FTC: László Csabával irány a csoportkör!

Kellemetlen, bár azért korántsem sokkoló meccsvesztéssel zárta az NB I előző fordulóját Kaposvárott a Ferencváros. E botlással nemcsak a veretlenek táborából iratkoztak ki a zöld-fehérek, de az első helynek is kénytelenek voltak búcsút inteni. A Millwall elleni kupafőpróba tehát balul végződött, Lipcsei Péter, a Fradi csapatkapitánya szerint azonban egy győzelem sem változtathatott volna a tényen: 2004. szeptember 16-án pokoli 90 perc várt a magyar bajnokra a londoni The Den arénában.

„Ötven-ötven százalék esélyt adok mindkét félnek, de szeretnénk már az első mérkőzésen javítani az esélyeinken. A hírek szerint sok fradista kel majd át a Csatornán, nekik nem okozhatunk csalódást" – mondta az FTC akkor 32 éves, 55-szörös válogatott játékosa, aki majdnem egy hónapos kihagyás után tért vissza, miután egy lábizmában keletkező 17 milliméteres szakadás pihenésre kárhoztatta.

A középpályásnak egyébként magyar együttes tagjaként ez volt az első hivatalos látogatása a szigetországban. A Porto légiósaként viszont már járt az angol fővárosban, és érdekesség, hogy a Chelsea-vel vívott, 1–1-re végződő meccsen a kékeknél pályára lépett az a Dennis Wise is, aki ekkor már éppen a Millwall játékos-edzője volt.

A rivális

Apropó, ellenfél. Az Üllői útiak vetélytársáról hat éve sem lehetett sokkal többet hallani (mármint a párharc kisorsolásáig), mint manapság. A Championshipben, vagyis az angol második vonalban szereplő gárdát 1885-ban alapították, és hazájában még nem büszkélkedhet bajnoki címmel, avagy kupasikerrel. Sok évtizedes alsóbb osztálybeli ingázást követően 1988-ban valósult meg a nagy álma: feljutott az első ligába!

Mindenki arra fogadott, hogy gyorsan ki is esik, aztán októberben leesett állal nézték a tabellát, amelyet a Millwall vezetett... Több mint húsz esztendő távlatából ez nem meglepetés, ha figyelembe vesszük, hogy az akkor még csupán tehetségesnek tartott két csatár, Tony Cascarino és Teddy Sheringham mire vitte a későbbiekben. Ám pünkösdi királyság volt az „oroszlánoké", mert noha egy évig bent maradtak az élvonalban, a következő bajnokság végén kipottyantak onnan, és a lendület levitte őket egészen a harmadik vonalig, ahonnan 2001-ben tértek csak vissza a másodikba.

Az UEFA-kupába pedig úgy jutott el a kiscsapat, hogy az FA-kupában beverekedte magát a döntőbe – tegyük hozzá, részben nagy szerencsével, mert egyetlen Premier League-es társulat sem került az útjába –, és bár ott kikapott, a Manchester United BL-szereplése miatt kiléphetett a nemzetközi porondra. Mégpedig fennállása során először! Ez külön is motiválhatta a tagjait, de egyébként is az egyik legfőbb erényüknek a töretlen harci szellem számított.

Legnagyobb sztárjuk a már említett Wise volt, ugyanakkor egy másik egykori chelsea-s, Jody Morris és a Fulhamben ismertté váló Barry Hayles is a Millwall sorait erősítette (utóbbi végül nem szerepelt ellenünk). A mieink azonban leginkább a jegenyetermetű futballistáiktól tartottak: négy emberük is 190 fölötti magasságával okozott álmatlan éjszakákat a magyaroknak.

A mieink

Ami a (tavasszal Pintér Attilával bajnokságot és kupát nyerő) zöld-fehéreket illeti, már a harmadik ellenfelükkel találkoztak a 2004–2005-ös sorozatban, igaz, az előző két fordulóban, az FK Tiranával és a Sparta Prahával még a Bajnokok Ligája-selejtezők keretében. Az albánokat csak idegenben lőtt több góllal sikerült kiejteni (a tiranai 3–2-t itthon 0–1 követte...), viszont utána a csehekkel szemben is csak kevésen múlt a kudarc (1–0, 0–1 – majd hosszabbításban 0–2).

A londoniak elleni gyakorlás részben a helyzetkihasználás javításának jegyében telt (gondolván a Sparta és a Rákóczi elleni hibákra), de az együttes nyáron kinevezett új edzője, a Lothar Matthäus mellett a válogatottnál is segédkező László Csaba más veszélyekre is felhívta a figyelmet.

"Jelenleg a legnagyobb gondunk az – ezt mutatta a prágai és a kaposvári mérkőzés is –, hogy rögzített játékhelyzetekből, azaz szögletekből és szabadrúgások után kapjuk a gólokat, tehát olyan szituációkból, amelyek hárítására fel lehet készülni. Az edzéseken ezt meg is tesszük, ám a jelek szerint ezen a téren még nagyon sok a tennivalónk" – fejtegette az erdélyi születésű szakember (nyilván nem örült utóbb a találkozón, hogy előre „ráérzett" az ismételt problémára...), aztán további elemzésbe is bocsátkozott:

„Van két magas csatáruk, akiket a többiek ívelésekkel igyekeznek megjátszani, kíméletlenül lecsapnak a lecsorgó labdákra, és roppant erőszakosak, rengeteget ütköznek. Ez az agresszivitás ugyanakkor nem lépi át a sportszerűség határát. A játékos-edző Dennis Wise felett szemlátomást eljárt az idő, már keveset vállal, ám a pályán fanatizálja a többieket. Mindenkit óvok – a közvéleményt is beleértve –, hogy ezt a csapatot lenézze csak azért, mert másodosztályú. Elég megnézni a mezőnyt és néhány mérkőzést, hogy belássuk, sok ország boldogan elfogadná ezt az osztályt élvonalnak."

Az erőpróba

Eljött a meccsnap, amelyen a Millwall biztonsági főnöke semmit sem bízott a véletlenre. A ferencvárosi szurkolókat órákkal a kezdés előtt bekísérték az egyenruhások a stadionba, ahol a 120 magyar számára nem egy szektor, hanem a lelátó teljes északi szegletét lezárták. Az utcán minden gyanús közeledőt igazoltattak a roppant udvarias rendőrök, így a két tábor legjobb összecsapása a bemelegítés közben zajló hangpárbaj volt, amelyet később a szinte maroknyi fradista hősiesen, de tökéletesen esélytelenül vívott meg 12 ezer angol ellen.

Az FTC összeállítása ekképp festett (az NS osztályzataival): Szűcs L. 6 – Vukmir 6, Gyepes 6, Botis 5 – Balog Z. 5 (Zavadszky, 92.), Kapic 6, Rósa D. 5, Tőzsér 4 – Lipcsei 6 – Bajevszki 5 (Sowunmi, 80.), Vagner 4 (Penksa, 71.).

Huszti Szabolcs és Marius Sasu sérült volt, ők nem is tarthattak a csapattal Londonba, míg Szűcs az előző héten sérüléssel (pontosabban ízületi gyulladással) bajlódott, és saját bevallása szerint a fellépés előtt két nappal még csupán nyolcvanszázalékos állapotban volt.

Látható, hogy László Csaba két csatárral kezdett, de ez persze nem különösebben érdekelte az angolokat, akik azonnal nekiestek a Ferencvárosnak. A várt módon hosszan ívelték a labdát a két erőszakos támadónak, akik azt zömmel visszajátszották az érkezők elé, vagy a szélső középpályások próbáltak a védelem hátába kerülni.

A hazai szurkolók már egy passzt is hálásan üdvözöltek, annak viszont jóval kevésbé örültek, amikor kedvenceik elveszítették a labdát. Ez szerencsére gyakran előfordult, mert a magyar védelem elég jól tette a dolgát – be kell ismerni, olykor a durvaságtól sem riadt vissza –, és habár szinte végig a Millwall kezdeményezett, a fölény meddő maradt.

A Fradiban egyébként igen érdekes szerepkörben játszott a bajnokikon középhátvédként futballozó Lipcsei Péter, ezúttal a két csatár és a középpályások között rengeteget futva igyekezett labdát szerezni és egy füst alatt szemmel tartotta az angolok játékos-edzőjét, Wise-ot is (eleinte nemigen találta a helyét, de már akkor is hajtotta és összefogta társait).

Az első félidőt több ideges jelenet zárta, a játékosok kölcsönösen nem kímélték egymást (Robert Vagner például egy betartás után hosszú másodpercekig a földön kapkodott levegőért), így a játékvezető energiáját felemésztette a rendcsinálás...

Semmit sem változott a játék a szünet után, ha csak annyiban nem, hogy negyedórát követően néhányszor a Ferencváros is ellátogatott a hazai tizenhatos környékére, ám ezek a kísérletek enyhén szólva nem hozták rá a frászt az angolokra. Zömmel továbbra is azzal teltek a percek, hogy a Millwall erőből próbálta meg legyűrni a Fradit, a magyar csapat pedig keményen, szervezetten védekezett és hárította a nem túl fantáziadús támadásokat.

Aztán egy jól helyezett szabadrúgás révén – a 66. percben Wise 21 méterről tökéletesen tekert a sorfal felett a bal alsó sarokba – mégis siker koronázta a házigazdák erőfeszítéseit, vezetést szereztek, majd monoton módon daráltak tovább. A vengéggárda pedig szemlátomást nem akart túlságosan kockáztatni: igyekezett ugyan gyakrabban veszélyeztetni, de ezt továbbra is óvatosan, hátul nem fellazulva tette.

Így is bejött a számítása, hiszen a hajrá megkezdése előtt a találkozó legjobbja, Lipcsei Péter ugyancsak szabadrúgásból egyenlített (a 78. percben Bajevszkit buktatták 24 méterre a londoni kaputól, és Lipcsei – aki csapatkapitányi „hatalmánál" fogva elvette a rúgás lehetőségét a lelkesen ajánlkozó Tőzsértől – jobbal elnyeste a sorfal mellett a labdát, amely a kapus kezéről a jobb alsó sarokba pattant), és ezzel igen kedvező helyzetbe hozta alakulatát.

A reakciók

„Csalódást okozott számomra a mérkőzés, de újoncok vagyunk a nemzetközi porondon, még tanulnunk kell. Két hét múlva győzni megyünk Budapestre" – értékelt a lefújás után Dennis Wise, aki rossz kedvében mást nem is igen mondott, hanem otthagyta nyilatkozni segítőjét, a nála amúgy egykor sokkal fényesebb futballistakarriert befutó Ray Wilkinst.

„Túlságosan tiszteltük az ellenfelet, jobban kell hinnünk magunkban. Ám a legfőbb célunkat elértük, azaz gólt szereztünk idegenben, és ez jól jöhet a visszavágón" – így szólt László Csaba első reakciója; a Ferencváros vezetőedzője aztán utóbb bővebb véleménnyel is szolgált.

– Én mindig győzni akarok, ezért Londonba is a meccsnyerés reményében érkeztem. Más kérdés, hogy ez a döntetlen Angliában nem rossz eredmény. Ám arról szó sincs, hogy maradéktalanul elégedett lennék a látottakkal. Sőt... Hosszú időn át éppen az a három emberem nem adta vissza a pályán mindazt, amit reméltem, akinek pedig kulcsszerepet kell vállalnia ebben a Ferencvárosban. Aki látta a meccset, könnyen kitalálja, hogy Rósa Dénesről, Lipcsei Péterről és Adem Kapicról beszélek. És nem véletlenül hívtam le a pályáról mindkét csatárunkat sem... Wise találatát követően viszont nagyot változott a játékunk, ami persze öröm. Csak az bánt, hogy egy sokknak kellett érnie a csapatomat, és csupán azután futballozott olyan mentalitással, ahogy azt vártam, ahogyan arra egész héten készültünk.
– Mire gondolt Dennis Wise gólja láttán?
– Arra, hogy nekünk itt győznünk kell. És Lipcsei Péter jóvoltából jött is a válaszunk. Péter kritikus pillanatban tett hozzá egy olyan megoldást a játékhoz, amellyel pályafutása során sokadszor igazolta: kiváló futballista. Mi több, vezéregyéniség, aki képes mozgatni és összefogni a csapatot. Azt kellene elérnem valamennyi labdarúgómnál, hogy bízzon önmagában, ám ez időigényes munka, ráadásul közben évtizedes reflexeket kell megváltoztatni a fejekben, az idegekben. Ezért mondom azt újra meg újra, hogy a magyar futballistákat nem elsősorban játszani kell megtanítani, mert higgyék el, a szakmájukban nem rosszak, fejben ellenben alaposan változniuk kell, ha a nemzetközi porondon versenyképesek szeretnének lenni.

A folytatás

E hosszú úton első lépésként következett a budapesti visszavágó. Azt a mecset 3–1-re nyerte meg a Ferencváros – amely Rósa, Botis és Vagner góljával már hárommal is elhúzott, és Wise szépítése után a szünetre ki is alakult a végeredmény –, de ez az összecsapás minden bizonnyal más miatt (is) emlékezetes a futballbarátok számára.

A Millwall szurkolótábora ugyanis az egyik legkeményebb brancsnak számít Angliában, és egy részük arrafelé be sem teheti a lábát a stadionokba. Többen közülük kapva kaptak az alkalmon, hogy hazánkba jöjjenek, hiszen itt a lelátók (és a balhé...) felé is megnyílt az útjuk.

A mérkőzés kísérőjelenségeként félig-meddig olyan utcai jeleneteknek lehettek itt-ott tanúi a fővárosi polgárok, mint majd csak pár évvel később, az ismert politikai események kapcsán.

A meccs előtti este az angolok még csak egymást (meg a berendezést) verték össze egy kocsmában, másnap viszont délután a Vörösmarty téren, este pedig a Ferenciek terénél csaptak össze nagyban is a ferencvárosi szélsőségesekkel. Tegyük hozzá, bár nem viselkedtek szelíd bárányként, a csetepatékat a hazai „drukkerek" kezdeményezték.

Az első felvonásban meg is kergették a millwallosokat (majd néhányuknak az időközben kiérkező rendőri erősítéssel akadt fájó randevúja), „a visszavágón" azonban a londoniak futtatták meg őket. Egy menetre pedig az aréna melletti metrófeljárónál is sor került. Több angolt megkéseltek, és az egyikük egy ideig még életveszélyes állapotban is volt. A vendégcsapat küldöttsége a stadionból sem vitt haza szép élményeket (a vereségen túl), mert erősen kritizálták a lerobbant létesítményt, és a számukra ugyancsak „régi, csúnya emlékeket" idéző nézőtéri jelenségeket (dobálózás, inzultálás, rasszista bekiabálások, stb.).

Az biztos, hogy nem könnyen felejthető nap volt. Mindeközben szerencsére továbbjutást is hozott, így a Ferencváros a 40 csapatos csoportkörben folytathatta. Akkor még öt együttes volt egy gruppban, és csak egyszer találkoztak egymással a felek. A Fradi előbb itthon ikszelt a 2002-es győztes Feyenoorddal (1–1), majd 2–0-ra alulmaradt '97 bajnokánál, a Schalkénál. Ezután hazai pályán 2–1-re kikapott a Baseltől (pedig vezetett...), majd – elmozdulva az utolsó helyről – szépen búcsúzott: 1–0-ra nyert László Csaba későbbi munkaadójánál, a skót Heartsnál.

Az FTC ekkor tehát még pontokat hozott a szigetországból, majd nem sokkal később – a másodosztályú alászállást követően – már befektetőt. Hátha a kettő úgy kapcsolódik össze a jövőben, hogy előbb-utóbb ismét a játékával jut ki a csapat a nemzetközi színtérre...

1954-ben e napon a következő érdekes sztorit lehetett olvasni a Népsportban. Óriási küzdelem volt a Székesfehérvári Építők–Pécsi Dózsa alsóbb osztályú bajnoki labdarúgó-mérkőzésen. A 75. percben, amikor már 2:0-ra vezetett a hazai csapat, az egyik játékos olyan nagy lendülettel esett be a kapuba, hogy eltörött a kapufatámasztó. A pécsi játékosok – azt gondolván, hogy félbeszakítás esetén majd netán újrajátszás következik – rá akarták venni a játékvezetőt, hogy fújja le a találkozót az eltörött tartozék miatt. A bíró megnézte a törést, és intett, hogy ettől még lehet folytatni a játékot. A vendégcsapat tagjai azonban nem nyugodtak bele az ítéletbe, és minden igyekezetükkel azon voltak, hogy a támasz nélkül maradt kapufát kinyomják a helyéből. Az egyik szöglet utáni tömörülésnél sikerült is olyan erősen megingatniuk, hogy a befejezés előtt hat perccel, 0:2-s hátrányuknál a játékvezető valóban kénytelen volt idő előtt lefújni az összecsapást...

1964-ben e napon nyitotta meg kapuit Tokióban a XVIII. ötkarikás játékok olimpiai faluja. Az első hivatalos aktusra 25 nappal a megnyitó előtt került sor, mégpedig több mint ezer meghívott vendég jelenlétében. Utóbbiak között ott voltak a Japánba már megérkező magyar előkészítő küldöttség tagjai, élükön Csanádi Árpád NOB-taggal. Nagy ünneplés fogadta a 98 részt vevő ország lobogójának felvonását, valamint azt a két mexikói sportolót is, akik „első fecskeként" mindjárt el is foglalták szállásukat. Rajtuk kívül beköltöztek a különböző előkészítő csoportok is, igaz, ők ideiglenesen. Az eseménynek derűs percei is voltak. Amikor ugyanis a női szálláshelyek megtekintésére került sor, a megjelentek szokatlan jelenséggel, marcona női rendőrökkel találták magukat szembe. A női sportolók – érkezett a felvilágosítás – „megközelíthetetlenek" lesznek a faluban, amiben 32 rendőrnő nyújt majd nekik segítséget. Már előre felhívták a figyelmet: nem érdemes kiprovokálniuk az összekülönbözést a „testőrséggel", mert valamennyien kitűnő cselgáncsozók...

1974-ben e napon zárult Teheránban a 7. Ázsiai Játékok, az első, amelyet a Közel-, és nem a Távol-Keleten (vagy mint az elsőt, Indiában) rendeztek meg. A versenyeken 25 ország 3010 sportolója vett részt, akik16 sportágban mérték össze erejüket az iráni fővárosban. A Reza Pahlavi sah által megnyitott küzdelmek Japán nagy fölényét hozták: összesen 75 aranyérmet szereztek a 202 számban. A második helyen a házigazdák (36) végeztek, akik – legalábbis az elsőségek (és nem az összes medália) tekintetében – képesek voltak megelőzni a most először (Tajvan helyett) induló Kínát (33). Ilyen később nem fordulhatott elő, sőt a népi Kína egyre közelített az addigi első számú sporthatalom Japánhoz, amelyet majd 1982-ben hagyott le. Ezúttal a negyedik s ötödik helyen a két Korea zárt, de ha összeadnánk Dél (16) és Észak (15) győzelmeit, akkor sem lettek volna előrébb. A hatodik pedig az utoljára részt vevő Izrael lett, amelynek csapataival azonban néhány sportágban nem voltak hajlandóak kiállni az ellenfelek.

1984-ben e napon játszották az olasz bajnokság (Serie A) első fordulóját, amelynek egyik legérdekesebb mérkőzésére Nápolyban került sor. A házigazda Napoli ugyanis a Barcelonától nyáron szerződtetett fiatal klasszissal, Diego Maradonával utazott a kiscsapatnak számító Hellas Veronához. Ám a később minden idők (egyik) legnagyobb játékosává váló argentint árnyékként követte az ellenfél zseniális védője, az 1982-es vb-n berobbanó Hans-Peter Briegel, aki mellett a pöttöm dél-amerikai csodacsatár nem sok szóhoz jutott. A nyugatnémet hátvéd ezt azzal toldotta meg, hogy még gólt is szerzett! Az ő, illetve Giuseppe Galderisi találatával a szünetben már 2–0-ra vezető Hellas végül – igaz, a hazaiak másik sztárját, a dán Preben Elkjaer-Larsent szabályosan fogni képtelen Giuseppe Bruscolotti kiállítása miatt emberelőnyben – 3–1-re nyert (a Napoliból a szintén argentin Daniel Bertoni szépített, de Arturo Di Gennaro visszaállította a kétgólos különbséget), és amit senki sem gondolt volna: a Verona a szezon végén megnyerte a bajnokságot – az egyetlent története során! A nápolyiak pedig majd hatodikak lettek; nekik még két szezont várniuk kellett, hogy Maradona zsenialitását meglovagolva ők is feljussanak a csúcsra.

1994-ben e napon menesztették a Monacótól a később az Arsenalnál legendává váló – és jelenleg is ott ténykedő – Arsene Wengert. Az elzászi születésű edző akkor már hét éve dolgozott a hercegségben, melynek csapatával rögtön az első közös idényükben (1987–88) bajnokságot nyert, később (1991) pedig Francia Kupát is, illetve bejutott a KEK fináléjába (1992, vereség a Brementől), majd a BL elődöntőjébe (1994, kiesés a leendő győztes Milannal szemben). Eközben pedig olyan tehetségeket fedezett és futtatott fel, mint a majdani aranylabdás libériai George Weah, vagy a később világbajnokságot nyerő Youri Djorkaeff. A szakításra azért került sor, mert a Monaco nyolc forduló alatt öt vereséget begyűjtve mindössze a 17. helyen állt a tabellán. A 45 éves szakember a következő évben Japánba, a Nagoja Grampus Eighthez szerződött, és ott is szép sikereket ért el, de az igazi kiugrást az jelentette számára, amikor 1996-ban a londoni „ágyúsok" kispadjára ülhetett.