Hőguta, pizsamás, Jockey Ewing, ájulás

A Formula–1-es világbajnokság mezőnye 1984-ben kitérőt tett Dallasba is, amely bizonyítani kívánta, hogy igazi világváros, ezért bevállalt egy F1-es futamot – az elsőt, és egyben az utolsót... Az előző években nem volt egyértelműen domináns csapat a száguldó cirkuszban, ám a folyó év első nyolc állomásán a McLaren dominált, amelyből a feltörekvő Alain Prost három, a veterán Niki Lauda pedig két versenyt nyert, míg a maradékból kettőt – éppen a közvetlenül megelőzőket, már szintén tengerentúli helyszíneken (Montrealban és Detroitban) – Nelson Piquet a Brabham-BMW-vel (a ferraris Michele Alboretónak egy diadal jutott).

A Fair Park környékén kialakított szűk utcai pálya vonalvezetése kanyargós volt, közeli betonfalakkal övezve, de nagyobb bajt jelentett, hogy az aszfalt nem bizonyult méltónak az autósporthoz: már az edzések előtt elkezdett felhólyagzani. Erről persze az irdatlan hőség is tehetett, hiszen 38 Celsius-fokot mértek, míg a talaj hőmérséklete a 66 fokot is elérte, ami a Goodyear addigi húszéves praxisában a legmagasabbnak számított. Piquet azon ironizált, vajon a pálya, a pilóták vagy az autók fognak először kikészülni... Nos, a borítás „győzött": már az első néhány kör után elkezdett feltöredezni a tréning alatt.

Magát a versenyt délelőtt 11-re tervezték, három órával a szokásos időpontja elé, hogy ezzel is csökkentsék a forróság hatását. A bemelegítő gyakorlást is előbbre vitték, mégpedig reggel 7-re. Ez nyilvánvalóan túl korainak bizonyult, és a williamses Jacques Laffite el is aludt, majd pizsamában sietett a helyszínre. Mondjuk kár volt annyira rohannia, mert a szombati betétfutam úgy tönkrevágta az aszfaltot, hogy még a viadal startja előtt fél órával is tartottak az egész éjszaka végzett javítási munkálatok a legkritikusabb szakaszokon. Az edzés értelemszerűen elmaradt.

Sőt majdnem az egész nagydíj. A McLaren két pilótája ugyanis bojkott szervezésébe fogott, társaikat agitálták az előző két napon papírszerűen felszakadozó pálya ellen tiltakozva, ám nem értek célt. A futam megtartása mellett a leghatározottabban az abban az esztendőben a Williamsszel nem sok vizet zavaró Rosberg kardoskodott (érezte talán, hogy neki ez nagyon megéri majd...?), de természetesen a gazdasági ügyekben már akkor is döntő szavú (bár még nem a maihoz hasonlóan teljhatalmú) Bernie Ecclestone sem engedhetett az alulról jövő kezdeményezésnek, mondván, mit szólna az alkalmi ringhez kizarándokló mintegy 90 ezer derék amerikai, na meg a tévénézők milliói. Az első ugyebár az üzlet.

Dallas tehát megkapta a versenyét, a résztvevők pedig az akkoriban forgatott, Dallas című kultikus tévésorozat sztárját, Larry Hagmant, aki Jockey (J. R.) Ewingtól szokatlan módon mindenféle bajkeverést mellőzve a zöld zászlóval útjára indította a pilótaparádé körét. (A Magyar Televízió ekkoriban még csak évenként egy-két GP-t adott le, de ha netán Amerikából is közvetített volna, a nézők nemigen tudták volna hová tenni az olajvállalkozót, mivel a széria nálunk csupán 1990-től volt képernyőn.)

Nem sokkal később élesben is elindult a show. Az élete első pole-ját megszerző Nigel Mansell kihasználta az első rajtkocka előnyeit, és majdnem a verseny feléig vezetett is. A mögüle startoló Derek Warwick egy idő után a Renault-jával beférkőzött a két Lotus közé (azaz a gyújtásproblémákkal küszködő Elio De Angelist sikerült lehagynia), de hiába ért fel többször is a bajszos angol mellé, őt már nem sikerült megelőznie, majd az egyik ilyen manővernél kicsúszott és kiesett.

Az első öt autó egy bolyban haladt, ezen belül pedig Rosberg előbb Laudát, majd De Angelist utasította maga mögé, és már Mansellt ostromolta, noha nemsokára neki kellett visszaelőznie az időlegesen eléugró Prostot, aki az ötös csoport végéről verekedte magát egyre feljebb. Végül a finn visszaverte a francia támadásait, majd ő maga húzott hasznot abból, hogy nyomást gyakorolt Mansellre: az üldözője idegesítésére sokszor ide-oda cikázó éllovas a 35. körben érintőt vett a falon, és hamarosan további három pozíciót visszaesett, mivel ramaty állapotban voltak az elülső abroncsai. A 38. körben ki is ment kereket cserélni – pályafutása első győzelmére így még további több mint egy évet várnia kellett, de ahhoz már a Williams segítette hozzá.

Közben az amúgy is nehéz pályán az irreális körülmények sorra szedték áldozataikat. Az autókban 60 fokra melegedett fel a levegő, ami ellen ki-ki a maga módján próbált védekezni. Egyes csapatok ventillátorokat vetettek be, mások jégkockával töltötték fel az overalljukat vagy kocsijuk hűtőjét. Hiába, így is potyogtak ki a pilóták – végül összesen tizenketten csapták falnak a gépüket, és csupán nyolc indulónak lett értékelhető eredménye (a még zöldfülű Ayrton Sennát kuplungproblémák fosztották meg ettől).

Piquet szépen zárkózott fel, de időrendben kilencedikként ő is karambolozott a fallal. Ezzel még egyet javult a helyzete a ferraris René Arnoux-nak, aki ugyan kétszeres világbajnok kollégájával ellentétben nem a sűrűből indult az elején (hanem a negyedik helyről), ám mivel a rajtrácson ragadt, a mezőny végéről kellett újra felkapaszkodnia. Mindjárt az első körben hét riválisát előzte meg, most pedig már ott volt az első öt között.

Ezalatt Rosbergnek tizennégy kör jutott az élen, akkor ugyanis Prost megelőzte, majd nagyon gyorsan 7.5 mp-es előnyt is kovácsolt. Nyolc körrel később azonban ő is megismerkedett a betonfallal, amit a defektes kereke bánt (és nyilván ő maga is: lehet, hogy éppen az itt elhullajtott pontok hiányoztak neki év végén, amikor mindössze fél egységgel kapott ki a harmadszor megkoronázott csapattárs Laudától...). A vezető helyet újra Rosberg örökölte meg, tíz (a leintésekor már 22) másodperces fórral Arnoux előtt, és ő végig bírta, talán mert nála is működött egy beépített kis ventilátor.

A második helyezettől lefelé mindenki körhátrányba került. De Angelis lett a harmadik, Rosberg williamses márkatársa, a „pizsamás" Laffite előtt. Lauda a vége felé esett ki (ezzel a McLaren az idény folyamán másodszor maradt pont nélkül – többé viszont nem „süllyedt ilyen mélyre"), míg Mansell a hátsóbb régiókban még hajtott a pontokért, ám ismét falnak ment. Az utolsó kanyarra már „sisakrostélyát" felcsapva, szabadon lógó biztonsági övvel fordult, majd amikor Lotusa végképp lelassult, kiszállt, hogy maga tolja tovább a járgányt. A kimerültségtől és a hőségtől azonban még a célvonal előtt elájult – végül hatodiknak így is rangsorolták.

Frank Williamsnek pont ez a szívósság tetszett meg, és majd szerződtette is az angolt, aki két esztendővel később hajszál híján világbajnok lett (Prost helyett), és sok balszerencse után 1992-ben már ténylegesen is – mégpedig akkor is a grove-iakkal.

Eme emlékezetes nagydíj után még arról emlékezzünk meg, ha már szóba került a Williams-istálló, hogy az először 1980-ban csúcsra érő team (a konstruktőröknél és Alan Jones révén is bajnok lett) 1981-ben még ismételni tudott a csapatok küzdelmében, de aztán „egykés" évek jöttek. 1982-ben és 1983-ban is úgy lett negyedik, hogy Rosberg szerzett egy-egy futamelsőséget. Az előbbi évben még járult mellé jó néhány egyéb dobogós szereplés is (egy kivétellel mind a finntől), ám másodjára csakis egy második hely az északi pilótától.

A „dallasos" idényben, 1984-ben ez az „ezüstérem" egyből, a nyitó viadalon meglett neki – és most, a texasi városban a „szokásos" egyetlen diadal is – az 1967 után újra győzelemnek örvendő (a következő idénytől már taroló!) új motorszállító, a Honda legnagyobb örömére. Más kérdés, hogy mivel Laffite nemigen tudott besegíteni, a hatodik pozícióba estek vissza. Innen kellett a Williamsnek újra az élgárdák közé felzárkóznia, ami majd 1986–87-ben sikerült is – de ez már a Mansell, Piquet duó története.

1954-ben e napon tekintett vissza a Népsport az előző hétvégére, amikor – a berni német–magyar futballvilágbajnoki döntő árnyékában – a Népstadionban világraszóló eredmény született: Kovács József volt az, aki elsőként le tudta győzni 10 000 méteren a legendás hosszútávfutót, Emil Zátopeket! A furcsa, erőlködő, fújtató stílusa miatt „Cseh mozdonynak" (vagy „Cseh lokomotívnak") is becézett 31 esztendős vendégversenyző igen elismerősen szólt a nála három és fél évvel fiatalabb magyarról, aki a finisben lehajrázta: „Világcsúcsjavításaim óta kissé visszaestem a formámban, nem voltam elég friss, nem tudtam elmenni Kovácstól. Jóska megérdemelten győzött. Tavaly óta tudom, hogy ő a világ egyik legjobb hosszútávfutója." A Helsinkiben háromszoros olimpiai bajnok Zátopek (aki 10 000-en már Londonban is győzött) az 1954-es Eb-szereplése miatt aggódott ekkor, de mint azóta tudjuk, Bernben – még utoljára – övé lett az elsőség, azaz visszavágott a nyíregyházi születésű, népszerű „Bütyöknek" (5000-en viszont már nem tudta megvédeni 1950-ben, Brüsszelben kiharcolt címét, ezúttal csak harmadik lett). Ami Kovácsot illeti, 1956-ban Melbourne-ben már nem kellett a cseh riválissal számolnia, de a korszak másik legendás futója, az általa 1953-ban 5000 méteren megvert szovjet Vlagyimir Kuc miatt ismét kénytelen volt beérni az ezüsttel.

1964-ben e napon két élvonalbeli magyar labdarúgócsapat is pórul járt a Magyar Népköztársasági Kupa első olyan körében, ahol a legmagasabb osztály tagjai is bekapcsolódtak. A Szegedi EAC 0:2-ről még fel tudott állni Gyulán és egyenlített, ám végül 3:2-re alulmaradt. A másik, még nevesebb kieső a Diósgyőr volt, amelynek Gyöngyösön nem sierült a helyi Spartacus fölé kerekedni, márpedig a 2:2-es döntetlen a versenykiírás értelmében az NB I-es gárda búcsúját jelentette (év végén aztán a bajnokságban is ugyanez várt a miskolciakra...). Nagyarányú győzelmet egyébként mindössze két nagyágyúnak sikerült aratnia: a Dorog 8:1-re nyert Mosonmagyaróváron a helyi Moson Vasas ellen, míg az „igazi" Vasas 11:1-re diadalmaskodott Veszprémben (az angyalföldiek közül került ki a forduló leggólképesebb játékosa, a négy találatig jutó Kékesi Mihály is).

1974-ben az NDK jubileumi, 25. úszóbajnokságán ez a nap sem zárult Rostockban (női) világcsúcs nélkül (összesen négy született a versenyen, egyéb remek eredmények mellett): a mindössze 15 éves Ulrike Richter, aki korábban 200-on állított fel rekordot, ezúttal 100 méteres hátúszásban teljesítettte a világ addigi legjobb idejét (1:04.43 perccel). A fiatal versenyző – akiről jóval később, a rendszerváltás után hivatalosan is beismerték, hogy a keletnémet sportvezetés őt is szervezett formában doppingolta – az 1973-as és 1975-ös vb-n egyaránt nyert a 100 méteres  távon, valamint vegyes váltóban, míg az 1976-os montreali olimpián e számok mellett még 200 háton is. Pályája során összesen 14 világcsúcsot ért el.

1994-ben e napon lett hivatalosan is a cseh jégkorong-válogatott szövetségi kapitánya Ludek Bukác. A neves szakember – aki játékosként 1961-ben és 1963-ban világbajnoki ezüst-, illetve bronzérmes volt – 1985-ben egyszer már vb-aranyra vezette Csehszlovákia legjobbjait, majd hét évig Ausztria, újabb kettőig Németország legjobbjait dirigálta. Mivel az önállósuló Csehország az 1993-as harmadik helye után 1994-ben csúnyán leszerepelt (csupán hetedik lett, miután a negyeddöntőben a későbbi győztes Kanadától kikapott), hazacsalogatták az akkor 59 esztendős mestert, aki Ivan Hlinkát váltotta. Első nekifutásra Bukác a negyedik pozícióig jutott csapatával, de 1996-ban már aranyérmesek lettek – Csehország néven először!  

2004-ben e napon az egyik brazil világbajnok védőt egy másikkal pótolta a Bundesligában szereplő Bayer Leverkusen. Mivel Lúcio a Bayern Münchenbe igazolt a „gyógyszergyáriaktól", a 27 éves Roque Júniort szerződtették három esztendőre. Az elődjéhez hasonlóan 2002-es vb-győztes hátvéd 2003-ban még BL-t nyert a Milannal, ám a következő idényben már kétszer is kölcsönadták, előbb Leedsbe, aztán Sienába, azaz nem volt helye a lombardoknál. Leverkusenben három esztendeig maradt, de túl sok sikert nem értek el, és a sérülésekkel is bajlódó játékos a 2006-os világbajnokságra sem jutott ki.