Az önző Zlatant megfeddték és kitették

Az Eb-selejtezők 4. számú csoportjában a svédek 2003. szeptember 6-án San Marinót fogadták. A mérkőzés kimenetele – és így a továbbjutási esélyeik – miatt nem igazán kellett izgulniuk, ezért találtak maguknak más témát. A csapat egy félidőn át szenvedett, de Mattias Jonson közeli fejesével így is sikerült előnyt szerezni a szünetre. A második játékrész elején a válogatottban addig eredménytelen Andreas Jakobsson is betalált lapos lövésből, majd következett az első találatnál még csak asszisztáló Zlatan Ibrahimovic jutalomjátéka.

A találkozó felvezető időszakában ágyékfájdalmakkal bajlódó támadó előbb az 56. percben egy elegáns csel után, később (83. perc) tizenegyesből talált a kapuba. Az utóbbi eset szépséghibája, hogy bár ő harcolta ki a büntetőt, nem neki kellett volna végrehajtania, hanem az egy tizenegyest (a 68. percben) már belövő Kim Källströmnek – társai nem is gratuláltak az önkényeskedő égimeszelőnek...

Bár Tommy Söderberg és Lars Lagerbäck nyomatékosan megkérte a svéd sajtót, hogy a lengyelek ellen négy nappal utóbb sorra kerülő csata előtt ne gyártson szenzációt egy ilyen piti ügyből, a két szövetségi kapitány véleményének is teret adó Aftonbladet nyolc (azaz 8) oldalt szentelt az 5–0-ra megnyert mérkőzés legpikánsabb mozzanatának...

„Focisvédország: Szégyelld magad, Zlatan!" – a lap ezzel a tízhasábos címmel foglalta össze közvélemény-kutatását, amelyben a svéd élvonal minden edzőjét megkérdezte a témáról. Még a bajnok Djurgarden trénere, az Ibrahimovichoz hasonlóan bosnyák származású Zoran Lukic is elítélte a túl mohó Ajax-sztárt.

Lars Sandin, az újság rovatvezetője történelmi okokkal magyarázta a felzúdulást: „Ilyen eset csak nálunk fordulhat elő, nálunk, akik nem fogadjuk el sem a túl rosszat, sem a túl jót. Zlatan nem átlagos egyéniség, ezért vannak nehézségei a mi kultúránkban, amely mindenkor a közösséget helyezi a középpontba." Sandin utalt a régi viking hajósokra, akik közös kehelyből kortyolták a sört, és szabályuk az volt, hogy „maradjon a többieknek is" – no ez az, amivel a háborgók szerint Ibra cseppet sem törődött.

A legnagyobb példányszámú reggeli napilap, a Dagens Nyheter gyakorlati oldalról közelítette meg a kérdést: „Zlatan megbüntette magát, mert így már nemcsak taktikai, hanem fegyelmi oka is lesz, ha mellőzik a lengyelek ellen. Pedig a San Marinó-iak ellen mutatott második félidei játéka alapján aligha hagyhatják ki a csapatból."

Az esti újság, az Expressen viszont védelmébe vette a 22 éves fekete bárányt: „Az álmos, szürke és rendet követelő Svédországnak, különösen a svéd futballnak, szüksége van olyan fenegyerekekre, mint Zlatan. Különös egyéniségével színesíti a focinkat. Végre valaki, aki ellenszegül annak a közfelfogásnak, hogy egyetlen csillag sem ragyoghatja túl a többit." A lap mellesleg külön cikkben foglalkozott az esti közös vacsorával, amelyen a csatár szót kért, és hivatalosan is bocsánatot kért játékostársaitól a fegyelmezetlenségéért.

Végül idézzük Källströmöt, a kijelölt ítélet-végrehajtót, aki az Aftonbladet hasábjain nyilvánult meg: „Nem haragszom Zlatanra. Nagyon akart még egy gólt rúgni, én meg hagytam neki". Zene a szövetségi kapitányi füleknek...

Az összhang azonban egy dolog, a taktika meg a másik. Lengyelországban mégsem jutott szóhoz Ibrahimovic – akkoriban ez még megtörténhetett! –, mert Marcus Allbäck felépült a sérüléséből, és mivel a nagy meccsek emberének számított, bevetése biztos volt. Márpedig ő Jonsonnal szeretett együtt játszani. Persze nem puszta érzelmek alapján, hanem jól felfogott szakmai érdekből: utóbbi két csatár alkalmasabb volt a gyors ellencsapásokra, mint a labdát a lábához kérő Zlatan. És hát a svédek okkal gondolták, hogy Lengyelországban a kontrákra fognak majd építeni.

A Mikael Nilsson és Olof Mellberg góljával már az első félidőben megnyert találkozót követően a skandináv ország sajtója kiemelte, hogy a kapitánykettős milyen zseniálisan rakta össze a kezdőcsapatot. A páros legnagyobb húzásának azt tartották, hogy a padon hagyták az „engedély nélküli tizenegyesrúgó" Ibrahimovicot, és az imént említett duót jelölték helyette a frontvonalba.

A húzás ugyanis tökéletesen bejött. A toronydaru Zlatan tudniillik nem sokat adott a taktikára, és nem is rakétagyorsaságáról ismerték, ellenben a kezdőbe tett Allbäck és Jonson éppen ezen erényekkel volt felvértezve, így a lengyel bekkek sokszor azt sem tudták, merre járnak. Azt meg pláne nem, hogy a két svéd merre jár...

Tommy Söderberg a következőképpen értékelt: „Válogatottunknak tökéletes a lelki egyensúlya, szuperharmónia uralkodik a csapatban, amikor tétmérkőzésről van szó. Ezért is győztünk most Chorzówban."

Nem gyakran hall az ember efféle idilli kifejezéseket egy olyan közegről, amelynek középpontjában egy Zlatan típusú személyiséget találunk. Tény azonban, hogy vele a svédek sok szép eredményt értek el – erről aztán mi, magyarok sokat tudnánk mesélni. Mindenfajta „szuperharmonikus" érzések nélkül...

1933-ban e napon edzőmérkőzést tartott a Ferencváros, amely arra használta ki az alkalmat, hogy nyolc próbajátékost is teszteljen. Mivel a „próbajátékra jelentkezők tudják, hogy halfot és hátvédet keres a klub, csak úgy dűlnek a profijelöltek az edzésekre". Érthető, hogy a szinte percenként változó összeállítás miatt csak nagyon nehezen melegedett be a Fradi a másodosztályú Szürketaxi ellen, amely 3:1-re is elhúzott már. A zöld-fehéreknek azonban sikerült még szünet előtt egyenlíteniük, a vége pedig 6:4 lett a nagycsapatnak, amelyből Székely 3, Takács II 2, Lázár pedig 1 gólt lőtt a stílszerűen szürke ujjas szerelésben játszó „taxisoknak". A meccs előtt amúgy híre ment a lelátón, hogy Bethlen István gróf (korábbi miniszterelnök, a két háború közti korszak meghatározó politikusa) is kilátogatott a tréningre – de mint kiderült, „csak" a legidősebb fia, András jött el...

1963-ban e napon interjú jelent meg a Népsportban Ember Józseffel, a ghánai futball fellendítésén dolgozó edzővel, aki ezekben a hetekben a szabadságát töltötte Budapesten, és elkísérte egyik afrikai játékosa, a sérült térdét a Sportkórházban kezeltető M.K. Mfum is. Az egykor, a húszas-harmincas évek fordulóján a Budai 33 csapatában remek csatárerényeket csillogtató, 1949–1950-ben pedig az Újpest kispadján ülő sportember korábban Kínában tevékenykedett, majd éveken át Ghánában, ahol szövetségi kapitány is volt egy ideig, illetve szaktanácsadóként és az egyik legerősebb együttes, az Ashante Kotoko trénereként dolgozott (az akkoriban 350 ezer lakosú Kumasi városba való gárda az ország labdarúgásának legeredményesebb klubja lett azóta!). Az NS érdeklődésére elmesélte, hogy az 1957-ben függetlenné váló országban ő maga 1960 óta ténykedett, szervezett bajnokság pedig 1961 óta zajlott. A helyiek nagyon lelkesen, ügyesen, ráadásul egyre érettebben futballoztak, amit bizonyított, hogy a beszélgetést megelőző másfél évben a ghánai válogatott sokat portyázott Európában és ezalatt 8–2–2-es mérleget hozott össze – például nyert a Dinamo Moszkvánál, a Sparta Prahánál és három NDK-beli alakulatnál is, míg más alkalommal hazai pályán 3:3-at ért el a sztárjait (így Puskást és Di Stéfanót is) felvonultató Real Madrid ellen! És amit Ember még nem tudhatott: néhány hónappal később Ghána rendezőként megnyerte az Afrikai Nemzetek Kupája negyedik kiírását (összesen nyolc csapat szerepelt, ebből hat volt ott a döntőben)! Igazuk volt tehát az ottaniaknak, akik úgy fogalmaztak: hazájuk felkerült a labdarúgás térképére. Érdekes még, mit mondott a 26 éves Mfum a nálunk látott meccsekről (melyeken az augusztus 20-ához kapcsolódó Országos Sportnapok keretében a Ferencváros a Dinamo Moszkvával játszott – s 3:2-re kikapott –, valamint két másik neves vendég is fellépett fővárosunkban): „Láttam az MTK-t a Chelsea ellen. Kissé meglepődtem az addig hallottak után a magyarok erőtlen futballján. Sándor játéka tetszett, de nem használták ki eléggé a lendületét. Nagyon tetszett viszont a Vasas a Standard Liege-zsel szemben. A védelme kemény, azonban a támadósora kissé puha." Íme egy kritikus, de legalább őszinte vélemény a még sehol sem jegyzett, épp csak önállóvá vált távoli ország egyik játékosától az előző évi vb-n nyolc közé jutó sportági nagyhatalom élcsapatairól... (A Vasas egyébként nyert, az MTK kikapott – a fradista Orosz Pált pedig év végéig eltiltották a szovjetek elleni meccsen tanúsított „sportszerűtlen viselkedése" miatt, nyilván mert a rugdosódással színesített durva mérkőzés túl sok helyszíni és tévénézőben keltette fel a revánsérzést '56-ért...).

1973-ban e napon ünnepélyes keretek között, állítólag kétszázezer sportoló részvételével megkezdődött Ulánbátorban a Mongol Népköztársaság 20. Szpartakiádja. (A szocialista országokban az ötvenes-hatvanas években hatalmas jelentőségük volt e nemzeti keretek között megtartott, olimpia jellegű össznépi sportrendezvényeknek, melyek a cél szerint mindig is óriási tömegeket mozgósítottak az eszme jegyében, de azért egy nagyjából másfél-kétmilliós, nem túl fejlett sivatagi államban nem kis dolog ennyi embert összehozni – ha igaz az adat.) A magyar nyelvű hír egyébként elismerően jegyezte meg, hogy a mongol sportolók a nagy nemzetközi viadalokon is egyre gyakrabban szerepeltek a megelőző években, és a különböző versenyeken négyszáz érmet szereztek. Ezenkívül a legújabb határozatok értelmében növelni igyekeztek a létesítmények számát, valamint sporttudományos központ építését is tervezték.

1983-ban e napon a Tatabányai Bányász az egyesült arab emírségekbeli Abu-Dzabi csapatát fogadta, de a 2000 néző számára legalább ekkora ünneplésre adott okot, hogy ekkor búcsúztatták el Szabó Györgyöt, az egylet legendás futballistáját, aki 510 élvonalbeli meccsen szerepelt a gárdában, és ezzel egyúttal az NB I-ben is csúcstartónak számított. A volt csapatkapitány a 34. percben felvette a labdát, és a társak nagy tapsa, valamint a közönség ovációja közepette tiszteletkört futott, mielőtt levonult (a szakszervezettől, a bázisvállalattól, nevelőegyesületétől – Almásfüzítői Timföld SC – és a vendégek vezetőjétől már a kezdés előtt átvette az ajándékokat). Szabó hosszú pályafutása során háromszor volt dobogós a Tatabányával (először 1966-ban, utoljára 1982-ben...), egyszer döntős az MNK-ban, illetve kétszer megnyerte a KK-t. A válogatottban egyszer, 1979-ben lépett pályára – ezzel ő lett a legidősebben debütáló magyar játékos, hiszen már akkor 37 és fél éves volt. A visszavonulás ideje pedig esetében 41 esztendősen következett el. A Bányásznak egyébként nem okozott gondot az ellenfél legyűrése, 10–1 lett a vége. Schmidt, az exdiósgyőri Fükő és a fiatal Plotár két-két gólt szerzett, többen pedig egyet.

1993-ban e napon az UEFA kizárta a KEK-ből a RAF Jelgavát, mivel a hazai odavágót 1–0-ra megnyerő lett csapat a hó elején nem érkezett meg időben a Feröer-szigetekre, ahol a selejtező visszavágóját játszotta volna a HB Tórshavn (Havnar Boltfelag) csapatával. Az Európai Labdarúgó-szövetség fegyelmi bizottsága úgy vélte, a balti együttes nem tette meg a szükséges intézkedéseket, hogy eljuthasson a mérkőzés színhelyére. (Ez még csupán a második idény volt, hogy hazájuk Szovjetuniótól való függetlenné válása után a lett – meg persze litván és észt – együttesek elindulhattak a nemzetközi kupákban; úgy látszik, nem ment minden rögtön zökkenőmentesen.)