyző Eugenio Torre végzett az élen a Fülöp-szigetek fővárosában, Manilában rendezett kétfordulós, négyszereplős sakktornán, mégpedig nagy fölénnyel: a nem egészen 25 éves nagymester 4.5 pontot szerzett, és ezzel jócskán megelőzte a második helyezett világbajnokot, a sportág trónját akkor már egy éve elfoglaló szovjet Anatolij Karpovot (3), akit előzőleg egy emlékezetes partiban felül is múlt. A harmadik és negyedik pozícióban az ausztrál-amerikai Walter Browne (2.5), illetve egy másik (későbbi) nagy név, a jugoszláv Ljubomir Ljubojevics (2) zárt.

1986-ban e napon befejeződött Pécsen az ülőröplabda-világbajnokság, amelynek hatos döntőjében a magyar válogatott a második helyet harcolta ki a címvédő Irán mögött, amely – gyors, határozott és nagyon kemény ütőjátékával – egyedüliként tudta legyőzni a mieinket. A további helyezéseken (sorrendben) Hollandia, Jugoszlávia, Norvégia és az NSZK osztozott. A magyar ezüstérem, a sportág itthoni történetének legjobb eredménye részvételi jogot is jelentett a szöuli paralimpiára (ahol aztán iráni, holland, norvég sorrend alakult ki a dobogón). A pécsi vb-t egyébként a maga korában meglehetősen nagy figyelem övezte, a televízió is adta több mérkőzését, valamint a sajtóban is jelentős terjedelmet kapott.

1996-ban e napon szerezte meg harmadik olimpiai bajnoki címét Naim Süleymanoglu, aki a súlyemelés történetében először érte el ezt a bravúrt (azóta a görög Pyrrosz Dimasz, a grúz-görög Kahi Kahiasvili/Akakiosz Kakiaszvilisz és a török Halil Mutlu is megtette ugyanezt). A törökök bulgáriai születésű „minidaruja" Atlantában méltó búcsúra készült, ami sikerült is neki: a 64 kilósok küzdelmében 335 kilós összetett világcsúccsal diadalmaskodott a tőle két és fél kilóval elmaradó görög Valeriosz Leonidisz előtt. A magyar színeket képviselő Popa Adrián ötödik lett (307.5 kilóval), míg Kecskés Zoltán (302.5) a nyolcadik. A „Zsebherkules" később egyébként visszatért, hogy Sydneyben a negyedik aranyát is megszerezze, de a 62 kilós kategóriában a világcsúcsot jelentő kezdősúlyán (145 kiló szakításban) kiesett.