Inter–Bayern, BL: válság volt, nem döntő

A mérkőzés előtti hétvégén a Bayern München az Aachen elleni 2–1-es hazai sikerével a Bundesliga élére ugrott, és ezzel a haloványan indított szezon során először állt az első helyen. Közben az Internazionale – esélyeshez méltóan – pontelőnnyel vezette a Serie A bajnoki táblázatát, miután 4–3-ra legyőzte a Chievót (míg az addig előtte álló Palermo némi meglepetésre vereséget szenvedett Empoliban).

A vendéglátó együttes a 70. percben már négy góllal vezetett, pedig a bemutatóból „gondosan kivonta magát" az ezúttal kezdő Adriano, aki szemmel láthatóan idegen testnek tűnt a milánói gépezetben. Amely igencsak akadozni kezdett a hajrában, hiszen a veronaiak a legvégén már az egyenlítésért harcoltak. „Hetvennégy percig jól játszottunk, aztán nekiálltunk passzolgatni" – morgolódott a lefújás után Roberto Mancini.

Figyelmeztető jel lehetett az Inter számára, hogy ekkora előnyt is mennyire könnyedén képes majdnem teljesen elherdálni. A vezetőedző a kapott gólok számával rettentő elégedetlen volt, bár minden felelősséget magára vállalt: „Talán a cseréimmel túlzottan is nagy zűrzavart okoztam a csapatban" – mondta a mester. Mindkét fél küszködött tehát 2006 szeptemberének végén, mégis két, hazája bajnokságában élen álló gárda készült egymásnak feszülni a BL főtáblájának második fordulójában.

„Hazai pályán az Inter az esélyes" – hangsúlyozta lépten-nyomon Uli Hoeness, a Bayern München menedzsere a találkozó előtti beharangozókban. A bajor gárda egyik vezetője a kötelező illendőségen túl persze remek pszichológus is volt, hiszen jól tudta: megnyilvánulásaival minél több terhet tesz át a vetélytárs játékosainak vállára, annál nagyobb lesz sajátjainak esélye.

A müncheniek egyébként abban az évben mindenféle konkrét cél nélkül vágtak neki a Bajnokok Ligája küzdelmeinek, és lám, az a tudat, hogy sem a szurkolók, sem a szigorú vezetők részéről nincs kötelezően teljesítendő elvárás a nemzetközi szereplést illetően, már az első körben meghozta gyümölcsét: ha nem is annyira könnyedén, de gólfesztivált tartva lépték le hazai pályán a Szpartak Moszkvát (4–0).

Az Internek ellenben nem sikerült fényesen a nyitó mérkőzés. Sőt! A portugál Sporting az 1–0-s győzelmével nemcsak a vesztes riválist lepte meg jócskán, hanem a futballkedvelő közvéleményt is. Hiszen elnézve a csoport együtteseit, előzetesen mindenki a nyáron eurómilliókért megerősített olaszok fölényét jövendölte. A csapat játékosai talán maguk is elhitték, hogy sima ügy a továbbjutás, de a lisszaboni kijózanító pofon után már tudták: erről szó sincs! S önbizalmukat tovább gyengítendő, jött a hét végi arculcsapás, vagyis a Chievo ellen majdnem elszórakozott győzelem.

A Bayern szakvezetőjének, Felix Magathnak elsősorban a védekezés okozott fejfájást, hiszen nem tűnt valószínűnek, hogy a lassú, a német bajnokikon rutinból futballozó Lúcio, Van Buyten belső hátvédpáros magabiztosan visszaveri majd a remek formában lévő Hernán Crespo és Zlatan Ibrahimovic rohamait.

A szűréssel a bajoroknak a középpályán is lehettek problémáik, hiszen Owen Hargreaves a lábtörése miatt hiányzott, s bár a francia hátvéd, Willy Sagnol ott volt a pályán, ő ennek előzetesen nem annyira örült. „A vébédöntő után nem igazán akartam többet olaszok ellen játszani"– mondta a futballista, érthetően arra számítva, hogy nem vár rájuk könnyű kilencven perc a Giuseppe Meazza Stadionban.

Melynek közönsége az alábbi főszereplők csatáját tekinthette meg. Inter: Júlio César – Maicon, Córdoba, Materazzi, Grosso – J. Zanetti, Dacourt, Sztankovics (Solari, 77.) – Figo (Mariano González, 67.) – Ibrahimovic, Crespo (Adriano, 77.). Bayern: Kahn – Sagnol, Lúcio, Van Buyten, Lahm – Salihamidzic (Scholl, 70.), Van Bommel, Ottl, Schweinsteiger – Makaay (Santa Cruz, 82.), C. Pizarro (Podolski, 88.).

A találkozó előtt a hazaiak a klub színeiben ötszázadik mérkőzésén játszó Javier Zanettit köszöntötték. Egy másik ünneplő, a fia születése után visszatérő Ibrahimovic a 12. percben ziccert hibázott, majd nehéz helyzetbe hozta társait azzal, hogy kiállították, amikor még több mint fél óra volt hátra a lefújásig.

Az Inter a finisben felettébb kritikus helyzetbe sodródott: előbb a 81. percben Claudio Pizarro – akit néhány nappal korábban ittas vezetésért előállítottak, s mivel visszaeső volt, jelentős büntetésre számíthatott... – megint vezetésben vállalt szerepet, de ezúttal pozitív értelemben, hiszen ő szerezte a látogatók találatát, majd az olasz alakulat nagyon gyorsan kettős emberhátrányban találta magát, mert Fabio Grosso is idő előtt mehetett zuhanyozni a 84. percben. A legvégén kilenc emberrel szemben Lukas Podolski gólja mindent eldöntött.

Vagyis a Bayern München hatalmas meglepetésre 2–0-ra nyert Milánóban. Az Inter legyőzése nagy fegyvertény volt, főleg mert a megelőző hetekben arról szóltak a hírek, hogy kisebb válság van a bajoroknál. A klub elnöke és élő legendája, Franz Beckenbauer kijelentette: ebből a gárdából hiányzik Michael Ballack. Ez volt az, amit hallva a kritizált Felix Magath vezetőedző mindig ideges lett, hiszen már többször kikérte magának, hogy együttese megérezné a középpályás hiányát.

Négy éve sokan úgy vélték, hogy az utóbbi idők leggyengébb Bayernje tudott diadalmaskodni a San Siróban. „Uraltuk a játékot, a teher pedig nem minket, hanem az Intert nyomta. Már az egy ponttal is elégedett lettem volna" – utalt a német mester a találkozó után arra, hogy előzetesen ő sem hitt igazán a három pont megszerzésében, hiszen a Bayern előzőleg tizennyolc évvel korábban nyert olasz rivális otthonában: akkor is az Intert verte meg, az UEFA-kupa harmadik fordulójának visszavágóján 3–1-re.

Legalább ilyen érdekes, hogy mit gondolhatott a meccs után az európai futball „megmondóembere". José Mourinho ugyanis jól beletrafált! A Chelsea portugál edzője a Bajnokok Ligája-idény rajtja előtt azt nyilatkozta, hogy szerinte az Inter a trófea 2006–2007-es kiírásának legnagyobb esélyese, ehhez képest a milánói sztárcsapat két forduló után pont és rúgott gól nélkül kullogott kvartettje utolsó helyén, és bizony könnyen elképzelhető volt, hogy e mélypont után a csoportkör végén el is búcsúzik.

A Bayern München elleni vereség azért is fájt a klub híveinek, mert az Inter a „szokásos" módon szenvedte el: gyengén játszva és az idegek harcában is alulmaradva. A szóban forgó idényben már négy piros lapot kaptak a fekete-kék játékosok (a témánkul szolgáló mérkőzés előtt Patrick Vieira egyet a BL-ben és egyet a bajnokságban), ami hét tétmeccsel számolva elképesztően magas szám.

A legújabb kiállítások jogosságát sokan vitatták, de Massimo Moratti, a klub tulajdonosa rendkívül sportszerűen nyilatkozott: „Szerintem szigorú volt a bíró, de egyik pirosat sem nevezném botrányosnak. Ami a találkozót illeti, talán túl óvatosak voltunk, azt vártuk, hogy a Bayern támadjon. Európában nem így kell játszani."

Az „üzenet" természetesen Mancininak szólt, aki így reagált a bírálatra: „Az első félidőben tudatosan engedtük át a teret az ellenfélnek, hogy aztán a szünet után lesújtsunk. Nem a döntetlen volt a célunk, és szerintem a Bayern nem is tett sokat a sikerért Ibrahimovic kiállításáig. Sőt utána voltak helyzeteink is, azaz még mindig megnyerhettük volna az összecsapást, ha egy kicsit jobban odafigyelünk."

Ez utóbbi mondat címzettje egyértelműen a hajrában lezavart Grosso volt, ám a sajtó szerint ezt a „balhét" az egész csapatnak kellett elvinnie: ha Mancini bátrabban kezd, ha Crespo belövi valamelyik helyzetét, ha Zlatan pontosabban céloz, ha mindenki egy kicsit nyugodtabb...

Miközben a Sport Bild azon lelkendezett, hogy a gyenge és rossz napot kifogó Inter ellen a bajorok végre újból „csibészséggel" tudtak sikert elérni a nemzetközi porondon, ami már oly régóta hiányzott a német csapatok kelléktárából, az Alpoktól délre a La Stampa azt írta: az Inter elvesztette az arcát is.

A torinói politikai lap kemény kritikájában többek között így fogalmazott: Ibra, akinek már egy sárga lap száradt a lelkén, tudhatta volna, hogy nem támadhatja úgy Schweinsteigert, ahogy tette, az ő agya azonban néha kikapcsol. Mancini pedig, amikor a jelenet láttán a mutatóujjával a homlokára mutogatott, bármit is állított, az újság szerint nem Bennett játékvezetőre gondolt, hanem a svédre... A La Gazetta dello Sport című szaklap „Inter, megőrültél?" című írásában úgy látta, hogy a két kiállítotton kívül Crespo, Maicon és Luís Figo is rosszul futballozott, és újabb kudarcával az Inter a szakadék szélére sodródott.

Igen, oda, de a továbbjutást végül sikerült kiharcolnia, mivel a következő három fellépését megnyerte, és mire a záró napon a veretlen Bayernhez utazott (amelyen később, a nyolc között éppen a fekete-kékek városi riválisa, a Milan vett revánsot), már tét nélkül játszhatott 1–1-et. A csoportmásodikként végző milánóiak a folytatásban is verhető ellenfelet kaptak, ám a tavasz elején a hazai 2–2 után Valenciában bizony kiütközött a játékukon, hogy fajsúlyos rivális nélkül álltak a Serie A élén: 0–0 lett, azaz idegenben szerzett gólokkal a spanyolok mentek tovább.

(Ez a találkozó amúgy nem a kimeneteléről maradt emlékezetes, hanem hogy a kiesést nehezen viselő, büszkeségükben megbántott Inter-játékosok meglehetősen feszültek voltak a lefújás után, és a szóbeli kötekedés, majd a tumultuózus jelenetek végül David Navarro ámokfutásába torkollottak: a vendéglátók csereembere a padról berohanva avatkozott bele a tömegviszálykodásba, beverte a védtelen Nicolás Burdisso orrát, majd az egész olasz együttes őt kergette a pályán... Nehezen csillapodtak le a kedélyek.)

Egy szó, mint száz, az Internazionale ebben a szezonban egy körrel hamarabb búcsúzott a BL-től, mint az előző két kiírásban, amikor még nem bajnokként indult. Mourinho pedig jóslását illetően alaposan melléfogott – ám ezt abszolút jóvátette, amikor az idén, immár a klub edzőjeként, maga vette kezébe a dolgot, és 45 esztendő után ismét Európa csúcsára vezette a gárdát. A döntőben éppen a Bayernnek visszavágva...

1936-ban e napon a magyar labdarúgó-válogatott az Üllői úton 32 ezer néző előtt 5:3-ra megverte Ausztriát. Ahogy a korabeli újság a címlapján öles betűkkel írta, régen látott gyönyörű mérkőzésen csapatunk viharzó lendülettel végig ura volt a mezőnynek, és csak néhány kezdetleges védelmi hiba rontotta le a győzelem arányát, mert amúgy két védőnk (Polgár és Fekete) remekül állta az ellenfél szórványos, de veszélyes rohamait. A vendégcsapat – amely két évvel korában a vb negyeddöntőjében elbúcsúztatta a mieinket – alapvetően csalódást okozott. Góljainkat a mesterhármast elérő Toldi (aki 0:1-nél még egy tizenegyest is kihagyott...), illetve Cseh és Titkos szerezte, a már a 2. percben eredményes, és így majdnem negyedóráig vezető látogatóktól pedig Binder egyszer, majd Sindelar kétszer talált be. Ugyanezen a napon egy másik hatalmas mérkőzésre is sor került a közelben, és noha a világbajnoki ezüstérmes Csehszlovákia a félidőben még vezetett Németország ellen, a nyolcezer (hazulról érkező, illetve szudétanémet) szurkolója által fergetegesen buzdított vendégek az utolsó félórában ellenfelük fölé kerekedtek. A sportlap szerint az ősz egyik meglepetésének volt tanúja a (többségében csalódott) negyvenezres prágai közönség.

1956-ban e napon lehetett olvasni az NS-ben arról, hogy Stanley Matthews negyedszázados labdarúgó-pályafutása alkalmából díszvacsorát rendeztek. Ezen felolvasták a világ minden részéből érkezett táviratokat, majd a jeles angol futballistát meg is ajándékozták: teljes felszerelésű „házi bárt" kapott. Amikor a veterán játékos meglátta a töméntelen töményitalt, megjegyezte: „Ezt mind a barátaim isszák majd meg!" Matthews ugyanis nem fogyasztott alkoholt, hanem a tea híve volt – és mivel még nem szándékozott szögre akasztani a stoplisát, megmaradt a kevésbé lelkesítő, ámde ártalmatlan aromás ital mellett. Bár már 1934-ben bemutatkozott a válogatottban a történetünk idején 41 éves klasszis, valóban érdemes volt mértéktartónak maradnia, hiszen további kilenc évig aktívan játszott, s ezzel ő a legidősebb labdarúgó az angol élvonal történetében. Ekkorra már túl volt két világbajnoki részvételen, nemzeti mezben lejátszott 54 mérkőzésének (11 góllal) zömén, FA-kupa-diadalán és két másik döntőjén, az Év játékosa-díjon hazájában – de a legnagyobb elismerésen még nem: éppen az aktuális esztendő végén kapta meg az első Aranylabdát! (Klubbeli dicsőséglistája azért viszonylag szerény, mert egész karrierjét két kiscsapatban, a Stoke-ban és a Blackpoolban töltötte.). A szigetországi futball egyik legmeghatározóbb, legelismertebb személyisége, egy időben a világ legkitűnőbb jobbszélsője volt, akit egyetlenegyszer sem állították ki. „Driblibűvészként" emlegették – úgy szokta, hogy egyenesen nekirontott a labdával védőjének, több testcselt mutatott be mindkét irányban, majd teljes gőzzel elhúzott valamelyik oldalon –, és hogy ezt „matuzsálemi" koráig művelni tudta, abban biztosan közrejátszott a szeszes italok hanyagolása is...

1966-ban e napon jelent meg a Népsportban egy északi szomszédunkból származó hír, amely egy kissé kétségbeesettnek tűnő kezdeményezésről számolt be. Eszerint „az ismert sajnálatos halálesetek óta immár hét hónapja szünetelnek az ökölvívóversenyek Csehszlovákiában. Ez idő alatt a kijelölt bizottság a következő elvi és gyakorlati szabályokat dolgozta ki, amelyeket bevezetésre javasol: 1. Az ökölvívás elsődleges célja ne a földre küldés, hanem a felsőtestre mért ütésekkel elért pontgyőzelem legyen. 2. A védőakciókat ugyanúgy pontszámmal értékeljék, mint a támadásokat. 3. Egyenlőtlen harc esetén a bírák legyenek kötelesek a mérkőzést azonnal beszüntetni. 4. A bokszolók kötelezően hordjanak védősisakot, míg a kesztyűk súlyát 8-ról 10 unciára emeljék fel. 5. A versenyzők minősítése szerint korlátozzák az egy idényben vívható mérkőzések számát. Ezeken kívül meghosszabbították az ökölvívók sérülés utáni kötelező pihenési idejét. Októbertől újra elkezdődtek a különböző viadalok, de a versenyzőket csak szigorú előzetes elbírálás után engedték ringbe lépni. A csehszlovák sportági szövetség bízott benne, hogy a nemzetközi szövetség is hasonló intézkedéseket hoz. Nos, a fentiek közül volt, ami később valóban átment a gyakorlatba (gondoljunk csak az amatőr bunyósok fejvédőjére), ugyanakkor néhány ötlet igencsak utópisztikus volt...

1986-ban e napon előkészületi mérkőzést játszott a magyar női labdarúgó-válogatott, amely Kaposváron 600 néző előtt 5–1-re kiütötte Jugoszláviát. Összességében ötletes, szép akciókkal fűszerezett játékkal biztosan győzött csapatunk, amelynek találatait a triplázó Kern Edit (a középcsatár még egy gólpasszt is adott), illetve Lovász Gyöngyi és a kegyelemdöfést – egy 30 méteres szabadrúgást férfiakat megszégyenítő erővel értékesítve – megadó Bárfy Ágnes szerezte.

1996-ban e napon – kis túlzással – minden idők egyik legmeglepőbb átigazolását jelentették be a Formula–1-ben: Damon Hill, a 36 éves angol sztárpilóta a Williamstől (amely nem hosszabbított vele) az egyik kiscsapathoz, az Arrowshoz szerződött a következő szezonra. A kétszeres vb-2. versenyző ekkor éppen útban volt a világbajnoki cím felé – a szuzukai záró futamon elég lett volna számára egy hatodik hely is, de ő inkább első lett –, és már korábban tudni lehetett a csapatváltásáról, ám akkor még a McLaren, aztán sorban a Jordan, a Stewart, a Benetton, végül újra Eddie Jordan istállójának (Hill majdani utolsó F1-es alakulatának) neve vetődött fel célállomásként. Ezek után érkezett derült égből a valóság. Az Arrows 1978-ban tűnt fel a száguldó cirkuszban, és a legjobb konstruktőri eredménye az 1988-as negyedik hely, illetve „egyéniben" Riccardo Patrese 1981-es Long Beach-i pole pozíciója volt, nem számítva az olasz három, valamint a belga Thierry Boutsen egyszeri futammásodik helyét. A tulajdonos a nyártól a Ligier korábbi főmérnöke, Tom Walkinshaw lett, aki megjelenésétől fogva igyekezett megújítani a teamet – mint látjuk, az 1-es rajtszám valószínűsíthető érkezésével felettébb látványosan. Más kérdés, hogy bár Hill 1997-ben a Hungaroringen egyetlen kör híján kiharcolta az Arrows első győzelmét („Hová tűnt Damon Hill?"...), végül peche volt (műszaki hiba miatt ő is csak második tudott lenni), s összetettben is csupán tizenkettedikként végzett. Aztán az utolsó két idényére másik munkaadóhoz távozott (és a Jordant 1998-ban valóban hozzásegítette első diadalához!), míg az Arrows 2002-ben lehúzta a rolót.