Rossi mesefigurákkal ünnepelt az „oviban"

 

Valentino Rossi, a MotoGP királya dühös volt magára a 2005-ös Malajziai Nagydíj, vagyis a 17 futamos idény 13. versenye előtt. Egy héttel korábban Japánban a saját hibájából esett el, ráadásul megint összerúgta a patkót korábbi munkaadójával, a Hondával. Az aranyszárnyas márka vezetői ugyanis panaszt tettek ellene, mondván: túl veszélyesen motorozott, ezért ütötte ki – szó szerint – a nyeregből Marco Melandrit.

A címvédő olasz, akinek korábban még sosem volt hasonló balesete, azonnal reagált a Honda reklamációjára: „Vagy azt szeretnék ezzel elérni, hogy a vébéelsőség sorsa később dőljön el és a hátralévő viadalokon több legyen a bevétel, vagy pedig arról van szó, hogy a vesztesek megpróbálnak a pályán kívül diadalmaskodni."

A felbőszített pilóta revánsra készült, hiszen az 5548 méteres pálya az egyik kedvence – előtte már háromszor nyert Sepangban, és 2003-ban ott szerezte meg az ötödik vb-címét. Az igazsághoz tartozott azonban, hogy Rossinak ezúttal nem feltétlenül kellett összetörnie magát, mert olyan jól állt összetettben (köszönhetően már meglévő kilenc az évi győzelmének), hogy akár egy negyedik helyezés is elég lett volna hetedik vb-aranyának bebiztosításához.

Mindenesetre mindenkinél jobban ismerhette a ringet, mert amióta 2004-től átszerződött a Yamahához, a mezőnyből ő tesztelt a legtöbbet ezen a távol-keleti vb-helyszínen; az előszezonban például háromszor is járt a vb legszélesebb (25 méteres) aszfaltcsíkján, amelyen mindig nagyon gyorsnak bizonyult.

Ezúttal viszont a szabadedzéseken nem. Miközben a sóderágyat is megjárta az első tréningnapon, az ellenfelek megvillantották oroszlánkörmeiket, részben a Bridgestone újabb fejlesztésű gumijainak köszönhetően, amelyekkel mind a suzukisok, mind a ducatisok ütőképesnek tűntek. (Hozzá kell tenni, hogy azért a Michelinnel futó Honda-, Yamaha- és Kawasaki-motorok némelyike is felvette velük a tempót.)

Az időmérőn sem sokat változott a helyzet: a kialakuló startfelállás első két sorában négy motoros is a japán cég termékeit használta! Közülük a legjobban Loris Capirossinak ment, aki az előző szezonhoz hasonlóan ezúttal is feltámadt az évad második felére, és mivel 2001 után ismét rajtelső lett Sepangban, az egymást követő második versenyét kezdhette a pole-ból.

Az ősi rivális Rossinak viszont gondjai voltak. A kanyarokban nem tudott megfelelő sebességgel haladni, ráadásul a leggyorsabb körét már az időmérés letelte után kezdte meg, így csak a hetedik helyről rugaszkodhatott neki a viadalnak. Persze ha azt vesszük, hogy 2002-ben ugyanott a nyolcadik pozícióból indulva lett második, akkor semmi sem tűnt másnapra elképzelhetetlennek...

A királykategória versenyén a Ducatival motorozó Capirex „japán" formában hajtott (Motegiben szintén az élről rajtolt, és nyert is), már az elején meglépett a mezőnytől. Rossi azonban rosszul beállított motorral és kevésbé versenyképes gumikkal is tartani tudta a lépést, azzal együtt, hogy közben sokat hibázott.

 A Doktor az ötödik körben érte be Capirossit. A 11. fordulóban már a két olasz belügyévé vált a futamgyőzelemért folyó csata – az üldöző Rossi mindent megpróbált, ám mindhiába. Így sem kámpicsorodott el azonban, sőt ellenkezőleg: mivel már nem lehetett utolérni a pontversenyben, óriási bulit csapott a szurkolóival a levezető körben. A pálya szélén Hófehérke és a hét törpe várta a vb-történelem egyik óriását – mesés jelenet volt!

Valentino Rossi, akit (legalábbis matematikai értelemben) 2005. szeptember 25-én újfent a MotoGP világbajnokává koronáztak, mindenképpen a legnagyobbak közé tartozott addig is. Egyvalamiben feltétlenül ő a number one: még csupán a 27. évét taposta, de máris ő volt minden idők legismertebb motorosa. Mégpedig több okból.

A tizedik szezonjában már a hetedik világbajnoki címénél tartott, és rengeteg rekordot kellett a jóvoltából átírni. A nagydíjgyőzelmek tekintetében ebben az esztendőben hagyta le az angol Hailwoodot, és a legsikeresebb pilótának, az olasz Agostininek is több csúcsát túlszárnyalta már.

Hihetetlen vakmerősége is kultuszfigurává tette. Meg merte tenni azt, amit a múltban senki más. A verhetetlen Hondát elhagyta egy válságban lévő márka kedvéért annak bizonyítására, hogy a motorozásban elsősorban az emberi tudás számít, és nem a csúcstechnika. Terve kétszeresen is sikerült, hiszen 2004 után megint legyőzhetetlen volt a Yamahával.

Rossit azonban elsősorban nem a szakmai sikerei miatt imádják. A Doktor számára – ezt a becenevét akkor kapta, amikor elkezdte menetelését a királykategóriában (a 125-ben a látványos és vakmerő stílusáról híres Abe Norick, vagyis igazi nevén Abe Norifumi után Rossifuminak, a 250-ben pedig – Donald kacsa Paperinik nevű olasz szuperhős-megfelelője nyomán – Valentiniknek hívták; a Vale is használatos, ez talán nem szorul magyarázatra) – a motorversenyzés egyszerre szórakozás és szórakoztatás.

A pályán nem ismer lehetetlent, és a verseny végén is mindig kész egy kis mókára. A közönség szent, ki kell szolgálni. Ezért festette a haját narancssárgára, kékre, rézvörösre, szőkére és olasz zászlósra. Ezért álmodik meg szebbnél szebb festésű motorokat. Ezért talál ki a barátaival különböző jeleneteket és gegeket, amelyeket a verseny után előad.

Eljátszotta már Robin Hoodot. Volt csirketenyésztő, rab, hippi, takarítónő, orvos, angyal, brazil labdarúgó, pincér. Előfordult, hogy egy nagydíjat úgy fejezett be, hogy betette maga mögött a kedvéért felállított WC-bódé ajtaját, így jelezvén, hogy a pályán már csak egyvalamit nem adott ki magából... Most pedig, ugyebár, Hófehérkével és a hét törpével ünnepelt.

Elsősorban az ő érdeme, hogy a gyorsasági vb a globális szórakoztatóipar részévé vált. A versenyeket 2004-ben például 5.7 milliárd ember nézte szerte a világon. Nem véletlen, hogy a Formula–1-ben is felvetődött Rossi „leigazolása". Ekkoriban mindenki – elsősorban a Ferrari-csapat – arról beszélt, hogy az olasz motoros 2007-ben átköltözik a Formula–1-be, és a kiszivárgott hírek szerint már el is készült az előszerződése a maranellóiakkal. A Scuderia állítólag kész lett volna 60 millió dollárt fizetni neki, hogy átnyergeljen az F1-re!

Ezzel kapcsolatban a Ferrarinál korábban többször is tesztelő Valentino Rossi szópárbajt vívott a sajtóban Flavio Briatoréval, a Renault szabadszájú és „minden lében kanál" akkori csapatvezetőjével. A vita még egy héttel korábban kezdődött, amikor a playboy beállítottságú sportvezetőnek címezve a motoros azt mondta: „A Formula–1-ben félnek tőlem, ezért szkeptikusak a lehetséges szereplésem miatt."

Rossi eme kijelentésére Briatore Interlagosban, az éppen esedékes verseny helyszínén válaszolt éppen ma öt éve, szeptember 24-én: „Rossi jelenleg óvodás, ahol csak játszadozik. Majd ha felnő, megtudjuk, valójában mit is tud a nagyokkal kezdeni." Mire a reakció Motegiben az éppen a hetedik vb-címét begyűjteni készülő (és másnap, mint láttuk, nem hibázó) Valentinótól a következő volt: „Az óvodában mindig szórakoztam!"

Az „iskolával" viszont mindmáig csak kacérkodik. Nem sokkal történetünk után, 2006. januárjában részt vett a valenciai F1-es teszteken, és a második napon 15 pilóta közül a kilencedik legjobb időt futotta, körülbelül egy másodperccel elmaradva a „csapattárs" Michael Schumachertől – ugyanakkor megelőzve a toyotás Jarno Trullit, illetve a Red Bull párosát, Mark Webbert és David Coulthardot! Másnap aztán már csupán bő fél másodperccel maradt el a másik ferraristól, mire Schumi azt mondta: Rossi nagyon tehetséges, és egyből abszolút versenyképes lenne a száguldó cirkuszban, ha két kerékről négyre váltana.

Májusban aztán az olasz úgy nyilatkozott, hogy mégis marad a MotoGP-ben, mert „még nem végzett ott minden feladatával". Két évet hosszabbított a Yamahával, majd megint kettőt – ez utóbbi szerződés most jár majd le. Jövőre már Ducatival fog szerepelni!

De akár úgy is alakulhatott volna, hogy egy harmadik szakágban, a raliban köt ki, mert ahhoz is nagyon vonzódik. Gyerekkori példaképe, Colin McRae tanítgatta is később versenyezni, és az évek során több raliviadalon is elindult, többek között a világbajnokságon, míg a Monza-ralin többször is első lett.

Idén januárban azt lehetett tőle olvasni, hogy ha befejezi a motorozást, reményei szerint ralira térhet majd át – a Formula–1-hez ugyanis addigra túl idős lesz. Ettől függetlenül a ferraris kapcsolata máig él, és például ha egy harmadik autót is indíthatnának a csapatok, ő is a jelöltek között lenne – a reklámértékével sem lenne gond...

Visszatérve valódi szakmájához, érdekes lehet végigfutni azon, hogy a motoros „óvodában" „szórakozás közben" milyen számszerű nyomokat hagyott sportágán a versenyző. A szóban forgó 2005-ös szezont végül további két GP-sikerrel és majd 367 ponttal nyerte meg, jócskán megelőzve a második helyezett Melandrit.(220). De persze már jóval hamarabb hihetetlen magasságokba emelkedett, miközben kiharcolta (első) hét vb-diadalát.

Az egész pályáját 46-os rajtszámmal teljesítő Rossi 1996-ban mutatkozott be a legkisebb géposztályban, és már márciusban megszerezte az első nagydíjsikerét – éppen Malajziában (igaz, egy másik pályán, Shah Alamban)! Nyitó évadjában még csak kilencedik lett összesítésben, később azonban egyszer sem végzett hátrébb másodiknál a témánkul szolgáló esztendőig.

Néhány csúcs: mindhárom kategóriában világbajnok lett, mégpedig a valaha volt legfiatalabbként – 2001-ben, 22 évesen már az összes megvolt neki egyszer! Az egyetlen, akit öt különböző géposztályban is megkoronáztak: 125 kcm (1997, Aprilia), 250 kcm (1999, szintén Apriliával), 500 (2001, Honda, és mint eddig mindig, második nekifutásra), 990 kcm (2002–2005, kettő Hondával, kettő már Yamahával), 800 kcm (2008–2009, Yamaha) – merthogy a riválisok előretörése és két év viszonylagos „hullámvölgy" után tavalyelőtt újra elfoglalta a trónját, melyet aztán meg is védett. (Az utóbbi három köbcenti-meghatározás  egyaránt a legnagyobb motorokat fedi, csak éppen időről időre változtak a paraméterek.)

Az összes kategóriát figyelembe véve az ő nevéhez fűződik a legtöbb pont (4166), dobogós hely (169) és pole pozíció (59). Mugellóban összesen kilencszer győzött, ebből hétszer zsinórban, és ő az egyetlen, aki két egymást kövező futamon két különböző márkával is nyerni tudott (ez 2003 és 2004 fordulóján, a Honda-Yamaha cserénél történt).

Ám talán még nagyobb haditett, hogy 15 egymást követő idényében (vagyis az összesben) diadalmaskodni tudott legalább egy alkalommal, és idén tavaszig megszakítás nélkül 230 futamon rajtolt el (sérülés miatt kellett négy viadalt kihagynia, és mostanában épp azon gondolkodik, hogy fájó válla miatt az utolsó GP-kről is távol marad – a 4. helyen áll, ez az esztendő már elúszott számára).   

Mindehhez jön, hogy Rossi büszkélkedhet a királykategóriában a leghosszabb dobogós szériával (2002–2004 között zsinórban 23-szor állhatott az emelvényre), valamint – és ez minden géposztályra vonatkozik – ő gyűjtötte egy idényen belül a legtöbb pontot (373-at tavalyelőtt), illetve a legtöbb dobogós helyezést is (16: 2003, 2005, 2008).

Amint az adatokból kitűnhetett, két hiányzó rekord lelhető fel a karrierjében. Az egyik, hogy az összes futamelsőséget tekintve Agostini még mindig megelőzi a maga 122-jével, de rajta és Rossin kívül senki más nem jár száz fölött. Utóbbi pillanatnyilag 104-nél tart, vagyis a hátránya még bőven behozható, míg a királykategóriában már most is ranglistavezető 78 diadallal. A vb-címek számában sem ő található a lista élén: Agostini (15) és Nieto (13) mögött Hailwooddal és Carlo Ubbialival együtt 9-e van.

Igen ám, de a felsoroltak mindannyian egyszerre több géposztályban is vetélkedtek a motoros hőskorban, vagyis Rossinak jóval nehezebb a dolga a címhalmozásban. Tudják ezt a szakértők és a rajongók is – nem véletlen, hogy egykori csapattársa, a szintén még mindig aktív (és szuperbike-ban egykor világbajnok) amerikai Colin Edwards, miként néhány televíziós is, nemegyszer hivatkozik rá mint „kecskére". Pontosabban: KECSKÉRE. Mert ez egy rövidítés. Eredetiben, angolul így hangzik: GOAT. Vagyis Greatest Of All Time = Minden idők legnagyobbja. Ennyit az oviról...

 

 

 

1955-ben e napon került sor Pozsonyban a csehszlovák–magyar atlétikai páros viadal első napi számaira, amelyek részeként férfi 10 000 méteren a mieinknek egy igazi legendával, Emil Zátopekkel kellett megküzdeniük. Kétezer méterig Kovács József vezetésével együtt volt a favorit hármas, ám onnantól kezdve „Bütyök" fokozatosan elhúzott a többiektől, és féltávtól már csak az óra volt az ellenfele, az viszont ténylegesen is, mert látszott, hogy nagy időt érhet el. Hatezer métertől a szlovák(iai) közönség ütemesen biztatta versenyzőnket, aki szép lassan 80, 100, majd 150 méteres előnyre tett szert, majd az utolsó kört is jól bírta, és hajrázás nélkül érte el a világ második legjobb tízezres eredményét (29:02.6) amely egyúttal saját országos csúcsának megdöntése is volt. Hátrébb Zátopek sokáig maga mögött tartotta Szabó Miklóst, aki azonban végül nagy finisbe fogott, és valósággal állva hagyta a négyszeres olimpiai bajnokot, majd 60 métert vert rá! (Kétségtelen, hogy a cseh klasszis ekkor, 33 évesen már túl volt a zeniten: 1952-es három ötkarikás diadala után 1954-ben a Népstadionban éppen Kovácstól kapott ki életében először ezen a távon – aztán az az évi berni Eb-n utolsó fontos győzelmét aratva visszaelőzte –, míg később, az 1956-os melbourne-i játékokon csupán hatodik tudott lenni maratonin.) Másnap aztán az összes szám befejeztével Magyarország a férfiaknál 18, a nőknél 2 pont különbséggel győzte le Csehszlovákiát.

1965-ben e napon a sportlövő Európa-bajnokság lezárultával az NS hasábjain önkritikus értékelés jelent meg tokiói olimpiai bajnokunktól, Hammerl Lászlótól a bukaresti szerepléséről. A kisöbű sportpuskások különböző számaiban 18., 20. és 47. helyen (összetettben pedig az előbbiek alapján a 36. pozícióban) végző sportoló „egyszerűen nem volt képes elviselni a ránehezedő felelősséget, a szereplését megelőző túlzott várakozás tudatát". Így nyilatkozott minderről: „A felkészüléssel és az akarással nem volt baj, de valahogy nem éreztem a találatokat. Otthon szinte eszményi viszonyok között edzünk állandóan, míg itt éppen a fekvő testhelyzetű verseny napján erős és szeszélyes széljárás kerekedett. Aztán – bár a kifogások keresése nem kenyerem – igaz, hogy régi versenyző vagyok, ám most mégis hiányzott a megelőző nemzetközi viadalok feszült légköre. Kevés nagy versenyen fordultam meg az utóbbi időben. Egyébként, noha nyomasztó ilyen gyengén szerepelni, nem keseredem el. Az eddigieknél is nagyobb szorgalommal, okosabban készülök majd. Sokat tanultam Bukarestben... és lesz még időm a tapasztalatokat hasznosítani." Így is tett a még csupán 23 esztendős sportlövő, aki a következő, mexikóvárosi ötkarikás játékokon ugyanúgy azonos körszámmal zárt az élen, mint négy évvel korábban Japánban, de a rosszabb utolsó sorozatbeli teljesítmény ezúttal az ő kárára döntött – persze az ezüstérem is nagyon szép eredmény volt. Részt vett még az 1972-es és 1976-os olimpián is (mindkétszer helyezetlenül végzett), majd hosszú évekre a válogatott szövetségi kapitánya lett. 2004-től pedig a nemzet sportolója is.

1975-ben e napon Európa-bajnoki selejtezőt játszott a magyar labdarúgó-válogatott, amely a Népstadionban Ausztriát fogadta. Baróti Lajos együttesének felállása: Kovács L. – Nagy III J., Bálint, Rab, Lukács – Nyilasi, Kocsis L., Tóth A.(Pintér S., 75.) – Pusztai, Fazekas, Nagy L. (Várady, 46.). A tét nélküli mérkőzésen – a Wales elleni dupla vereség miatt már nem volt esély a csoportelsőségre – felszabadultan, s különösen az első félidőben gólra törően játszott kísérleti összetételű, több újoncot és rutintalan futballistát felvonultató csapatunk – két olyan találatban is gyönyörködhetett a közönség, amely a legszebb napokat idézte. Az első gólt ígérő akció már a 4. percben kibontakozott: Fazekas–Kocsis összjáték után a beívelt labdát a másodszor válogatott Nyilasi mintaszerű mozdulattal bólintotta a hálóba, majd a 35. percben Kocsis parádés alakítását követően Pusztai bombázta a labdát az osztrák kapuba. Szünet után már gyengébben ment, sok helyzet kimaradt, sőt Welzl révén akár ki is egyenlíthetett volna a remek labdarúgókkal szereplő (többek között Koncilia kapust, Pezzeyt, Jarát, Prohaskát és Kranklt is bevető) vendégek.

1985-ben e napon – meg az előzőn és a következőn – Tatán edzőtáborozott a mexikói világbajnokságra készülő magyar labdarúgó-válogatott. Miközben a keret fél szemmel a földrengés sújtotta távoli országból érkező ijesztő híreket figyelte aggódva, Mezey György szövetségi kapitány elbeszélgetett a játékosokkal, nyomatékosan felhívva rá a figyelmüket, mi mindenre kell gondolnia, mennyi feltételhez kell majd alkalmazkodnia annak, aki a ritkább magaslati levegőn, alacsonyabb páratartalom és erősebb napsugárzás mellett is helyt akar állni. „Mindent, a mexikóinál sokkal rosszabb klímát is el lehet viselni, ha megfelelően felkészül rá az ember – hangsúlyozta a szakvezető. – Ezért azt kértem a futballistáktól, hogy mostantól legyenek szellemi partnerek is. Nem kényszerből, hanem jól felfogott érdekből. Jelentősen növelni kell a gyakorlások ritmusát, hogy hozzászokjanak az úgynevezett oxigénszegény állapothoz, továbbá csökkenteni kell a cigaretták számát, el kell hagyni a szénsavas italok fogyasztását, mert Mexikóban mindez súlyos tehertételt jelentene. És az sem lenne helyes, ha valakitől egyik napról a másikra vonnánk meg, amihez éveken keresztül hozzászokott." Sajnos hiába a tudatos felkészülés, a vb-n rögtön az első mérkőzésen szinte csak lézengtek a déli hőségben a mieink és a szovjetek elleni 0–6 nem csupán ottani reményeinket döntötte romba, hanem hosszú távra egész labdarúgásunkat is (legalábbis azóta nem értünk el semmilyen komolyabb eredményt, és ennek már negyedszázada...).

1995-ben e napon szerezte meg pályafutása első Formula–1-es győzelmét David Coulthard. Az estorili Portugál Nagydíj nem hozott túl sok izgalmat. A Williams-istálló új fejlesztésű gépekkel érkezett, és két autója kibérelte magának az első rajtsort: elöl a „másodéves" skót pilóta (harmadik pole-ja volt ez), mellette Damon Hill, míg a harmadik kockát a vb-címvédő Michael Schumacher szerezte meg Benettonjával. A futamon aztán Coulthard simán nyert, míg mögötte a német egy kemény, de sportszerű előzésnek köszönhetően Hill elé vágott – s ezzel növelte is vele szemben az előnyét összetettben. DC volt ekkor a harmadik – a dobogósok sorrendje így alakult majd a szezon végén is –, mivel hirtelen kettőt ugrott a ranglistán: a benettonos Johnny Herbertet és a ferraris Jean Alesit s maga mögé utasította. (A futamon amúgy a másik Ferrarival Gerhard Berger egy hellyel előrébb zárt csapattársánál – megtartva negyedik startpozícióját –, míg a hatodik Heinz-Harald Frentzen lett a Sauberjével, kiszorítva a pontszerző zónából Herbertet.) A később szép hosszú karriert befutó Coulthardnak utóbb egészen az 1997-es idénynyitóig várnia kellett a második GP-diadalára.