Zinedine Zidane-t közmunkára ítélték

Mivel a francia klasszis a 2006-os világbajnokság után visszavonult, a három találkozó helyett három nap közmunkát kellett végeznie, amit a szövetség humanitárius programja keretén belül fiatalok és gyerekek tanításával tölthetett le.

Mint az bizonyára mindenki számára jól ismert, az olaszok tizenegyespárbajban kivívott sikerével végződő berlini döntő 108. percében Zidane szándékosan mellkasba fejelte az őt provokáló Materazzit, amiért piros lapot kapott, csapata pedig gyakorlatilag elesett a „normál módon" kiharcolható győzelem esélyétől, majd a szétlövésben is nélkülözni kényszerült szellemi vezérét.

Előbb az Internazionale védője, míg egy héttel később a spanyol Real Madrid korábbi csillaga számolt be a történtekről a fegyelmi bizottságnak, amely csak ezután hozta meg döntését. Zidane a megelőző héten, a Canal+ francia tévécsatornán beszélt először az esetről: állítása szerint az olasz rendkívül durva szavakkal sértegette édesanyját és lánytestvérét. Zizou beismerte, hogy elveszítette a fejét, de megjegyezte, nem bánta meg tettét. Materazzi viszont tagadta a francia állításait, ám azt elismerte, hogy provokálta őt.

A nyilvánosság előtt persze ki-ki szabadabban formálhatott véleményt, hiszen annak kevésbé lehettek jogi következményei, mint a FIFA illetékesei előtt elhangzottaknak. A vb-döntős afférból sportszakmailag előnyösebben kikeveredő (hiszen ő pályán maradhatott, és a sikert hozó szétlövésben berúgta a maga tizenegyesét) hátvéd interjút adott a La Gazzetta dello Sportnak, és abban kijelentette: nem sértegette riválisa édesanyját:

„Zidane-t mindig is hősként, példaképként tiszteltem és csodáltam. Egy Juventus–Perugia bajnoki után még mezt is cseréltünk, a trikót azóta is a szekrényemben őrzöm. Semmi olyasmit nem mondtam neki, ami összefüggésbe hozható a rasszizmussal, a vallással vagy a politikával és az édesanyját sem hoztam szóba. Én 15 évesen elvesztettem az édesanyámat, s ez még mindig fáj."

Az aranylabdás, Eb-győztes, továbbá „ellenfeléhez" hasonlóan világbajnok francia sztár édesanyját rossz egészségi állapota miatt éppen kórházban ápolták azokban a napokban, de az Internazionale bekkje erről mit sem tudott, így jobbulást kívánt neki. (Tudni kell, hogy Zidane állítása szerint kimondottan édesanyja betegsége miatt hatottak rá rosszul a hozzávágott szavak.) Az olasz annyit azért elismert, hogy az ominózus eset során magát a francia „karmestert" tényleg sértegette, de mint mondta: ilyen reakcióra nem számított: „csak azt gondoltam, hogy majd visszaszól valamit, a fejelés teljesen váratlanul ért."

Materazzi később is következetesen kitartott amellett, hogy a másik fél által neki felróttakat nem ejtette ki a száján, és ha az alább rekonstruált párbeszéd tényleg a valóságot adja vissza, akkor az előbb idézett – időben jóval korábbi – mentegetőzésében is igazat mondott (azaz hogy milyen tekintetben nem támadta a tar középpályást). Na nem mintha egyéb hozzátartozókat gyalázni sokkal szebb dolog lett volna...

Az Inter játékosa 2007. augusztusi milánói könyvbemutatóján úgy nyilatkozott, hogy megbánta a sértegetést („hibáztam a vébédöntőben, amikor provokáltam Zinedine Zidane-t"), és elárulta azt, amit az olasz sajtó akkor már tíz napja tudni vélt: vagyis hogy egész pontosan miként is hangzott a franciát fejének elvesztésére bőszítő ominózus beszólás. Ez alapján (hangsúlyozzuk: Materazzi szerint) ez történhetett a 108. percben:

Materazzi meghúzta Zidane mezét, mire a Juventus és a Real Madrid korábbi játékosa így reagált: „Ha kell a mezem, a meccs után megkapod." „Inkább a szajha nővéredét szeretném felhúzni" – replikázott a szabadszájú védő, úgy felhergelve ezzel Zizout, hogy az mellkason fejelte a hórihorgas olaszt, amit a bíró kisvártatva piros lappal „honorált".

„Hat buta szó, hibáztam, de Zidane is hibát követett el azzal, ahogyan erre reagált" – vallotta be őszintén Materazzi könyvének, a két honfitárs újságíróval közösen készített, „Egy harcos élete" című alkotásnak a bemutatóján

Ha valaki már-már felmentené az egyébként korábban sem kifejezetten közönségkedvenc itáliait, említsük meg, hogy a nagy „coming out" időzítése nem igazán nevezhető ártatlannak: a művet – hogy, hogy nem – éppen néhány nappal a (védő által amúgy sérülése miatt kihagyott) szeptember 8-i Olaszország–Franciaország Eb-selejtező előtt mutatták be, tovább hergelve a két nemzet közötti amúgy sem csekély szócsatát...

Zidane ekkor már jó ideje nem futballozott, de túltenni magát azóta sem tudta a történteken, amit jól mutat az idén márciusban adott nyilatkozata. Az El País napilapnak elmondta: habár mindenki mástól elnézést kért már, inkább meghalna, minthogy bocsánatot kérjen tőle is (mármint Materazzitól) – előbb választaná a halált.

„Természetesen még mindig hibásnak tartom magam, de ha bocsánatot kérnék, azt sugallnám, hogy amit tett, az normális volt, pedig ez nincs így. A pályán sok minden megesik, velem is számos esetben történt hasonló, de abban a pillanatban nem bírtam ki. Nem mentség, de édesanyám beteg volt, és kórházban kezelték akkor. Ezt sok ember nem tudja, de nehéz napokat éltem át" – mondta a francia futball-legenda, majd hozzátette:

„Több alkalommal is szidták az anyámat, és előtte sohasem válaszoltam. Ha például Kaká teszi ezt velem, aki egy normális, rendes ember, természetesen bocsánatot kérek, de tőle (mármint Materazzitól) nem. Ha elnézést kérek, nem tisztelem magamat és hozzátartozóimat. A labdarúgástól, a szurkolóktól és a csapattól már bocsánatot kértem. A meccs után bementem az öltözőbe, és elnézést kértem. De tőle soha, de soha nem kérek bocsánatot. Inkább meghalok. Vannak gonosz emberek, akikről még csak hallani sem akarok" – mondta Zidane, aki négy év után sem volt hajlandó kiejteni olasz riválisa nevét.

Igazságot tenni nem szándékozunk, csak egy rövid számvetés a végére. Materazzi, aki nem nevezhető kiemelkedő futballistának (riválisához mérten legalábbis), azon az emlékezetes napon a 120 perc alatt benne volt ugyan a franciák (büntetőből szerzett) vezető találatában, ám hamarosan saját góljával „semlegesítette” azt, később pedig belőtte a tizenegyesét, és maga is világbajnok lett – ami kézzelfogható dicsőség, függetlenül attól, hogy sokak szemében nem vált erkölcsi áldozattá a mellbe fejelése után.

A történtekből még pénzt is csinált (például a könyvkiadással), míg rendes foglakozását tekintve begyűjtött még egy rakás (bajnoki meg kupa-) aranyat, sőt az idén Európa csúcsára is felért a BL-győztes Interrel! Az olasz vb-keretbe, lévén 37 éves, már nem kapott behívót, de látva a társak dél-afrikai produkcióját ezzel is jól járt.

Ezzel szemben a konok Zidane mint a Real Madrid (elnökének) tanácsadójaként dolgozó szakember nem fürdik eddig a sikerekben – tavaly nyáron nevezte ki őt a visszatérő presidente, Florentino Pérez, de a „királyi csapat" eddig csak a nagybevásárlásaival tűnt ki, eredményeiben még nem tudta megtörni a Barcelona hatalmát. A nemzeti csapattól pedig meglehetősen dicstelenül vonult vissza a francia klasszis, és bár pályafutása során szinte minden létező címet és trófeát begyűjtött, ezekkel egy ideje tán kevesebbet foglalkozik a világ, mint azzal a 2006-os vb „jelképévé váló" bizonyos fejeléssel, amelyből videoklip, vicc, könyv, reklámillusztráció és ki tudja, mi minden született már...

1946-ban e napon játszották a labdarúgó-élvonal alsóházának („osztályozó csoport" a 11–20. helyért) egyik kiesési helyosztóját, amely a házigazdák sima győzelmével végződött: Elektromos–Kőbányai Barátság 4:1. A meccsre kilátogató népsportos újságíró tollából – bevallottan a hőség hatására (is) – a következő sorok kívánkoztak ki tudósítás gyanánt: „Már a 15-ös villamoson kezdődött. Szidták a meleget. Egy kövér, kalóriadúsabb úr így fakadt ki: »Ezt már nem lehet kibírni.« És elájult. Egy barátja, aki nyilván szerethette őt, hangtalanul melléájult. Hárman, akik túléltük, leszálltunk a Latorca utcánál. A kalauz, aki hivatalból nem ájulhatott el, szánakozva szólt utánunk: »Szegények, ezek sem őrülnek már meg. Meccsre mennek...« Hárman özönlöttünk a pálya felé. A bejáratnál két társam tanakodni kezdett: váltsanak-e jegyet, vagy várják meg, amíg a jegyszedő elájul. Miután a jegyszedők többen voltak, ajánlatosabbnak látszott a jegyváltás." És így tovább, a találkozó eseményleírását is itt-ott hasonlóan „hőkezelt" kommentárokkal színesítve. Ugorjunk a cikk végére: „Szegény Solymosi nem tudja lefújni a mérkőzést, mert elolvadt a szájában a síp – sajnálkozik az egyik néző. Ám nem lesz igaza. Ha nehezen is, de még ennek a meccsnek is vége lett egyszer. A 150 főnyi nézősereg hálásan tapsolta meg a szép teljesítményt. Bírálatok. Jó volt: az a pohár hideg szódavíz, amit a szünetben ittam; megfelelt Mezőlaki, Marosi, Gajdos, illetve Zörgő és a két Kónya."

1966-ban e napon Gibraltár atlétikai szövetsége táviratban közölte, hogy egy sportolóval képviselteti magát a Budapesten augusztus végén és szeptember elején megrendezett VIII. Európa-bajnokságon (az olimpiák utáni második legnagyobb versenyen, hiszen vb-kre csak 1983-tól került sor). Ezzel a részt vevő országok száma 31-re emelkedett, így a sportági Eb-k történetében először fordult elő, hogy a kontinens összes tagszövetsége elindult a nagy viadalon.

1976-ban e napon az alábbiakat jelentette a montreali olimpiáról a TASZSZ hírügynökség egy előző napi kínos eset kapcsán: Borisz Oniscsenko az ötkarikás küzdelmek során megsértette a nemzetközi szövetség technikai szabályzatát. Cselekedetét a Szovjet Öttusaszövetség elítélte és kizárta őt a válogatottból. A 39 éves sportolót azután diszkvalifikálták a résztvevők közül, hogy kiderült: párbajtőre olyan speciális szerkezettel volt ellátva, amely lehetővé tette számára, hogy bármely pillanatban zárja az áramkört, s ezáltal találatot érjen el ellenfelénél. A szabályok szerint a lebukott versenyző helyére más nem állhatott csereként, ezért a szovjet öttusa-válogatott is elvesztette minden esélyét arra, hogy érmes legyen. Oniscsenko magatartása és tette a szovjet küldöttség körében jogos felháborodást váltott ki – hangzott a szocialista táborra rossz fényt vető eset nyomán a kényszerűen kiadott elítélő nyilatkozat. Mint máshol olvasni lehetett, a csapatban már 1968-ban olimpiai érmes, majd ezüstjét 1972-ben aranyra javító (egyéniben pedig második helyezett) öttusázó csalása tényleg olyannyira felháborította saját társait (is), hogy például a honfitárs röplabdázók azzal fenyegették meg: kidobják a szállásuk ablakán, ha összefutnak vele...

1986-ban e napon ért véget Madridban a 10. férfi kosárlabda-világbajnokság, amelyet az Egyesült Államok nyert meg, a döntőben 87:85-re felülmúlva a címvédő Szovjetuniót. A szokás szerint NBA-profik nélkül kiálló tengerentúliak összesen egy vereséget szenvedtek a vb-n (a mai erejüktől akkor még elmaradó argentinoktól), viszont a fináléban sokkal hatékonyabbnak bizonyult riválisukénál a taktikájuk, amely a biztos pontszerzésre alapult. A mindössze 160 (!) centis Tyrone „Muggsy" Bogues kiismerhetetlenül irányított, Kenny Smith (23) és David Robinson (20) pedig szórta a kosarakat. Ezzel szemben a baltiakból – a litván Chomicius (17), Sabonis (16), Kurtinaitis (6) trióból és a lett Valtersből (2) –, valamint a Tyihonyenko (16), Tarakanov (13), Bjelosztyennij (7), Volkov (8) négyesből álló keleti csapat végig a hárompontosokkal kísérletezett, de nagyon nagy hibaszázalékkal célzott (8/26), ezért már a hajrábeli nagy roham sem segített rajta a 27. percre kialakuló 18 pontos hátrány után. Az amerikaiaktól Robinson később nagy sztár lett a profligában, ahogy az ellenféltől a nagyon későn NBA-játékossá váló Sabonis is, viszont két évvel a spanyolországi vb után Szöulban a szovjetek olimpiai arannyal vigasztalódhattak.

1996-ban e napon a szenzációsan sikerült Európa-bajnoki szereplést követően két kiváló cseh középpályás is rangos nyugati labdarúgóklubhoz szerződött a Slavia Prahától: a csapata számára (Bierhoff aranygólja miatt) elvesztett döntővel záruló Eb-nek Karel Poborsky az egyik legnagyobb csillaga volt, és most 5.41 millió dollárért a Manchester Unitedhoz került (ám a megállapodást még csak ezután véglegesítették), míg a 23 éves Radek Bejbl négy évre írt alá az Atlético Madridhoz, amely 2.3 millió dollárt fizetett érte.