Premier League-ráadás az Óperencián túl

„Hogyan gazdagítsuk még tovább az angol klubokat a Premier League népszerűsítésének címszavával?" – ez az az alapgondolat, amelynek egyik „oldalhajtása” éppen két éve, 2008 augusztusának elején látott napvilágot. A legújabb terv úgy szólt, hogy 2010. januárjától 12 napos téli szünetet tartanának (Magyarországon az ilyesmi külön kezdeményezések nélkül is több mint három hónap...), ám ezt az időt nem pihenésre, hanem hosszú utazásokra és további mérkőzések rendezésére szándékoztak fordítani. Az elképzelés szerint különböző kontinenseken öt-öt négycsapatos minitornára került volna sor a húsz élvonalbeli csapat részvételével.

A Sunday Mirror azt állította, a klubok legalább ötmillió fonttal gazdagodnának, ha ez megvalósulna, feltéve, hogy a legerősebb keretükkel szerepelnek a négyes viadalokon, amelyek győztesei további jutalommal számolhatnának. Természetesen ez csupán a jéghegy csúcsa, mert a vendéglátó városok és az érintett együttesek jó esetben ennél valószínűleg sokkal nagyobb összegeket zsebelnének be.

Amikor ez az idea felszínre került, a liga odáig még nem jutott el, hogy a klubvezetők elé is beterjessze, de az egyik, nevét elhallgató külföldi tulajdonos egyből örömmel fogadta a felvetést. „Álláspontunk szerint minden olyan lépésnek örülünk, amely világszerte növeli a népszerűségünket. Az angol futball sok százmillió szurkolóhoz tartozik. Biztos vagyok benne, hogy a többi tulajdonos is egyetért velem."

Erről az 5x4-es szisztémáról azóta nemigen lehet hallani – részben azért, mert mindössze az egyik alverziója egy olyan alapötletnek, amely búvópatakként máig ott rejtezik a szigetországi labdarúgóélet dolgos-dicsőséges felszíne alatt. Az eredeti kezdeményezés 2008 februárjában került terítékre, amikor Richard Scudamore ligaelnök megtárgyalta a Premier League együtteseinek főnökeivel, s az előterjesztés nagy visszhangot keltett a sajtóban és a közvéleményben is.

Az eredeti tervek szerint a 2010–11-es szezontól kezdődően rendeznének mérkőzéseket Anglián kívüli városokban, többek között New Yorkban, Pekingben és Tokióban, Ausztráliában – de legfőképpen Ázsiában, amely a PL legfőbb szurkolói és (ezen keresztül) gazdasági hátországa, a hatalmas népesség miatt szinte végtelen terjeszkedési lehetőségekkel.

A jelenlegi 38 fordulós rendszert 39-esre nyújtanák, és egy januári extra játéknapon mind a 20 együttes külföldön, számára semleges stadionban lépne pályára – tíz különböző kezdési időponttal (ami az eltérő időzónák miatt volna lehetséges), hogy a tévé az összes meccset élőben adhassa. Öt város rendezne egyenként két-két meccset – egyet szombaton, a másikat vasárnap –, de a pályázat útján kiválasztott helyszínek azt azért nem dönthetnék el, hogy melyik négy gárdát látnák vendégül.

A példát elsősorban az amerikai profiligák (amerikai futball – NFL, baseball – MLB, kosárlabda – NBA és jégkorong – NHL) adhatták. Az NFL-ből a friss bajnok New York Giants, valamint a Miami Dolphins, az NBA-ből a Minnesota Timberwolves és a Boston Celtics, míg az NHL-ből a címvédő Anaheim Ducks és a Los Angeles Kings játszott 2007 szeptemberében, illetve októberében bajnoki vagy felkészülési mérkőzéseket Londonban (a baseballozók csak azért nem csatlakoztak, mert fellépésük nyilván kevés embert mozgósított volna a ködös Albionban...) És ez nemcsak egyszeri kivétel volt, a tendencia azóta is folytatódik az amerikai profi sportokkal..

A hagyományos labdarúgás hasonló „kihelyezésének" azonban nincs kikövezve az útja. A Scudamore-féle elképzelést több oldalról is élénk tiltakozás fogadta, a szurkolók elsöprő többsége mellett klubvezetők, edzők, illetve szövetségek is kifejezték nemtetszésüket. Utóbbiak nem is kicsit fontos tényezők: az angol (FA), az európai és a nemzetközi szövetség is visszautasította az ötletet. Michel Platini, az UEFA első embere nonszensznek nevezte, míg Sepp Blatter, a FIFA elnöke úgy fogalmazott akkor: amíg ő tölti be ezt a posztot, addig erre nem fog sor kerülni. Azt is mondta: a labdarúgás nem válhat olyanná, mint a Harlem Globetrotters vagy egy cirkusz.

Ennek ellenére a Premier League első embere optimistán nyilatkozott: „Egyáltalán nincs még vége ennek az ügynek. Hamarosan tárgyalásokat kezdünk a FIFA-val, hiszen még egyik fél sem határozta meg pontosan az irányelveit." Később azonban feladta azt a várakozását, hogy az elkövetkező néhány hónapon belül azon melegében asztalhoz üljön Blatterékkel, mert tudomásul kellett vennie az általános ellenkezést.

Az újítókat természetesen főleg anyagi megfontolások motiválták, próbálkozásukat azonban nemcsak a fennálló rend fenntartói és őrzői nézték tossz szemmel, hanem azon térségek sportági irányítói is, ahová a PL menni akar(t). Pénzéhséggel, más országok futballjának lenézésével és pénzügyi megrövidítésének szándékával vádolták az angol elitligát (az Öböl-menti államokban azért kevésbé aggályoskodtak, mint a távol-keletiek). Szerintük ha a topklubok elmennek hozzájuk, az csökkentené a saját bajnokságaik iránti érdeklődést, az oda áramló reklámbevételeket, szponzori támogatásokat és televíziós jogdíjak nagyságát.

Scudamore-ék értettek a szóból. Már 2008 folyamán elkezdték puhítani Mohamed bin Hammamot, az ázsiai szövetség katari fejét, aki az esztendő második felében jóval megengedőbben viszonyult a tervhez. Persze ne gondoljunk holmi olcsó korrupcióra: a befolyásos arab sportvezető minden alkalommal világossá tette, hogy a tervezett plusz fordulóból származó bevételeken osztozniuk kellene a helyiekkel az angol kluboknak, amelyek ezen felül (edzői továbbképzések, szervezési tanácsadás, stb. formájában) szakértői segítséget is nyújtanának az adott térség labdarúgásának fejlesztéséhez – „megosztva velük tapasztalataikat és sikerük titkát" is. Azóta már szorosabbra is fűzték az ázsiai konföderáció és a Premier League közötti úttörő jellegű együttműködést.

Szintén még két évvel ezelőtt az angol liga vezetője elmondta, hogy – összhangban a mai évforduló kapcsán tárgyalt 5x4 csapatos minitornák szóba hozásával – számtalan ötlet vetődött fel a PL részéről, de azért egyik sem annyira radikális, mint az eredeti koncepció volt. Annál feltétlenül jobban keresztülvihető megoldást keresnek, mindenesetre a „39. forduló" megvalósulását továbbra is lehetségesnek tartotta – ám leghamarabb most már csak a 2013–2014-es szezonban, összhangban a hatályos televíziós szerződések érvényességi idejével.

Úgy tűnik, az idők szava a földrészeken átívelő terjeszkedés, bár tudjuk, hogy egy másik pénzközpontú projektet, a G14-csoport által erőltetett európai szuperbajnokság tervét az UEFA néhány évvel ezelőtt ki tudta védeni (részben persze csupán a BL kiszélesítésével). Másfelől a PL egyértelműen növekedni és gyarapodni akar („ha mi nem törtünk be még jobban arra a piacra, megteszi majd más helyettünk"), és illetékesek arra is figyelmeztettek: felkészülési túrameccsekkel – amelyek már évek óta rendszeresen műsoron vannak Amerikában és a Távol-Keleten is – egy idő után már nem lehet kielégíteni a Premier League-et illetően egyre tájékozottabb és így egyre igényesebb tengerentúli közönséget, azaz tétmeccsek „exportálására" lesz szükség..

Már „csak" az FA, az UEFA és a FIFA ellenállását kellene leküzdeni – no meg a hazai drukkerekét, akik (angolként különösképpen) erősen ragaszkodnak a hagyományaikhoz. Sok szurkoló például büszke arra, hogy valamennyi idegenbeli mérkőzésre is elkíséri kedvenceit. Ez a szigetországon belül még működik, no de a világ túlsó felére... Viszont ha tényleg eljön az a kor, amikor a (zömmel már most is a régi szellemiséghez nem kötődő külföldi mágnások kezében lévő) klubok számára nem ők fogják a bevételek forrásának nagyobb részét jelenteni, akkor vélhetően lesz az a pénz, amennyiért a döntéshozók túllépnek majd a régi rajongók „ódivatú" szempontjain.

1958-ban e napon jelent meg az az érdekes hír a Népsportban, miszerint a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség vezetői a nem sokkal korábban véget érő svédországi vb tapasztalatai alapján úgy vélték: nem szabad terhelni a rendező országot 16 csapatos mezőnnyel, mivel Chilében 1962-ben még az '58-asnál is kevesebb néző várható a lelátókon. Ezért azt tervezték, hogy nyolcas finálét javasoljanak – állítólag egyedül Ernst Thommen, a FIFA svájci alelnöke kardoskodott amellett, hogy legyen inkább 12-es, vagy legrosszabb esetben is 10-es a döntő. Tudjuk, hogy végül szerencsére nem valósult meg ez a (ma már mindenképpen) irreálisnak tűnő csökkentési ötlet, sőt a vb-résztvevők létszáma később az eredetinek a másfélszerese, majd 1998-tól a duplája lett (32 együttessel), nemhogy a fele...

1968-ban e napon Claude Mandonnaud a 400 méteres női gyorsúszásban is megdöntötte az Európa-csúcsot a francia bajnokságon, miután előzőleg 200-on is így tett. A hosszabbik távon (4:41.1) a svéd Elisabeth Ljunggren-Morris mindössze kétnapos idejét (4:42.4) törölte le a lista éléről, míg a rövidebbik számban (2:12.4) Olga Kozicová korábbi eredményét (2:14.4) javította meg. Érdekesség, hogy a csehszlovák versenyző azon melegében megpróbálta visszaszerezni a rekordot – persze nem Párizsban, hanem Prágában –, és bár ő is a régi legjobbján belül ért célba, Mandonnaud-tól elmaradt.

1978-ban e napon Bresciában az Olaszország–Lengyelország atlétikai viadalon a hazaiak versenyzője, Sara Simeoni 201 centiméterre javította a női magasugrás világrekordját. A régi csúcsot 1977 óta az NDK-beli Rosemarie Ackermann tartotta kereken két méterrel. A 25 esztendős itáliai sportolónő már amúgy is vezette az éves ranglistát, mégpedig 197 cm-rel, és három héttel korábban a finnországi Kouvolában is megpróbálkozott a rekorddöntéssel. Akkor még nem sikerült neki, de érezte és el is mondta: nem lesz hosszú életű a 200 cm-es csúcs. És igaza is lett az olimpiai ezüstérmes, Eb-bronzérmes, kétszeres fedett pályás Európa-bajnoknak, aki pontosan 25 centivel ugrotta túl a saját testmagasságát, ráadásul első kísérletre, miután előtte másodikra vitte át a 198-as olasz nemzeti csúcsot. Hamarosan az Eb-n is teljesítette a 201 centit, amivel győzött is, ám ennél magasabbra soha nem jutott már (viszont így is 29 éven át olasz csúcstartó maradt). Nyert még újabb két fedett pályás Európa-bajknokságot, de legfőképpen Moszkvában olimpiát, míg négy esztendővel később a Los Angeles-i játékokon második lett.

1988-ban e napon az MTK-VM csapata nyerte meg az egyesület százéves fennállásának tiszteletére rendezett négycsapatos jubileumi futballtornát a Hungária körúton. Mivel az előző napon az egy évvel korában bajnok, a legutóbbi idényben viszont csak hatodik helyezett Verebes-gárda 1–0-ra felülmúlta a Wiener SC-t (gólszerző: Talapa), a másik ágon pedig a régi nagy vetélytárs, a Ferencváros 2–0-ra a veterán Prohaskával felálló Austria Wient (gólok: Dzurják, Keller), a döntőben a két magyar együttes csapott össze. A Fradi rögtön az elején kapott egy potya gólt (Hannich szabadrúgását Józsa kapus benézte), húsz perccel később pedig Kékesi csapta be Simont, majd beadást színlelve az egész FTC-védelmet is. Nagyon gyorsan jött a szépítés (Fischer bombázott az ünnepelt klub kapujába), de hiába dúlt ádáz csata a továbbiakban, egyenlíteniük már nem sikerült a zöld-fehéreknek. Mindezeknek 6500 néző volt tanúja a 2–1-re diadalmaskodó MTK stadionjában.

1998-ban e napon magához tért a kómából az a 43 éves francia csendőr, akit a franciaországi labdarúgó-világbajnokság Németország–Jugoszlávia mérkőzése után Lensban német huligánok súlyosan megsebesítettek a fején. A lille-i kórház orvosai arról számoltak be, hogy Daniel Nivel visszanyerte az eszméletét, és már nem volt szüksége a lélegeztető gépre. Úgy tűnt ezen kívül, hogy további idegsebészeti beavatkozást sem kell rajta végrehajtani, a rehabilitációs programot pedig néhány héten belül elkezdhette. Nivel hat héttel az őt érő – és nagy nemzetközi visszhangot kiváltó – brutális támadás után már képes volt arra, hogy naponta több órát egy fotelben ülve töltsön el.