Sikeres Real-gála az Egyesült Államokban

B. G.B. G.
Vágólapra másolva!
2010.07.16. 11:39
null
Guti gólt is szerzett az Egyesült Államokban túrázó Real Madrid színeiben (Fotó: Action Images, archív)
A Real Madrid promóciós megfontolásból rendszeresen túrázik nyaranta távoli helyeken, de 2005-ben talán azért övezte nagyobb figyelem nálunk a blancók amerikai vendégszereplését, mert egy hónappal később hozzánk, egy budapesti gálamérkőzésre is hivatalos volt a „galaktikusok" sorával felálló „királyi gárda". Érdekes, hogy mindhárom szóban forgó meccset két góllal nyerték meg a spanyolok – alább az éppen öt évvel ezelőtti fellépésükről emlékezünk meg.

„Ilyen remek színvonalú felkészülési mérkőzést még sosem láttam, pedig életemben végignéztem már jó néhány futballmeccset" – lelkendezett egy labdarúgásban is járatos hazánkfia, amikor a lakóhelyén fellépő Real Madrid első tengerentúli túraszerepléséről kérdezte őt a Nemzeti Sport 2005 nyarán.

A 29-szeres (mára már 31-nél tartó) spanyol bajnok, BEK/BL-rekordgyőztes gárda érkezése felbolydította Chicagót, és noha aznap a Cubs baseballcsapatának is bajnokija volt, lényegében megteltek a Soldier Field lelátói. A „szeles városban" 54 432 néző várta a helyszínen a Real és a tízszeres mexikói aranyérmes Chivas Guadalajara összecsapását. Az ellenfélválasztás nem volt véletlen: a Chivas az egyik legnépszerűbb klub hazájában, a Michigan-tó partján fekvő metropoliszban és környékén pedig több mint egymillió mexikói bevándorló él.

Íme, az európai vendégek felállása: Casillas – Míchel Salgado (Diogo, 63.), Helguera (Mejía, 75.), Pavón, Roberto Carlos (Raúl Bravo, 68.) – Gravesen, Pablo García (Guti, a szünetben), Zidane (Figo, a szünetben), Beckham – Owen (Soldado, 77.), Ronaldo (Raúl, 55.).

Noha a gudalajaraiak az Uruguayban épp zajló Copa América miatt négy, a válogatottban szereplő kulcsemberüket nélkülözték, végig méltó ellenfelei voltak a Madridnak. A nézők rendre lelkendezve hördültek fel, amikor a „globális médiasztár" David Beckham a labdához ért. Az angolt Vanderley Luxemburgo egészen a lefújásig a pályán tartotta – a brazil tréner előzetesen azt ígérte, nem csupán rövid epizódszerepet szán csapata legjobbjainak –, de Michael Owennek is jutott 77 perc, Ronaldo 55 percet töltött a pályán, míg Zinedine Zidane és Luís Figo épp egymást váltotta a szünetben. Érdemes tudni, hogy a blancók számára május 28-án ért véget a 2004–05-ös évad, és ekkor még egy hete sem volt, hogy elkezdték a felkészülést az új feladatokra.

A második felvonásban a Chivas szerzett vezetést Francisco Palencia révén a 72. percben. Ám mindössze hét percen át tartott a Chivas-drukkerek boldogsága, ekkor ugyanis – Beckham pompás beadása után – Alvaro Mejía fejjel egyenlített. A félidőben harcba küldött Guti tíz perccel később, alig a rendes játékidő letelte előtt már a „királyi gárdának" szerzett előnyt, majd zárszóként, a ráadásban Roberto Soldado alakította ki a 3–1-es végeredményt.

BECKHAM-GÓLPASSZ ÉS MEJÍA-TALÁLAT CHICAGÓBAN
 

 

A meccs után Beckham a lelátóra hajította a dresszét, és csókokat dobálva járkált fel és alá a játéktéren. Utóbb a riportereknek szédületesnek nevezte a találkozó hangulatát, és azt fejtegette, hogy a labdarúgásnak fantasztikus lehetőségei vannak az Egyesült Államokban. S hogy ezt nemcsak a kötelező udvariasság mondatta vele, arra bizonyság volt: még abban az évben megnyílt Los Angelesben a Beckham-focisuli, sőt az angol középpályás elképzelhetőnek mondta, hogy madridi szerződésének lejárta után kipróbálja magát az MLS-ben. Lehet, hogy már akkor érezte vagy tudta, 2007-től Los Angelesbe költözik?

A Soldier Field közönség egyébként talán hajnalig is ünnepelte volna a Real csillagait, ám azoknak igyekezniük kellett, mert még a mérkőzés éjszakáján különgéppel továbbrepültek Kaliforniába. Két nappal később ugyanis a Galaxyval mérkőztek meg, ezzel zárult a spanyol elitegylet nem is titkoltan promóciós célokat szolgáló vendégeskedése az Egyesült Államokban. A gárda fellépti díjáról nem szivárogtak ki hírek, de a Chicago Tribune úgy tudta, kevesebb volt e pénz, mint később Ázsiában: a madridiak többek között az akkor induló angol nyelvű klubtévéjüknek toboroztak előfizetőket az óceán túlsó partján.

A Csendes-óceán mellett aztán újabb kétgólos diadalt aratott a sztárcsapat, ezúttal 2–0-ra. Már a 6. percben vezetést szerzett: Zidane az üresen álló Owent találta meg hajszálpontos passzával, az öt és feles sarkán álló angolnak meg nem okozott gondot a házigazdák kapujába lőni. A szép, szórakoztató játék a második félidei cserékkel megtört – Beckham például (aki most, 2010-ben is pont egy súlyos eset, Achilles-ín-szakadás után lábadozik) térdsérülést szenvedett jelenlegi munkaadója ellen –, ennek ellenére a 75. percben a már Chicagóban is betaláló Soldado lapos lövésével megduplázta előnyét a Real.

LOS ANGELES GALAXY–REAL MADRID
 

 

A „királyiak" hamarosan továbbindultak Thaiföldre, majd egy hónappal később – természetesen már nem Bangkokból... – megérkeztek a magyar fővárosba, ahol az Aranycsapat egykori kapitányának tiszteletére rendezett gálamérkőzésen a róla elnevezett stadionban – a telt hátnak számító 28 ezer néző előtt – 3–1-re felülmúlták a Puskás Ferenc-válogatottat is. Addigra már valamivel előrébb járhattak a felkészülésükben, amit az is jelez, hogy góljaikat (Kenesei büntetője ellenében) nem tartalékok szerezték, hanem Zidane, Ronaldo és Owen. Zömmel válogatottban is megfordult játékosokból álló alkalmi csapatunk egyébként nem vallott szégyent, időnként egyenrangú ellenfele volt a madridiaknak, akik csak a 70. perc után fordították a maguk javára az állást.

Hogy jót tett-e a Realnak a sok utazgatás a folyamatosan nyugodt munka helyett? Nem tisztünk eldönteni, mi okozta a gondokat, de tény, hogy a nem túl fényesen sikerült előző idényt hasonló követte. A Santostól érkező Luxemburgo az idény második felében vette át a gárdát Mariano García Remóntól, és bár vele sorozatban hét győzelmet aratott a társaság, végül nem bírta az aranyhajszát a négy pont előnnyel befutó Barcelonával. Az új szezonban aztán tovább romlott a helyzet: immár 12 pontos lemaradással lett meg az ezüst (a brazil edzőt menet közben Juan Ramón López Caro váltotta a kispadon), míg a BL-ben a „bevált" módit követve ismét a nyolcaddöntőben esett ki az együttes (előbb a Juventusszal, legközelebb az Arsenallal szemben).

Lehet, hogy a promóció helyett inkább a klubnál hemzsegő sztárok egységes, kiegyensúlyozott csapattá gyúrásába kellett volna ölni az összes időt és energiát?

 

1945-ben e napon a nem sokkal korában véget ért második világháborúhoz kicsit kapcsolódó rövid riport jelent meg a sportnapilapban. Eszerint a Thököly úti Erzsébet-tenisztelepen a résztvevők készülődtek a szövetség versenyére, és meglepő módon az egyik pályán egy gyors mozgású, nagy kedvvel játszó, ősz hajú, idősebb úriember ütötte a labdát Héber Mihállyal, a későbbi legendás bajnoknő, Körmöczy Zsuzsa (a Roland Garros 1958-as győztese) oktatójával. Ahogy a tudósítónak maga „Zsuzsi felvilágosítással szolgált: MacNabb tábornok, az angol misszió egyik vezetője játszik Héberrel. Nagyon szereti a teniszt, rendszeresen kijár játszani." A szövetségesek képviseletében fővárosunkban tartózkodó főtiszt korábban nemzetközi viadalokon is gyakran megfordult, sőt válogatott krikettjátékos is volt. A rögtönzött vegyes páros során (az oktatóval állt össze, szemben Körmöczy és egy Szász Sándor nevű versenyző duójával) „57 éves korát meghazudtoló fürgeséggel pompás volley-labdákat (röptéket – a szerk.) üt a hálónál, nagyon otthonosan mozog a pályán". Mint MacNabb a meccs végén elmondta, nagyon sajnálja, hogy el kell utaznia, mert Körmöczy oldalán élesben is el szeretett volna indulni a viadalon.

1965-ben e napon kis ismertető jelent meg az NS-ben a Ferencváros labdarúgócsapata számára kisorsolt leendő BEK-riválisról, amely egy „fehér foltnak" számító országot képviselt. A Keflavíkról van szó, amely még az eléggé elszigetelt izlandi futballon belül is viszonylag ismeretlennek számított. Az MTI-től átvett összefoglalóból kiderült, hogy a csapat éveken át a másodosztályban szerepelt, és csak három évvel korábban jutott fel az akkor még mindössze hatcsapatos élvonalba – ahol aztán „a múlt esztendőben ez a kemény, de technikailag eléggé képzetlen játékosokból álló együttes megszerezte a bajnoki címet". (A messzi északon már az idő tájt is tavaszi-őszi rendszerű volt az idény az éghajlat miatt, azaz 1964 bajnokát kapta ellenfélül a Fradi.) Az új, '65-ös szezonban gyengén kezdett a Keflavík, hiszen az első kör öt meccsén csak három pontot szerzett a lehetséges tízből, de aztán egy 5:0-s diadallal megkezdte a felzárkózást. Ami a magyarok számára biztatóan hangzott (már ha bárkinek is eszébe jutott volna aggódni...), hogy a szigetországba többnyire csak dán és nyugatnémet csapatok látogattak, amelyek általában győzelemmel távoztak, míg a válogatott addig még mindig veszített Izlandról kimozdulva. Az ottani együttesek „egészen kezdetleges futballt játszanak", az országban „szinte még gyerekcipőben jár a labdarúgás" – másrészt a fejlődést jelzi, hogy „vannak tehetséges játékosaik is, amire bizonyíték, hogy a közelmúltban két izlandi futballistát már külföldi klubok szerződtettek". A lényeg: a VVK-címvédő FTC 4–1, 9–1-gyel jutott tovább, és majd csak az Inter ellen, a negyeddöntőben esett ki. Bezzeg ma próbálna bármely magyar alakulat a garantált győzelem reményével Izlandra utazni...

1975-ben e napon látott napvilágot egy olyan nyilatkozat, amely – mint később kiderült – már előre jelezte, mi vár a futballrajongókra a három évvel később esedékes legnagyobb sporteseményen. Az argentin labdarúgó-válogatott az 1974-es vb-re nem titkolt reményekkel érkezett, de – finoman szólva – nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Az új szövetségi kapitány, César Luis Menotti okult elődje hibáiból, és már ekkor kidolgozta a leendő házigazdák együttesének hosszú távú felkészülési programját. „Ha hároméves tervem megvalósításához megkapom a szükséges segítséget a szövetségtől és a vezető egyesületektől, Argentína világbajnok csapatot ünnepelhet majd 1978-ban" – hangzott a kissé merésznek tűnő (de mint tudjuk: maradéktalanul betartott) ígéret. A szakvezető három válogatottnyi jelölttel, az ország hatvan legjobb futballistáját kiválasztva szándékozott visszaszerezni Dél-Amerikának (s azon belül persze hazájának) a hegemóniát, mégpedig úgy, hogy a kibővített keretbe csakis 24 évnél fiatalabb játékosok kerülhettek, valamint Menotti nem számított a külföldön légióskodó ászokra sem (mint például Heredia, Ayala, Babington, Wolff, Yzalde). Kockázatos, radikális elképzelés – de bejött neki(k)!

1985-ben e napon, alig valamivel Szergej Bubka szenzációs, kereken 6 méteres rúdugróeredménye után újabb atlétikai álomhatár dőlt meg: Nizzában a brit világbajnok (és kétszeres Eb-győztes, olimpiai ezüstérmes) Steve Cram – nyomában az 5000 méter akkori egyeduralkodójával, a marokkói Szaid Auitával – 3:30 percen belül került 1500 méteren. A brit futó 3:29.67-es idejével honfitársa, (a néhány évvel korábban az ugyancsak angol Sebastian Coe-val hatalmas csatákat vívó) Steve Ovett 1983-as világcsúcsát (3:30.77) döntötte meg. A verseny egyébként legendásan kimagasló színvonalú volt, még a harmadik-negyedik helyen célba érő spanyol José Luis González és amerikai Steve Scott is megközelítette a régi rekordot. Cram az utolsó körig a „nyúl", a szudáni Omar Khalifa (valamint González) mögött futott, és akkor vágott az élre, 54 mp-en belül utolsó 400 métert teljesítve. „Fel sem merült bennem, hogy mögöttem Auita csak négy századmásodperccel marad le. Ha belegondolok, hogy kis híján ő lett a világcsúcstartó... Amúgy amikor csengettek, és bemondták a részidőt, már tudtam, hogy megdöntöm a rekordot" – nyilatkozta boldogan a győztes.

1995-ben e napon nem jutott döntőbe a brit atlétikai bajnokságon a 100 méteren olimpiai, vb- és Eb-címvédő Linford Christie. A 35 éves sprinter az előfutamok során 10.93 mp-es eredménnyel kiesett, a szövetség különleges engedélyével azonban mégis rajthoz állhatott a fináléban, és ott 10.18 mp-cel győzött is. A bajnoki cím azonban – az igazságosság elvét szem előtt tartva – nem őt, hanem az amúgy másodikként célba érő Darran Braithwaite-et illette.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik