„Máris szomszéd" hazazavarta a németeket

Franciaországnak a nyolcvanas évek sikerei után a következő évtized elején is erős csapata volt, amelynek érdemes egy az egyben felidézni az összeállítását: Lama – Desailly, Roche, Blanc – Petit, Deschamps, Le Guen, Sauzée (Guérin, 81.), Pedros – Papin (Ginola, 69.), Cantona. Fantasztikus nevek – elég a későbbi világbajnoki címről már lemaradó nagy hármasra gondolni: az aranylabdás Papinre, az MU-legenda Cantonára, valamint a Premier League egyik legnagyobb spílerére, Ginolára –, és akkor a '93-as BL-győztes Marseille döntőbeli gólját szerző Boli még ott sem volt.

Nos, ezek a derék fiúk Gérard Houllier kapitánnyal az élükön lemaradtak az 1994-es világbajnokságról, mivel a selejtezők záró mérkőzésén elbánt velük egy balkáni legény (miután az utolsó előtti körben kikaptak otthon a csoport sereghajtójától, Izraeltől is). A párizsi ki-ki ütközetben a svédek mögötti második helyért ment a csata (nem gyenge hatos volt az: a következő vb két elődöntőse, az azutáni torna győztese, és még az alsóházban is olyan gárdák, mint Ausztria, Finnország, Izrael...), és Bulgária Kosztadinov révén kiegyenlítette Cantona vezető gólját. A dráma a 90. percben tetőzött: az egyedül kapura törő csatár másodszor is betalált, így a leendő 1998-as bajnokcsapat helyett a vendégek mehettek a vb-re – azok a bolgárok, aki az addigi öt világbajnoki szereplésük során egyetlen meccset sem tudtak megnyerni...

Az Egyesült Államokban sem kezdtek jól, 3–0-ra kikaptak az újonc Nigériától, így nemigen volt bárki is, aki a görögökénél jobb sorsot képzelt volna nekik. A sokkoló rajt után viszont már csak nyertek – a mezőnyből tényleg kilógó helléneket 4–0-ra mosták le, majd a Maradonát addigra (doppingügye miatt) nélkülözni kényszerülő argentinokat 2–0-ra (igaz, a három hatpontos csapat mindegyike továbbment, még a hátrébb szoruló gauchók is). A nyolcaddöntőben Mexikót 1–1 után tizenegyesekkel verték meg – e három, sikerrel megvívott találkozón mindössze egyetlen gólt kaptak, és azt is büntetőből...

A fenti adat mutatja, hogy Bulgária csapatjátéka felettébb hatékonyan működött, és akadt egy valódi sztár is az együttesben: az indulósebességére és lövőerejére alapozva Barcelonát is meghódító Sztoicskov, aki ekkor már négy gólnál tartott. Rajta kívül ott volt a szilárd védelem és a középpályán nagyon hasznos Lecskov, valamint az utóbbi mellett Balakov is, aki később Stuttgartban oly sokáig árnyékba szorította Lisztes Krisztiánt. Kosztadinov kevésbé szárnyalt, de elbírták, mert az egész gárda együtt a második nagy bolgár futballistageneráció színe-java volt, ezen a tornán igazi egységbe forrva.

Eközben a németek legyűrték Bolíviát (1–0), döntetleneztek Spanyolországgal (1–1), háromgólos előnyről hagyták veszélyesen felzárkózni Dél-Koreát, majd a 16 között Belgiumot is 3–2-re győzték le. A négy meccsen az volt közös, hogy a vb egyik nagy csillaga, Klinsmann mindegyiken betalált (az ázsiaiak ellen kétszer is). Az egyenes kieséses szakaszban a veterán Völler is megvillant, azaz nem elöl voltak gondok.

Hátul azonban a válogatottsági rekorder csapatkapitány, Matthäus a kisebb lábsérülése miatt visszafogottabban szerepelt (ez az összecsapás volt a 21. vb-fellépése, amivel beállította Seeler, Zmuda és Maradona rekordját; négy évre rá, a szintén csúcsot jelentő ötödik világbajnokságán aztán 25-ig jutva mindannyiukat lehagyta), míg középen Effenberget fegyelmi okokból a csoportkört követően hazazavarták, Brehme nem élete csúcsformájában futballozott, ahogy a játékszervező Hässler és Möller sem. Utóbbira mégis nagy szerep várt, mivel a csapat egyik legmegbízhatóbb tagjának bizonyuló Sammer lábfájása miatt ezúttal nem állt rendelkezésre.

Az összeállítások így festetek a New York-i negyeddöntőn: Mihajlov – Hubcsev – Ivanov, Cvetanov – Kirjakov, Lecskov, Szirakov, Jankov, Balakov – Kosztadinov (Gencsev, 92.), Sztoicskov (Jordanov, 84.), illetve Illgner – Matthäus – Helmer, Kohler – Berthold, Hässler (Brehme, 83.), Buchwald, Möller, Wagner (Strunz, 59.) – Völler, Klinsmann.

A kolumbiai játékvezető túlbuzgósága miatt kilenc sárga lapot hozó találkozón álmos kezdés után a 13. percben Balakov lőtt kapufát. A negyedórás üresjáratait briliáns megoldásokkal és cselekkel feledtető Sztoicskov vitt olykor színt a játékba, de valóban lényeges fejlemény a 49. percig nem történt. Akkor aztán a bolgár tizenhatoson belül Lecskov küzdött egy beívelt labdáért Klinsmann-nal, összerúgtak, a két lábon járó német gólveszély pedig átesett a Mézga Gézáék Máris szomszédját megidéző külsejű bolgár lábán. A megítélt büntetőt Matthäus magabiztosan, hanyag eleganciával helyezte a kapu bal oldalába (0–1).

A 74. percben egy szemrevaló támadás végén Möller 22 méterről pokoli erővel találta telibe a jobb kapufát, míg a visszapattanóból Völler lőtt gólt – csakhogy lesről. Itt minden eldőlhetett volna, ehelyett két perccel később Sztoicskov bóklászott az ellenfél három játékosának szorításában a jobbösszekötő helyén, mégpedig keresztbe a pályán. Aztán egyszer csak átesett Möller lábában, a szabadrúgásból pedig 22 méterről bal belső csűddel parádés gólt csavart a német kapu bal felső sarkába (1–1).  

Újabb három perc telt csupán el, amikor beteljesedett a címvédő sorsa. Egy jobb oldali bolgár akció során Jankov a végzetesen lemaradó Berthold orra elől középre kanyarított, ahol a lendületből érkező és a levegőben szinte úszó Lecskov tar kobakjáról a labda 11 méterről védhetetlenül csapódott vállmagasságban a német hálóba – a rivális korábbi találatánál hibázó bolgár csodaszép fejessel javított: 2–1. A világbajnok gárdának még több mint tíz perce volt, hogy kicsikarja legalább a hosszabbítást, de nem sikerült.

A bolgár főváros a továbbjutás biztossá válása után szinte megbolondult, az ország népe az utcákra tódult – arrafelé ugyanis egy ilyen siker sem akkor, sem máskor nem volt olyan magától értetődő, mint mondjuk a legyőzött vetélytársnál. Szófiában gyalogosan, nyitott és zárt kocsikon, motorbicikliken száguldoztak az eufórikus állapotba került, zászlókat lengető szurkolók. Az autók tetején ücsörgő, illetve az ablakokból és a csomagtartókból fürtökben lógó emberek a karosszériákon dörömbölve fejezték ki határtalan örömüket. A Vitosa sugárúton egyenesen egy rendőri Lada vezette a felvonulókat, és a törzsőrmester emelte a feje fölé a bolgár trikolórt! A kocsisor csak lépésben haladt, a teraszokról és erkélyekről pedig pezsgővel és sörrel öntözték az emeletiek az alant ünneplő tömeget...

A katonaság hetedhét határra szóló tűzijátékkal vette ki a részét a vigasságból, sőt éjfél után ágyúlövésekkel tisztelgett az „amerikai hősök" diadala előtt. Jól is tették, hogy kitombolták magukat, mert újabb alkalmuk már nem volt rá: a négy között az olaszok (pontosabban Roberto Baggio) megálljt mutatott a balkáni bravúrgárdának (2–1), majd a bronzmeccsen a motivációjukat az elődöntő csalódása után hűvös északi nyugalommal megőrző svédek 4–0-ra legázolták Sztoicskovékat – akik azonban az elődöntős szerepléssel így is örök emlékművet állítottak maguknak.

És hogy mit kaptak a vesztesek? „A bolgár válogatott kioktatta ellenfelét a kontrajáték tudományából. Németország a legöregebb és legkedvetlenebb csapattal lépett fel az Egyesült Államokban" – szögezte le egy spanyol lap, utalva arra is, hogy a 28.54 év átlagéletkorú Nationalelf a legidősebb volt a tornán. Nem csoda: kilenc volt világbajnokkal tűzdelték meg a keretüket.

Hozzáállásukról pedig még a kritikáiban mérsékeltnek tekinthető SID hírügynökség sem tudott jobbat írni, mint hogy „szív, bátorság és lelkesedés nélkül játszottak Amerikában. A szurkolók és a média hagyta magát félrevezetni a gyengén sikerült előkészületi mérkőzések után, amikor az edző és a játékosok azzal az ígérettel vakítottak el mindenkit, hogy megy ez majd, ha komolyra fordul a dolog". Nos, nem ment – 16 esztendő után (1978 óta) ez volt a németek legharmatosabb vb-szereplése...

Ami a bukott kapitányt, az egykori sikeres játékost, Berti Vogtsot illeti, hamar szárnyra kaptak a lemondásáról szóló híresztelések. A Terrier cáfolta ezeket a spekulációkat: „Amíg örömet szerez a munka, addig maradok. A világbajnokság után Egidius Braun elnök úrral majd elemezzük a tanulságokat". A németek híresek arról, hogy szakvezetőkérdésben nem szoktak elkapkodva, ész nélkül dönteni és lépni. Ezúttal sem tették – Vogts a kispadon maradt, a válogatott pedig két évvel később (Bierhoff „aranyfeje" révén) Európa-bajnok lett!

1954-ben az angol atlétikai bajnokság második napján két magyar győzelem is született az 1908-as olimpiára épített (de mára már nem létező) londoni White City Stadion mintegy 30 ezer nézője előtt. Klics Ferenc diszkoszvetésben nyert (51.33 méter), míg Homonnay Tamás rúdugrásban diadalmaskodott 426.7 centivel (a furcsa tört szám oka, hogy a britek a saját mértékegységeiket használták, és ez éppen 14 lábnak felelt meg). Talán akadályfutásban is összejöhetett volna a siker (ezt a számot nem yardra kiszámolva rendezték, hanem a klasszikus, 3000 méteres távon), ám Jeszenszky László szereplése e nélkül is emlékezetesen hősies volt. A második körben ugyanis megcsúszott az akadályról való lelépés közben, háttal a vizesárok szélére zuhant, és az éppen odaérkező angol Chris Brasher a szögesével véletlenül belelépett a magyar futó jobb alsó lábszárába, csúnya sebet ejtve rajta. Jeszenszky azonban felkelt, 30 méteres hátrányból is a boly után eredt, és vérző lábával olyannyira sikerült is felzárkóznia, hogy a végén már a vezető Kenneth Johnsont szorongatta, s csak mellbedobással kapott ki (századra azonos volt az idejük). A közönség és a versenyzőtársak is nagyra értékelték a teljesítményét! Született egy világcsúcs is: 3 mérföldön (4828 méter) Fred Green (13:32.2 p) két tizeddel megdöntötte a svéd Gunder Hägg rekordját, nyomában a mellette másodikként azonos idővel beeső Christopher Chatawayjel. A viadal nyitó napján egyébként Földessy Ödön távolban (748 cm), míg az olimpiai bajnok Csermák József kalapácsvetésben (59.41 m) szerzett Magyarországnak győzelmet.

1964-ben e napon számolt be a Népsport a wimbledoni bajnokság az évi végeredményéről. A férfiaknál ausztrál házi döntőre került sor az első kiemelt Roy Emerson és a második helyen rangsorolt amerikai Chuck McKinleyt az elődöntőben búcsúztató Fred Stolle (6.) között. Előbbi 129 perc alatt 6:4, 12:10, 4:6, 6:3-ra nyert, és ezzel kilencedik nekifutásra megszerezte az első győzelmét a londoni GS-tornán. Ez már amúgy a hatodik elsősége volt a négy nagy versenyen (összesen 12-ig jutott), és ebben az esztendőben csak egyetlen hiba csúszott be neki a Grand Slam teljesítéséhez: a Roland Garroson már a nyolc között elbukott. A nőknél 1959 és 1960 bajnoka, a brazil Maria Bueno döntő szett 3:3-nál pontosan helyezett labdákkal és okos elütésekkel törte meg a nagy favorit Margaret Smith (később, férjhez menetele után: Smith-Court) lendületét, és miután brékelt, 6:4, 7:9, 6:3-ra győzött. Ezzel ő lett a hatodik nő, akinek sikerült tripláznia Wimbledonban (ezenkívül négy US Opent nyert még, míg hét GS-diadala közül a mostani volt az ötödik). Ami legendás ausztrál ellenfelét illeti, 1960 és 1973 között 24 (!) Grand Slam-tornán lett első egyesben (1970-ben mind a négyen!), és éppen Bueno volt az, aki az 1963-as New York-i viadalon megszakította a döntőkbeli veretlenségét (az első hét alkalommal megőrzött hibátlansága után) – úgy látszik, ez még 1964 nyarán is nagyon nyomasztotta, így ismét alulmaradt.

1974-ben e napon a következőképpen nyilatkozott a legtávolabbi kontinens válogatottjának szövetségi kapitánya, Zvonimir „Ralé" Rasic: „A világbajnokságon való részvételünkkel végre sikerült megteremtenünk az ausztrál labdarúgósport várt bázisát. Most már nagyobb célok elérésére törekszünk az 1978-as vébén." A jugoszláv származású szakember 1962-ben költözött ki először a tengerentúlra, majd egy rövid hazatérés után, néhány év múlva végleg letelepedett ott. Először aktív játékosként volt meghatározó szerepe a helyi futballélet felvirágoztatásában, így 1970-ben – mindössze 34 évesen – kapitánnyá nevezték ki. Ezután kijuttatta az ország nemzeti csapatát a '74-es németországi világbajnokságra, ami áttörésnek számított ausztrál szempontból. Rasicot azonban a vb után egy angol trénerre (Brian Green) cserélték le, és a fenti optimista várakozása sem valósult meg: a Socceroos nemhogy 1978-ban nem volt ott újra a nagy seregszemlén, hanem egészen 2006-ig a továbbiakon sem... (A veterán edző viszont manapság már – ismét – nagy megbecsülésnek örvend arrafelé.)

1984-ben e napon hozták nyilvánosságra, hogy a CSZKA Moszkva és a szovjet válogatott kapitányának, a védő Vjacseszlav Fetyiszovnak ítélték a legjobb európai jégkorongozót megillető díjat, az Aranyütőt. A szavazáson a kontinens 21 országának hokiszövetsége, illetve a sportágban járatos szakújságírók vettek részt, szám szerint 387-en. Összesen 32 játékos kapott voksot a Szovjetunióból, Csehszlovákiából, Svédországból, Finnországból és az NSZK-ból. E szavazáson korábban három szovjet jégkorongozó, név szerint Borisz Mihajlov, Szergej Makarov és Vlagyiszlav Tretyak (ő háromszor) bizonyult a legjobbnak. Ami meg Fetyiszovot illeti, az egyéb érmei mellett kétszeres ötkarikás, illetve hétszeres világbajnok hokis sikeres hazai, majd NHL-pályafutás után sportvezető és politikus lett, és mindkét minőségében igen magas pozíciókba jutott (2002 és 2008 között például orosz sportminiszterként is ténykedett).

2004-ben e napon a brisbane-i Grand Prix-viadalon Leisel Jones a 10 0 méteres mellúszás világrekordereként immár 200-on is a legjobbnak mondhatta magát (2:22.96), hiszen három századdal megdöntötte a kínai Csi Huj és amerikai Amanda Beard 2001-ből, illetve 2003-ból származó, társbérletben tartott világcsúcsát. Az ausztrál sportoló persze valószínűleg szívesen elcserélte volna ezt az eredményt az olimpiai sikerekre, ám nem sokkal e verseny után az athéni játékokon „csak" hazája vegyes váltójával bizonyult legyőzhetetlennek, 100 mellen viszont (a kínai Luo Hszüe-csüan és a honfitárs Brooke Hanson mögött) csupán harmadik, illetve 200-on (Beardtől lemaradva) második tudott lenni. (Négy évvel később Pekingben 200 méteren ugyan nem tudott javítani, ismét második lett, de a váltóval megvédte az elsőségét, míg 100-on megszerezte pályája harmadik ötkarikás aranyérmét is.)