Magyar teniszcsúcs: GS-diadal egyéniben

A magyar tenisz első, nemzetközileg is jegyzett alakja Kehrling Béla volt a tízes-húszas években, és ez a kiváló all-round sportember (asztaliteniszben is klasszis volt, labdarúgóként pedig négyszeres válogatott!) még füvön aratta legnagyobb sikereit: Wimbledonban két ízben is (1925, 1926) elődöntőt vívhatott párosban. A kezdeti évek után azonban egyre inkább elterjedtek a salakpályák, és mi, magyarok is ezen a borításon éreztük legotthonosabban magunkat – így volt ez már a harmincas-negyvenes években, és így maradt egészen mostanáig, bár Szávay Ágnes szerencsére a többi felületen sem elveszett.

A házigazda stadion után Roland Garrosnak nevezett párizsi Grand Slam-torna hamar a legrangosabb viadallá nőtte ki magát salakon, és 1925-ben megnyitotta kapuit a külföldi játékosok előtt is. Bő húsz évvel később pedig már magyar bajnoka volt! Sajnos máig az utolsó – legalábbis a férfiak között, mert a másik magyar egyéni GS-trófeát Körmöczy Zsuzsa ugyanott szerezte meg 1958-ban.

Na de vissza 1947-hez, amikor – a számunkra szokatlan júliusi időpontban – a második versenyt rendezték meg a világháború után, mivel 1939 és 1946 között szünetelt a küzdelem (leszámítva a hivatalosnak nem elismert három alkalmat a német megszállás alatt). A sokszoros magyar bajnok, 1941-ben válogatottunkkal Közép-európa-kupa-győztes Asbóth József ekkor már harmincesztendős volt, és a nagy világégés előtt megkezdett karrierjét utána is folytatta. Gyakran szerepelt a Riviérán rendezett erőpróbákon, mondhatjuk, hogy salakon otthon érezte magát – ráadásul ez volt az a borítás, amelyen az amerikaiak talán a legkisebb akadályt jelenthették az európai menők számára.

A magyar versenyző azonban így is „csak" ötödik kiemeltként lépett pályára. Első ellenfele nem állt végül ki, így a 64 közé jutásért kezdett. Először egy tunéziai, majd két olasz riválisát verte meg három játszmában – Mario Belardinelli már maga is kiemelt volt, a 12.

A negyeddöntőben következett az első igazi nagyágyú, a vichyi rendszer alatt háromszor élen végző francia Yvon Petra, máig az utolsó francia, akit Wimbledonban (1946-ban) megkoronáztak, de négy szett után ő is megadta magát. S innentől adjuk át a szót a korabeli Népsportnak, amely a következő napokban egyre nagyobb terjedelemben tálalta az örömteli szenzációt.

Újabb világraszóló magyar siker született: Asbóth az elődöntőben legyőzte Tom Brownt. A magyar bajnok három sima játszmában 6:2, 6:2, 6:1 arányban győzött. Az amerikai a tavalyi wimbledoni versenyen két bajnokságot nyert s az idén a férfi egyes döntőjébe jutott (1946-ban férfi és vegyes párosban lett első Londonban, egy évvel később pedig egyéniben második, míg a US Openen ugyancsak finalista volt legutóbb; Párizsban az élen rangsorolták – a szerk.). Brown az amerikai erőlista második játékosa. A magyar versenyző győzelme óriási jelentőségű!

Asbóth hallatlan szívóssággal küzdött. Végig az alapvonalról játszott, és amikor előrement, szinte mindig biztosan szerzett pontot. Pontos labdáival teljesen kifullasztotta ellenfelét. A harmadik játszmában Brown a hálónál kísérletezett, de Asbóth rendre elütött mellette. A magyar versenyző győzelme a torna legnagyobb meglepetése, a szakértők szerint azonban az eddig mutatott játéka alapján várható volt.

Másnap „Győzni fogok Párisban, ha utána hordágyon visznek is le... – csevegés távbeszélőn Asbóth Jóskával" címmel jelent meg cikk az élete meccse után és előtt álló teniszezőről (aki amúgy Körmöczy Zsuzsával vegyes párosban is az elődöntőig jutott): A világ sporttársadalma ismét magyar dicsőségtől hangos. Asbóth József Párisban, a világ második legnagyobb hivatalos versenyén a döntőbe került. De hogyan? Három játszmában jobban megverte Tom Brownt, mint Jack Kramer, a wimbledoni világbajnok.

Az angliai versenyen az amerikaiak minden számot letaroltak s utána könnyedén jelentették ki: „Párisba elég, ha Brown, a második játékosunk megy. Az európai versenyzők közül senki nem verheti meg." Ilyen körülmények között Kramer hazament, és mint a wimbledoni győzők szokták, ő is átnyergel a profik táborába.

Nem számoltak azzal, hogy van Európában egy magyar versenyző, aki eddig a háború, majd Wimbledonban a betegsége miatt nem mutathatta meg, mit is tud igazából, hogy milyen képességek rejlenek benne. Párisban azután megmutatta oroszlánkörmeit. A szakértők komoly esélyeket jósoltak neki, s amint kiderült, nem alaptalanul. Asbóth egészségileg rendbejött és friss erőben indult neki a világ második legnagyobb viadalának.

Reggel éles berregéssel megszólalt a telefon. Páris jelentkezett: Asbóth Jóska volt a vonal másik végén.

– Legyőztem Brownt – újságolta örömmel, amit mi már tudtunk. – Az első két játékot elvesztettem, de azután ragyogóan ment. Az amerikai adogatásainak a felét pontveszteség nélkül nyertem. A harmadik játszmában Brown már nem is tudott menni a labda után, hanem csak állt a pályán és legyintett.

– Hallottuk, hogy nagy a meleg.

– Óriási hőség van. Már korán reggel alig lehet kibírni. Az amerikai elleni mérkőzésemen közel negyven fok volt. Én egészen jól bírtam, sőt mondhatom, hogy a kaliforniai Brownt sokkal jobban megviselte, mint engem.

– Hogyan tudta ilyen nagyon legyőzni az amerikaiak második játékosát?

– Nagyszerűen ment a játék. Biztos voltam és gyilkosan pontos. Hogy Brown mit szaladgált összevissza ezen a mérkőzésen... Ilyen jól talán még soha életemben nem ment. A legjobban pedig annak örülök, hogy érzem: ez nem véletlenül kifutott játék, hanem állandó forma. Most itt az alkalom, hogy győzzek.

– Mit vár a döntőtől?

– Örülök, hogy a dél-afrikai versenyző győzött, mert szerintem Marcel Bernard veszélyesebb lenne rám nézve (a címvédő francia volt a 3. kiemelt, de a négy között kikapott a 7. helyen rangsorolt Eric W. Sturgesstől – a szerk.). Remélem, hogy győzni fogok. Ezúttal igazán úgy érzem, hogy ha hordágyon visznek is le a pályáról utána, de akkor is győzni fogok. Most kell megmutatnom a világnak, hogy méltó vagyok a külföldön előlegezett bizalomra és elismerésre.

– Ünnepelték a párisi magyarok a győzelem után?

– Nemcsak az itteni magyarok, de az egész közönség tombolt a mérkőzésen. Nem az amerikainak, hanem nekem mint Európa képviselőjének szurkolt. Amerre csak járok, mindenfelé gratulálnak. Nagyon jó érzés ez.

A percek közben egyre múlnak és búcsúzunk Jóskától. „Mindenkit üdvözlök otthon, és kérem, hogy szurkoljanak nekem!"

A július 27-i számban a korai lapzárta miatt (valamint kiküldött tudósító, televízió és internet híján) csak szűkszavú hír jelent meg az NS-ben, de a címoldalon, s a teniszező neve nagybetűkkel szedve. „A francia nemzetközi teniszbajnokság férfi egyes döntőjét a késő délutáni órákban óriási hőségben játszották le. A Roland Garros világhírű sporttelepén a világ második legnagyobb hivatalos versenyén Asbóth játszmaveszteség nélkül, ragyogó játékkal, nagy küzdelem után győzött: Asbóth–Sturgess 8:6, 7:5, 6:4. Asbóth győzelme a magyar teniszsport eddigi legnagyobb sikere!"

Pár nappal később jött a részletesebb leírás is – egyenesen a főszereplő tolmácsolásában!

Egy kissé nehezen kaptuk meg bajnokunkat. Sok hiábavaló kapcsolás után jutottunk el odáig, amíg végre a drót másik oldalán Párisban megszólalt Asbóth hangja.

– Először is gratulálunk a gyönyörű győzelemhez! Nehéz volt?

– Az első játszmában óriási küzdelem volt. A nagy meleg rányomta a bélyegét a mérkőzésre. Fej fej mellett haladtunk. Éreztem, hogy jobb vagyok és győznöm kell. Nem akartam azonban az első játszmákban a nagy melegtől kikészülni s így beosztottam az erőmet. Ezért is alakult ki mindhárom játszmában szoros eredmény. A harmadik játszmában Sturgess nem tudta az adogatásait megnyerni, és ekkor már jobban és bátrabban játszottam. Már 4:2-re vezettem, amikor egy nagyon szép játékot nyert a dél-afrikai. Utána azonban biztosan győztem.

– Ki volt az erősebb ellenfél? Brown vagy Sturgess?

– Nagyobb küzdelmet vívtam a dél-afrikaival, mert ő sokkal szívósabban játszott. Brown azonban nagyobb tudású versenyző. Sturgess röptejátéka kiváló.

– Hogyan volt magával megelégedve?

– Tartom a jó formámat. Sturgess ellen talán nem ment olyan szédületesen jól, mint Brown ellen, de éreztem, hogy bármelyik pillanatban tudnék erősíteni.

– Milyen érzés volt Párisban győzni?

– Elmondhatatlanul boldog voltam! Úgy éreztem, hogy egy hosszú évek óta vállaimra nehezedő adósságtól szabadultam meg. A közönség ünneplése szinte elképzelhetetlen volt. Majd szétszedtek. Nagyon szurkoltak értem, de ez nemcsak személyemnek, hanem Európa tekintélyének is szólt.

Néhány nappal később már személyesen is mód nyílt a gratulációra: Párisi diadalmas szereplése után hazaérkezett Asbóth Jóska. A pályaudvaron nagy társaság készülődött, s a legtöbb ember kezében virág ékeskedett. Izgatottan várták a diadal hősét, hogy végre megszoríthassák a kezét az egész magyar sporttársadalom nevében.

Pontosan fél négy órakor a második vágányra futott be a prágai gyors. Asbóth az ablakon kihajolva már messziről integetett, kezében nagy rózsacsokorral. A kitűnő versenyző nagyszerű színben, de elég soványan jött meg. Ragyogó arccal jelent meg az ajtóban, majd egy pillanat múlva már az ölelő és csókoló hozzátartozók és ismerősök között tűnt el. (...) Végre Jóska előkerül, de vesztére, mert ekkor meg a fényképészek rohanják meg. Jó negyedóra telik el, amíg végre megszoríthatjuk a kezét.

„Amikor legyőztem Sturgesst, Pierre Gillou, a Francia Teniszszövetség elnöke sírva fakadt és úgy köszönte meg nekem a győzelmet. Nem sok hiányzott nekem sem, hogy ne sírjak – örömömben..." – mondta Asbóth, akit a fogadási ünnepség keretében a kultuszminiszter és a teniszszövetség nevében is üdvözöltek. „A te győzelmed, Jóska, nekünk legalább annyit ér és annyit jelent, mint Csik Ferenc olimpiai győzelme” – fogalmazott beszédében az ügyvezető. (1947 előtt az utolsó, nem futballjellegű, igazán nagy magyar sikerek az 1936-os berlini játékokon születtek, amikor is az egyik legörömtelibb momentum a 100 méteres gyorsúszáshoz kötődött– a szerk.)

És végül a közelgő US Openre is tekintettel egy már jövőbe tekintő hosszabb interjú jelent meg a bajnokkal. Íme egy részlet:

– Már végleges, hogy elmarad a Forest Hills-i vendégjátéka?

– Úgy fest, hogy igen. Pedig fontos lenne, hogy megismerjem az amerikaiakat. Főleg azokat, akik nem vettek részt a wimbledoni és párisi versenyen. Otthon még legalább ennyi, világviszonylatban is kiváló játékosuk van. Kramer már profi, de viszont ez nem jelent semmit. Jövőre egészen biztosan előkerül valahonnan egy új Kramer, aki megint csodálatba ejti a teniszrajongókat. De minket, versenyzőket is.

– Hogyan játszik Kramer?

– Azt leírni nem lehet. Talán azt lehetne rá mondani, hogy nem tud hibázni. Ha leállít a pálya sarkába egy cigarettatárcát, akkor tíz eset közül tízszer a pálya másik sarkából kilövi. Általában minden labdája egy-két centiméterrel a vonalak mellé megy, és a rövid, ejtett ütései milliméterre pontosan a háló mögött esnek le.

– A Brown elleni formájával milyen eredményt ért volna el ellene?

– Salakpályán ő sem verhetetlen. Akkor olyan jól ment, hogy talán én is megvertem volna. De Kramer-győzelem esetén is keservesen kellett volna megküzdenie. Nincs lehetetlen. Amikor az ember lemegy a pályára, akkor dől el, hogy ki verhető meg és ki nem.

– A két nagy világversenyen a játékmodort illetően mit tapasztalt?

– Csak a támadó tenisznek van jövője. Nekem is át kell térnem erre. Egészen rövid idő alatt sikerülne, ha módom lenne edzeni külföldön. Edzeni, hangsúlyozom még egyszer, és nem versenyezni. Lecsapni és röptézni, ez a lényeg. Keménység, azt már szépen szedtem fel, s remélem, ezen a téren tovább javulok.

– Nem csábították külföldre?

– Nincs az a világrész, amiért én Magyarországot elhagynám. Sehol nincs olyan élet, mint nálunk. Azokon a helyeken, ahol versenyeztem, már a második napon erős hiányérzetet éreztem. Énbennem túlságosan él a hazaszeretet s erre büszke vagyok. Inkább vagyok magyar bajnok, mint amerikai profi.

Az már a történelem szégyene is, hogy Asbóth végül mégis külhonban élte le utolsó éveit. Előbb még a következő wimbledoni bajnokságon újra megcélozta a csúcsot, és a sors fintora, hogy megint Sturgesst (a 16 között) és Brownt (a 8 között) kellett megvernie – ám hiába bánt el ismét mindkettővel, ezúttal öt-öt szettben, az ausztrál John Bromwichcsal már nem bírt az elődöntőben. Még évekig szerepelt a magyar DK-csapatban, itthon sokáig nem volt igazi ellenfele, és 1956-ig Franciaországban is elindult korábbi nagy sikerének színhelyén.

Miután a versenyszerű játéktól visszavonult, nyugaton lelt megfelelő kihívásra és munkakörülményekre: szombathelyi születésű Roland Garros-bajnokunk a belga szövetségnél volt az ifjúságiak szakfelügyelője, később pedig Münchenben edzősködött. Ott is halt meg 1986-ban, 69 éves korában.

Ami azonban párizsi győzelme másnapján megjelent lapunk címoldalán, ma, 63 esztendő után is érvényes: Asbóth győzelme a magyar teniszsport eddigi legnagyobb sikere!

1957-ben e napon kis színes hír látott napvilágot a Népsportban. Eszerint néhány héttel korábban Olaszországban az AS Pistrino és az US Pistrino vívott egymással alsóbb osztályú helyi derbit, és a mérkőzés előtt a két csapat játékosai megegyeztek egymással, hogy a vesztes fél tagjainak az őszi visszavágón már kopasz fejjel és hosszú szakállal kell kiállniuk. Az AS kapott ki 2:1-re, és arról nincs információink, hogy a vállalást végül betartották-e a vesztesek. Arról viszont megemlékezett a szerző, hogy Itáliában ekkoriban divatban voltak az ilyesfajta fogadások. Például Palermóban az egyik helyi alakulat futballistái parókában és szoknyában vonultak ki egy összecsapásukra. A játékvezető nem akarta levezetni a meccset, de a közönség tombolt és követelte a játékot. Végül a bíró beadta a derekát, a találkozót megtartották, ám utóbb a szövetség a Marineót – így hívták a furcsa szerelésben kiálló együttest – négy hétre eltiltotta...

1967-ben e napon a labdarúgó MNK negyeddöntőjét játszották le, amelyből két-két fővárosi és vidéki gárda jutott tovább. A következő évek nagycsapata, az Újpest 2:0-ra verte meg a Pécset, miután az ifjú Fazekas a 60. percben megszerezte a vezetést a liláknak. A fantasztikus támadóötösből (Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai, Zámbó) még Dunai is betalált közvetlenül a lefújás előtt. Az adott szezon bajnoki éllovasa (és majdani aranyérmese), az FTC nem tudott nyerni, de mivel idegenben ért el 2:2-es döntetlent (Csepelen tízezer néző előtt előbb az esztendő leendő aranylabdása, Albert, majd másodjára tizenegyesből Novák szerzett vezetést), szintén a legjobb négy közé került. Másik két budapesti alakulatnak már kevésbé ment jól: a Vasas 1:0-ra kikapott Salgótarjánban, míg a Bp. Honvéd 6:0-s verésbe szaladt bele Győrben, ahol Győrfi egymaga négy gólt rúgott Bicskei Bertalan kapujába. A kupát végül – zsinórban harmadszor! – a fináléban az SBTC-t felülmúló ETO hódította el.

1987-ben e napon ritka (egyoldalú) eredmény született az osztrák labdarúgó-bajnokság 2. fordulójában: az előző szezon ezüstérmese, az Austria Wien 7–0-ra kiütötte egyik városi vetélytársát, a Viennát. A találkozónak mindkét oldalon volt magyar érintettje: a zalaegerszegi Péter Zoltán (aki e hónapban debütált Bécsben) a vesztes fél középpályásaként játszott, míg a nála három évvel idősebb, vele ellentétben már csak exválogatott Nyilasi Tibor a győztes lilák csatársorában. A meccs kimenetele a nyitó kör alapján kissé meglepő volt, ugyanis az Austria akkor még alulmaradt, a másik együttes viszont fölényesen győzött... A kinti klubjában az ötödik, utolsó idényét kezdő Nyilasi egyébként mindössze 65 percet töltött a pályán, azonban ennyi idő is elég volt számára, hogy két gólt szerezzen.

1997-ben e napon a második tamperei challengerversenyén a második tornagyőzelmét aratta Sávolt Attila. Akkori férfi éljátékosunk egy évvel korábban a viszonylagos ismeretlenségből érkezve nyerni tudott a finn városban, és ezzel a következő esztendőben a hasonló kategóriájú viadalokon eleve a főtábláról indulhatott, mivel felkapaszkodott a rangsor első 200 helyezettje közé. Később azonban hullámvölgybe került, s éppen az újabb északi szereplése előtt visszaesett a 310. pozícióba, így önbizalom és pontszám tekintetében is nagyon jól jött számára, hogy a 75 ezer dollár összdíjazású erőpróba fináléjában – a közönség szurkolásától kísérve – simán, 7:5, 6:0-ra megverte az ausztrál Todd Larkhamet. Sávolt ezzel megint a 200. hely környékére ugrott előre az ATP listáján.

2007-ben e napon (legalábbis magyar idő szerint, mégpedig hajnalban) lépett először pályára az Aston Villa felnőttcsapatában Stieber Zoltán, az angol gárda 19 éves középpályása. A tengerentúlon túrázó birminghamiek a kanadai Toronto FC-vel játszottak 20 ezer néző előtt felkészülési mérkőzést, és az U19-es válogatott magyar futballista 67 percet kapott edzőjétől a 4–2-re megnyert találkozón. Később még egy meccsen pályára lépett, idény közben viszont újra a tartalékok között szerepelt, majd néhány hónapra kölcsönadták a harmadosztályú Yeovilnak, a következő idény után pedig a német Bundesliga 2-es Koblenzhez szerződött. Idény nyáron váltott újra klubot, és a szintén német második vonalbeli Aachenhez igazolt.