Robinho és társai nem bírtak Tévezékkel

A Sao Pauló-i Morumbi-stadionba kétgólos előnnyel érkezett a Boca Juniors, amely a hazai odavágón 2–0-ra legyőzte a tornán addig veretlen Santost. Azon a meccsen egyébként a brazil vendégek vereségét nem a Bombonera-stadionban uralkodó félelmetes légkör idézte elő – Emerson Leao tinicsapata bátran játszott, és szinte az egész mérkőzésen jobb volt ellenfelénél –, hanem elsősorban a rengeteg kihagyott ziccer bosszulta meg magát.

A visszavágót megelőző hétvégén mindkét fél sikeres főpróbát tartott hazája bajnokságában, a paulisták a Bahíát verték meg 4–0-ra, míg a kék-sárgák az Independientét 3–1-re, ugyancsak pályaválasztóként. A címvédő Santos a vesztett pontok tekintetében, a Boca pedig ténylegesen is a második helyen állt országa élvonalbeli tabelláján – és egyaránt ott is maradtak az idény végéig.

Most azonban a nemzetközi porondon kellett helytállniuk, ahol a záró felvonás az alábbi szereposztás mellett zajlott 2003. július 2-án: Fábio Costa – Wellington (Nené, 30.), André Luiz, Alex, Leo – Paulo Almeida, Renato, Diego, Fabiano – Robinho, Ricardo Oliveira (Douglas, 68.), illetve argentin részről Abbondanzieri – Ibarra, Schiavi, Burdisso, C. Rodríguez – Villarreal (Jerez, 89.), Cagna (Caneo, 88.), Battaglia, Cascini – Tévez (Cangele, 91.), Delgado.

A találkozó korántsem indult könnyen a vendégek számára. Egyrészt a több mint 75 ezer brazil szurkoló félelmetes hangulatot teremtett, másrészt a Santos fiataljai nem pazarolták az időt a puhatolózásra, és azonnal nekiestek Carlos Bianchi embereinek. Az erős kezdést követően egyik pillanatról a másikra visszaesett a házigazda, a kék-sárgák pedig – mint a cápa, amely megérzi a vérszagot – azonnal lecsaptak: a 21. percben a mindössze 19 éves reménység, Carlos Tévez kényszerítőzött Sebastián Battagliával, majd a visszakapott labdát állítgatás nélkül a hálóba küldte.

Ezzel gyakorlatilag eldőlt a párharc sorsa, mivel az addig is a helyzetek kihagyásában jeleskedő brazilok összezuhantak lelkileg: a kapott gól még jobban visszafogta a Santost, amely az első félidőben már nem is tudta veszélyeztetni vetélytársa kapuját. A folytatásban egyszerű volt a képlet: Pelé utódainak támadniuk kellett, és bár becsülettel mentek is előre, hol a célzókájukkal volt gond, hol Roberto Abbondanzieri hárított. A brazilok igyekezetének a 75. percben lett meg a gyümölcse, amikor a vendégek góljánál nagyot hibázó Alex a tizenhatoson kívülről látványos gólt vágott a Boca kapujába.

A halvány remény hajtotta Santos a 79. percben majdnem átvette a vezetést, aztán ismét a magukra találó látogatók következtek. Előbb a Buenos Aires-i összecsapás mindkét gólját szerző Marcelo Delgado lépett ki egyedül, és Fábio Costát becsapva a 84. percben az üres kapuba helyezett (az idény után a mexikói Cruz Azulhoz tartó csatár lett egyébként kilenc találattal a torna társgólkirálya a santosos Ricardo Oliveirával együtt), majd a ráadás perceiben a hidegvérét elvesztő kapus nagyon csúnyán faultolta Pablo Jerezt a tizenhatoson belül, amiért tizenegyes járt a Bocának, Rolando Schiavi pedig nem hibázott (95. perc).

Jellemző volt a büntető megítélése utáni hangulatra, hogy a tiltakozó brazil játékosok közül a csapatkapitány, Paulo Almeida kivette az uruguayi játékvezető kezéből a sárga lapot, és felmutatta neki. (Jorge Larriondának azonban valószínűleg így is könnyebben jött aznap álom a szemére, mint a múlt vasárnap, amikor a német–angol vb-nyolcaddöntőn nem ítélt gólt Frank Lampard lécről gólvonal mögé vágódó bombalövésénél...)

Mindenesetre a történelem nem ismétlődött meg, hiszen negyven évvel korábban, 1963-ban is sor került már egyszer a sorozatban ilyen párosítású fináléra, és akkor a Pelével felálló brazilok kettős győzelemmel kerekedtek vetélytársuk fölé.

„A Boca a világ legjobb csapata – jelentette ki a 3–1-es diadalt követően az immár négy Libertadores-kupa-sikerrel büszkélkedő Carlos Bianchi, ugyanakkor hozzátette: – A szurkolóknak a fejükbe kell vésniük, hogy mi Argentínát képviseltük ezen a tornán. A győzelmünk Argentína győzelme volt Brazília felett."

A szakember amúgy az Estudiantesszel három elsőséget szerző Osvaldo Zubeldíát megelőzve lépett elő a legeredményesebb edzővé a Libertadores-kupában, és érdekesség, hogy három alkalommal (a szóban forgó idény mellett 1994-ben a Vélez Sársfield mestereként a Sao Paulo, 2000-ben a Bocát vezetve a Palmeiras ellenében) a Morumbiban emelhette a magasba a győztesnek járó trófeát (2001-ben pedig hazai pályán örülhetett a Cruz Azul legyőzésének).

A Santost gardírozó Leao sportszerűen elismerte a Boca 5–1-es összesítéssel kivívott sikerének jogosságát: „Az ellenfél mindkét mérkőzésen jobb volt, megérdemelten nyerte meg a döntőt. A játékosaimra ettől függetlenül nagyon büszke vagyok, mert bár hibáztak, nem a tehetségtelenségük, hanem az ellenfél akarata miatt." A brazil fiúk bizonyságát adták lelkierejüknek, s néhány nappal később újabb győzelemmel folytatták menetelésüket hazájuk bajnokságban, és noha a 2003-as idényt „csak" ezüstérmesként zárták, 2004-ben újra visszahódították a 2002-ben hosszú idő után ismét elnyert országos koronát.

Közben a Buenos Aires-i klubnál már a nagy nap után kevéssel is érdekes szituáció adódott: az argentin pontvadászat utolsó körében szerették volna megünnepelni a Libertadores-győzelmet, ám a szövetség nem adott engedélyt a találkozójuk elhalasztására. Erre a Boca vezetői bemutattak egy képletes fityiszt, és az előírt meccsnapon elküldték az ifistákkal kiegészített tartalékgárdájukat Rosárióba, ahol a helyi Central 7–2-re lemosta a jó néhány élvonalbeli újonccal kiálló fővárosi alakulatot (amely azonban a dobogó második fokáról már így sem szorulhatott le). Ezalatt a „nagycsapat", a szakvezetője, a klub elöljárói és a szurkolók otthon, a Bombonerában tartottak egy jó kis fiesztát...

Érdemes még arra kitérni, hogy a két döntős együttesből milyen nagyszerű játékoskarrierek sarjadtak ki. A Bocából a tájékozottabbak ismerhetik Abbondanzierit, Ibarrát, Clemente Rodríguezt, és főképp a jelenleg épp a dél-afrikai vb-n szereplő Burdissót meg a szupersztár Tévezt, míg a hét évvel ezelőtti Santosból Robinho és – a témánkul szolgáló párharc során sérüléssel bajlódó – Elano pályázik ugyanarra a világbajnoki aranyra, de Leo, Renato, Ricardo Oliveira és főképp Diego is említésre méltó eredményeket ért el később Európában.

És ha a Libertadores-kupával kezdtük, fejezzük is be azzal. A következő, 2004-es kiírásban a Bocát és a Santost is ugyanaz az együttes ejtette ki (a brazilokat a nyolc között, az argentinokat a fináléban): az előzőleg sehol sem jegyzett kolumbiai meglepetésgárda, az Once Caldas.

1933-ban e napon fejeződött be a Tour de Hongrie kerékpáros körverseny, mégpedig nagy hazai sikerrel: Magyarország A-válogatottja (Orczán, Mádi, Makai) lett az első a csapatversenyben, eredetileg a B-gárdát megelőzve, ám az utóbbit még az este folyamán diszkvalifikálták, így a szervezettebb, de a záró szakaszon balszerencsés olaszok léptek előre a második pozícióba. Mögöttük a francia, a német és az utolsó helyre visszasorolt kettes számú magyar együttes következett (a franciák B-alakulata, a svájciak és a lengyelek eredményét nem lehetett értékelni). A Dunántúlon rendezett ötnapos viadalon a kontinens legjobb amatőr kerekesei vettek részt, akik közül egyéniben a svájci Stettler győzött, míg a befejező napon az élcsoporttól a végén meglógó francia Durin. A tudósítás szerint a 100 km-es résztávnál új, nem hivatalos világrekord született, amelyet a 42 kilométeres átlaggal hajtó Orczán László állított fel 2:28.21 órával.

1963-ban e napon barátságos mérkőzésen lépett fel a Népstadionban a Bp. Honvéd és az Austria Wien labdarúgócsapata. A zsinórban harmadszor is bajnok, továbbá kupagyőztes bécsi együttes korábban, a Húsvéti Torna keretében már a Ferencvárost és az Újpestet is megverte, és hasonlóra készült a harmadik magyar élgárda ellen. A meleg (meg a nyári holt szezon) miatt lagymatag iramú találkozón 10 ezer néző előtt „üdülőhangulat" uralkodott, és csak egyetlen gól esett: ezt a 4. percben Nógrádi lőtte. Remekül játszott Tichy és Komora is, a helyzetek azonban kimaradtak – az osztrákok például alig lőttek kapura, noha soraikban szerepelt Fraydl kapus mellett a szintén válogatott két csatár, Fiala és Nemec is. Az egyik „legéletszagúbb" jelenet az volt, amikor egymás után kétszer is összeakaszkodott egymással Marosi és a vendégek brazil balszélsője, Jacaré. Miután a játékvezető csak az utóbbit küldte le a pályáról, az apró termetű fekete labdarúgó a könnyeit törölgetve hagyta el a játékteret. A magyarok is érezték, hogy a kiállítás nekünk is kijárt volna, ezért maguktól lecserélték Marosit.

1973-ban e napon a Real Madrid labdarúgócsapata a nyugatnémet Európa-bajnok (és későbbi világbajnok) Günter Netzer – a korábbi Mönchengladbach-klasszis – után szerződtette második légiósát is, az argentin River Plate 37-szeres válogatott balszélsőjét, a '66-os vb-t is megjáró Oscar Mást. (A Kopa- és Puskás-féle időszak után ebben az időben kezdtek a blancók újra külföldi futballistákkal is erősíteni.) Az újítás egyelőre nem igazán jött be: a Real az 1973-as 4. helyről a következő idény végére már a 8. pozícióba csúszott vissza – igaz, legalább újra meg tudta nyerni a Király-kupát. Más mindenesetre csak egy szezont töltött a „királyi klubnál".

1983-ban e napon véget ért Plovdivban a sakkcsapat Európa-bajnokság. Az utolsó körben az volt a tét az éllovas szovjetekkel asztalhoz ülő válogatottunk számára, hogy ne szenvedjen (olyan arányú) vereséget, amely miatt elúszna a dobogós zárást jelentő harmadik hely. A nyolc Eb-ből nyolcadszor diadalmaskodó Szovjetunió Karpov és Vaganjan nélkül vette fel a harcot a mieinkkel, és az eredmény tükrözte, hogy ellenfelünk számára már nemigen maradt tét: a nyolc partiból hét remivel zárult (egyedül Csom kapott ki világossal Romanyisintől). A győztes csapatban a tartalékos felállás dacára is igazi nagyságok szerepeltek (Polugajevszkij, Petroszjan, Juszupov például), de a mieink között is ott volt több Buenos Aires-i olimpiai bajnok (1978): Portisch az első táblán, Ribli a másodikon, Sax a harmadikon, hogy csak a három legnevesebb versenyzőnket említsük (Adorján, együttesünk legjobb bulgáriai pontszerzője ezúttal nem játszott). A mieinket az ezüstérmes Jugoszlávia előzte még meg a végelszámolásnál, az angolokat és a hollandokat viszont sikerült kis különbséggel távol tartani a dobogótól (a másik három részt vevő ország jócskán lemaradt).

1993-ban e napon elbúcsúztatták az aktív versenyzéstől Szabó Józsefet, szöuli olimpiai aranyérmesünket. A Komjádi Uszodában rendezett országos bajnokság férfi 200 méteres mellúszó számának eredményhirdetésekor megható ünnepi hangulat kerekedett. Már akkor is zúgott a vastaps, amikor Szabó Joe adta át az érmeket, így a győztes Güttler Károlynak is, majd még fokozódott a jókedv, amikor a nagy elődöt is felállították a dobogóra. A hangosbemondón bejátszották a versenyző 1988-as diadalának televíziós hangfelvételét, míg a villanyújságra nagybetűkkel kiírták: KÖSZÖNJÜK, JOE! Ezután ajándékot adtak át neki, majd sorban köszöntötték (és megölelték) őt a sportág prominensei, köztük Gyárfás Tamás elnök és Ruza József főtitkár a szövetség részéről, valamint mestere, Széchy Tamás is.