Depressziós volt a nemzeti egység jelképe

Aki a tíz évvel ezelőtti olimpiáról akar összképet alkotni, bajosan hagyhatná figyelmen kívül Cathy Freeman jelentőségét. Az ausztrál házigazdák az ötkarikás játékokat arra is fel kívánták használni, hogy az össznépi eufória keretében rendezzék egyik kibeszéletlen problémájukat, a sokáig elnyomásban és kirekesztettségben élő őslakosok (egyenjogúságának) valódi elismerését.

Ez részben a külvilágnak is szólhatott, de saját maguk számára sem találhattak volna remekebb alkalmat. És ha a társadalmi visszásságokat nyilván nem is számol(hat)ták fel azóta mindenestül, az biztos, hogy a gesztus megvolt – főszerepben nagyszerű versenyzőjükkel.

A 27 éves atlétanőnek jutott a megtisztelő feladat, hogy a megnyitón meggyújtsa a stadion és a rendezvény szellemisége felett őrködő olimpiai lángot, így az egész világ megismerhette az arcát és a nevét. Már aki nem ismerte addig.

Cathy Freeman ugyanis azért lehetett ideális választás a feladatra, mert nemcsak „díszlete” volt a nagy seregszemlének, hanem aktív formálója is: már eleve sztárként, számának favoritjaként érkezett. És nem is okozott csalódást: megnyerte a női 400 métert, amivel a sportok királynőjének ezúttal talán legnagyobb érdeklődéssel övezett versenyében lett maga is „királynő”!

De honnan is indult e sikertörténet, melynek nagyszerűsége, mint látni fogjuk, olykor még főhősére is nyomasztólag hatott? Cathy Astrid Salome Freeman Queenslandben nőtt fel, és testvéreivel, barátaival mindig is szeretett szaladgálni, játszadozni.

Elég hamar észrevette, hogy nem csupán imád futkosni, de jó, azaz gyors is benne. Előfordult, hogy szegény lenézett aboriginal gyerekként hiába győzött egyszer az iskolában, utána azt kellett végignéznie, ahogy helyette az általa felülmúlt fehér lányok vesznek át ilyen-olyan trófeákat. Ám azért nyolcévesen már ő is megnyerte az első érmét, és fiatalon elhatározta: egyszer a világ legjobbja és olimpiai bajnok lesz!

Tizennégy esztendősen ösztöndíjat kapott egy középiskolába, ám ő egy másikat választott, ahol élversenyzőnek készülhetett. Az első nagy eredményét pedig – amely után a nagyvárosba, Melbourne-be költözött – 1990-ben érte el: az új-zélandi Aucklandben tagja volt a Nemzetközösségi Játékokon diadalmaskodó ausztrál 4x100-as váltónak, első abo győztesként hazája történetében!

A továbbiakban szinte minden szezonban újabb nagy lépést tett előre. 1991-ben az Év fiatal ausztráljának választották, 1992-ben pedig részt vett a barcelonai olimpián, amelyen a második körig jutott – immár új kedvenc távján, 400 méteren. Saját honlapja szerint ő volt az első aboriginal sportoló, aki ötkarikás játékokon képviselhette hazáját.

1993-ban nem történt vele semmi érdekes, ám akkoriban alapozta meg következő évi áttörését. 1994-ben ugyanis Kanadában a victoriai Nemzetközösségi Játékokon megnyerte a 200-at és a 400-at is, míg a 4x400-at csak azért nem, mert csapatát kizárták az első helyről. A 4x100-as váltóban ezüstöt szerzett. Ebben az esztendőben állította fel pályája legjobbját 100-on (11.24 mp) és 200-on (22.25), miközben 400-on már az 50 másodperces határt ostromolta.   

A göteborgi vb-n 1995-ben éremvárományosként „csak” negyedik lett, 1996-ban viszont sokat fejlődött, és Atlantában nemzeti csúcsot (48.63) futott 400-on. Ám hiába érte el minden idők hatodik legjobbját, egyúttal 1985 (vagyis a NDK-s „doppinggyár” és a többi felturbózott szocialista atlétanő fénykorának vége) óta a második legkiválóbb időt – csak második lett Marie-José Pérec mögött.

Amikor azonban francia riválisa a háttérbe húzódott, már senki sem állhatott Freeman útjába.1997-ben Athénban, 1999-ben pedig Sevillában lett világbajnok, és fő távján mindkét esztendőben veretlen maradt, leszámítva egy lábproblémáktól zavart oslói viadalt. 1998-at sérülés miatt kihagyta, de vb-t emiatt nem kellett mulasztania, és ekkor kapta meg az Év ausztrálja díjat is.

Következett a már ismert közszereplése és diadalmenete Sydneyben. Tudni kell, hogy Pérec visszatért a címvédés kedvéért, de még mielőtt a versenyére sor került volna, furcsa körülmények között otthagyta az olimpiát, mondván, zaklatják a helyi újságírók.

Távollétében a házigazdák büszkesége – bár vetélytársa olimpiai rekordját (48.25) nem tudta túlszárnyalni – 49.11 mp-cel voltaképpen simán győzött, majd hogy szimbolikus küldetését betetőzze, az ausztrál mellett az aboriginal zászlóval futott tiszteletkört az ünneplő tömeg előtt, noha a NOB szabályzata szerint ilyesmit csak elfogadott, „bejegyzett” lobogóval – azaz valamelyik tagország színeivel – lehetett volna (és ezen az sem változtat, hogy a kontinensnyi országban az őslakosok jelképét is hivatalosan elismerik).

Bár nem Cathy Freeman volt az első abo ötkarikás bajnok – Nova Peris-Kneebone 1996-ban az Atlantában élen végző női gyeplabdacsapat tagjaként megelőzte –, az igazi katarzist kétségkívül ő prezentálta. Másik két számában ugyan nem nyert, de ezt senki sem várta tőle: három nappal a nagy ünneplés után 200-on a dicséretes hatodik helyen zárt, majd újabb két nappal később „elődjével”, a magát időközben atlétává átképző Perisszel együtt futva 4x400-on ötödik lett. De ez már csak jutalomjáték volt számára.

A sydneyi napok élénken éltek a (sport)közvélemény emlékeiben, így nem csoda, hogy 2001-ben Freemant Juan Antonio Samaranch NOB-érdeméremmel tüntette ki, és a Laureus-díjat is neki ítélték (mint az előző év sportolónőjének). A körülötte lévő felhajtás miatt nem meglepő, hogy a versenyzést szüneteltette, a közönséggel viszont – ahogy az ilyenkor lenni szokott – annál többször találkozott különféle eseményeken. Az egyik alkalmából beszélt kendőzetlen őszinteséggel gondjairól, félelmeiről, amit aztán a világsajtó is felkapott.

Egy fiatalok számára szervezett, az öngyilkosság visszaszorítását célzó előadáson vallotta be, hogy az olimpia előtt, de utána is jó néhányszor érezte magát magányosnak, küszködött önbizalomhiánnyal és depresszióval. „Csak huszonnyolc éves vagyok, de sokszor vannak nehéz napjaim, amikor úgy érzem, mindennek vége. Többször voltam mélyponton az ötkarikás győzelmem előtt, mert mindenáron meg akartam felelni a várakozásoknak. Azóta is gyakran rám tör a depresszió, mert engem állítanak példaképnek mások elé, és úgy érzem, ez túl nagy teher számomra.”

Azok után, amin átment, semmi furcsa nincs benne, hogy a versenyzésre már nem tudott vagy akart úgy összpontosítani, mint azelőtt. 2002-ben még visszatért, és hazája 4x400-as váltójával győzelemnek örülhetett a Nemzetközösségi Játékokon, ám 2003-ban bejelentette visszavonulását. Előtte még a következő, Salt Lake City-i téli olimpia megnyitóján láthattuk, amint Óceánia képviseletében ő is vitte egy darabon a lángot.

Később férjhez ment, és a legkülönbözőbb közösségi és jótékonysági kezdeményezésekben, szervezetekben vesz részt (nem kis részben az aboriginal kisebbség felemeléséért dolgozva), hiszen ne feledjük: bár néha nehéz lehet együtt élnie a reflektorfénnyel és a példaképszereppel, muszáj neki – ő továbbra is, mindig is népe és az ausztrál egység egyik szimbóluma marad a világ és hazája szemében.

1931-ben e napon két, sokáig „rejtőzködő" leendő sportági hatalom futballéletéről adott egzotikusnak tekinthető hírt a Nemzeti Sport. Az történt, hogy a modern európai országokhoz még csak néhány éve csatlakozó (vagy legalábbis reformok útján felzárkózni igyekvő) Törökország elküldte a válogatottját „Szovjetoroszországba", amely éppen ellenkező utat járt be, hiszen a bolsevik forradalom után egyre inkább elzárkózott a külvilágtól. A kontinens (labdarúgó-)perifériájához tartozó két állam nemzeti csapatának találkozóját Moszkvában 45 ezren nézték meg – állítólag azért (is), mert a belépő mindössze egy kopekbe került –, és azt látták, hogy változatos küzdelem után a házigazdák 4:3-ra nyertek. Nagyobb technikai tudásuk révén a törökök játszottak fölényben, ám kapusuk két nagy hibája miatt szünet után 1:2-ről fordítottak az oroszok. Az utolsó, győztes góljukat viszont már négy perccel a rendes játékidő leteltét követően szerezték – mivel a bíró „elnézte" az időt –, és állítólag utólag emiatt érvénytelenítették is ezt a találatot. Ha így történt (ezt sajnos nem tudjuk biztosan...), akkor 3:3  lett a vége. A félholdasok ezután átmentek Leningrádba, ahol a város legjobbjaival „Sztambul válogatottjaként" csaptak össze – ez a meccs 5:4-re hozták a szovjetek. Az 50 ezer néző itt sem unatkozott! Az egyetlen gondot az jelentette, hogy súlyos következmények voltak kilátásban: nem lehetett tudni, vajon a FIFA mit szól a túrához. A törökök ugyanis tagjai voltak a szervezetnek, a szovjetek meg nem – az NS úgy tippelt, hogy valószínűleg felelősségre vonás és valamilyen büntetés lesz az ügy vége... 

1961-ben e napon a Szófiában zajló Universiadén a magyar 4x100-as férfi gyorsúszóváltó bronzérmet szerzett. A várakozáson felüli szereplés érdekessége volt, hogy a rendezvénycsúcsot döntő, „utcahosszal" diadalmaskodó japánok, illetve a szovjetek mögé úgy sikerült felzárkózni, hogy a Bodnár, Kádár és Katona után befejező emberként sorra kerülő negyedik tag, aki az ötödik helyről hozta fel válogatottunkat a dobogót érő harmadikra, nem más volt, mint nemzeti vízilabdacsapatunk kétszeres (és majdan háromszoros) olimpiai bajnok kapitánya, Kárpáti György doktor!

1971-ben e napon új világcsúcs született női 1500 méteres gyorsúszásban: a mindössze 13 esztendős Cathy Calhoun az Egyesült Államok országos bajnokságán 17:19.2 perccel nyert, átadva a múltnak az 1968-ban az úszásnem három hosszabbik ötkarikás távján (200, 400, 800 m) egyaránt olimpiai bajnok honfitársa, Debbie Mayer utolsó, még fennálló rekordját (amely hét tizeddel volt gyengébb). Érdekesség, hogy ezt az eredményt pedig majd az ausztrál Shane Gould szárnyalta túl decemberben, aki maga is iskoláskorú volt (egy évvel idősebb), és ezen a bizonyos nyár végi napon az NS jelentése szerint 17:19.4-et úszott Brisbane-ben, ám az ő teljesítményét nem hitelesítették csúcsként. Vagy mert időben később történt (ez ellen szól, hogy sokkal keletebbre érték el), vagy mert nem szabályos körülmények között született (vagy csak szimplán elírták az eredményt a hírügynökségek...). Gould mindenesetre hamarosan mind az öt gyorsúszó számban az örökranglista élére került, a müncheni olimpián pedig öt egyéni érmet szerzett (ebből három arany volt, világrekorddal) – aztán egyből vissza is vonult. Eközben Calhoun neve mára nagyjából feledésbe merült... Houstonban amúgy nagyon ment a Mexikóvárosban már két ötkarikás aranyat begyűjtő – de igazán majd a müncheni „mesterhetesével" robbantó – Mark Spitznek, aki négy elsőséget szerzett (a zárónapon 100 gyorson), s ebből kettőt – 100, illetve 200 pillangón – világcsúccsal.

1981-ben e napon hozták nyilvánosságra, hogy a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) Rómában sorra kerülő rendkívüli kongresszusán egyetlen elnökjelölt lesz. A néhány nappal később 127 ország küldötteinek és megfigyelőinek részvételével megtartott esemény középpontjában a vezetőség és a bizottságok újraválasztása állt, és miután az addigi elnök, a 79 esztendős holland Adriaan Paulen már korábban bejelentette, hogy nem jelölteti magát újra, valamint más rivális sem jelentkezett, a befutó értelemszerűen az egyetlen pályázó, Primo Nebiolo lett. Az olasz sportvezető hazája szövetségének, valamint a Nemzetközi Egyetemi Sportszövetségnek (FISU) volt az első embere, és mint utóbb kiderült, ezt az új, legfontosabb pozíciót az atlétika életében nagy fejlődést hozó időszakban hosszú ideig, egészen 1999-es haláláig töltötte be – 1991-től már Gyulai István főtitkár közvetlen segítségével.

1991-ben e napon Juan Antonio Samaranch NOB-elnök Tokióban (ahol az atlétikai vb díszvendége volt) elmondta: a három balti köztársaság megfigyelői státusban részt vehet az 1992-es albertville-i téli olimpián. (Az esemény időpontját ahhoz már túl közelinek ítélték, hogy a tényleges részvétel is megvalósulhasson.) A bejelentés nyilvánvalóan az Európai Közösség (az EU akkori „formája") friss döntésének volt köszönhető, amellyel elismerték Litvánia, Lettország és Észtország függetlenségét (azóta mindhárman – velünk egy időben – be is léptek a szervezetbe). Samaranch azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a három állam sportolói a barcelonai nyári olimpián már versenyezhetnek is; erről a NOB végrehajtó bizottságának berlini ülésén tárgyaltak aztán. Mostanra tudjuk, hogy a Szovjetunióból már annak teljes felbomlása előtt kiváló baltiak végül teljes jogú tagként önállóan elindulhattak a téli játékokon is, míg a nyárin mindannyian megszerezték első érmeiket (ketten kettőt, míg a lettek hármat is), sőt az észtek (a kerékpáros repülőversenyben diadalmaskodó Erika Salumäe révén) és a litvánok (a diszkoszvető Romas Ubartas jóvoltából) aranyat is hazavihettek! De ha valaki ezekre netán nem is emlékszik, elég, ha a litván kosarasok „nagy generációja" által összehozott bronzot említjük.