Verekedő, síró szerbek, eufórikus görögök

A 2005-ös férfi kosárlabda Európa-bajnokság csoportküzdelmei során a vendéglátó szerb-montenegróiak két papírforma-győzelmük mellett 89–70-re simán kikaptak a felemelkedőben lévő sportági hatalomtól, a következő évi vb-n majd aranyérmet nyerő, a három esztendővel későbbi olimpián pedig a Team USA dolgát igencsak megnehezítő spanyoloktól.

Nagy baj így sem volt (még), mert bár közbejött egy terven felüli playoff-mérkőzés (első helyezettként egyből a negyeddöntőben folytathatták volna), a másik ágról érkező, kvartettjében harmadikként végző Franciaország, amely egyedül Boszniát múlta addig felül, verhető ellenfélnek tűnt.

Aztán mi történt? A franciák – akik korábban a jugoszláv válogatott ellen sohasem nyertek nemzetközi tornán ellenfelük otthonában – egy csöppet sem ijedtek meg a fanatikus újvidéki közönségtől A csoportmeccsek „pokoljárása" után a csapat játéka ezúttal percről percre javult, és a magára találó vezéregyéniségnek, Parkernek (Eva Longoria színésznő majdani férjének), a fenségesen játszó Rigaudeau-nak (beceneve: Le Roi – A király), valamint a végén ellenállhatatlan Pietrusnek köszönhetően bírták a hajrá feszültségét is.

Nem is maradt el a jutalmuk: bemasíroztak a negyeddöntőbe a házigazdák helyett, akik hiába vonultatták fel Bodirogát, Rebracsát vagy Jaricsot is (Sztojakovicsot nem, ő nem jött haza Amerikából), pocsék második félidei játékuknak betudhatóan kiestek! És ahogy az a meccs lefújásának pillanatában borítékolható volt: „elszabadult a pokol" Újvidéken. Az elszenvedett 74–71-es vereség után mérhetetlen düh és elkeseredettség lett úrrá a torna vendéglátóin.

„Távozz, Zseljko! – kiáltotta világgá a Szportszka centrala nevű szerb internetes sportportál a kínos fiaskó után. – Bár jó szándéktól vezérelve, Obradovics ismét átvette válogatottunk irányítását, de csak újabb blamázsra vezette világbajnoki címvédő kosarasainkat. A svédországi Európa-bajnokság hatodik helye után az athéni olimpián a tizenegyedik, vagyis az utolsó előtti helyen végeztünk, ezúttal pedig még a legjobb nyolc közé sem jutottunk a hazai rendezésű kontinensbajnokságon. Ez már a harmadik jel, hogy sikersportágunkkal nagy bajok vannak" – írta a szakíró, s nem bánt kesztyűs kézzel a szerb kapitánnyal:

„A franciák zónájával nem tudtunk mit kezdeni a második félidőben, Obradovics tehetetlenül szemlélte az eseményeket. Korábbi sikerei ellenére úgy vonul be majd gazdag kosárlabda-történelmünkbe, mint a legnagyobb kudarcokat produkáló kapitány!"

Mélyítette a válságot, hogy az 1967 óta Eb-n ilyen pocsékul egyszer sem szereplő szerbek (holtversenyben a 9–12. helyen zártak) nem kvalifikálták magukat közvetlen módon a következő évi, Japánban esedékes világbajnokságra. Ekkor még nagy volt emiatt is a feszültség, de persze a nemzetközi szövetség végül szabadkártyát adott nekik – a vb-címvédő ezt egy 11. hellyel „hálálta meg"...

Vissza az öt évvel ezelőtti viadalhoz. Obradovics szövetségi kapitány a mérkőzést követően háromnegyed órás kiselőadást tartott játékosainak, állítólag ekkor sem kímélte őket, s a sajtótájékoztatón is a teljes felelősséget rájuk hárította:

„Reméltem, legalább most, a kudarc után emberként viselkednek majd az öltözőben, de nem így történt. Ezen az Európa-bajnokságon egy csoport egoistát irányítottam, nem egy csapatot. Állítom, ez a gárda a legjobb lehetne Európában, de ilyen önzőséget, a címeres mez iránti tiszteletlenséget még sohasem tapasztaltam életemben. Az én hibám, hogy nem zavartam szét a társaságot még a podgoricai felkészülési torna után."

A belgrádi Blic „Az erkélyről fejjel a betonra" címet adta kritikával és jelzőkkel korántsem takarékoskodó írásának: „Obradovics hadvezér a franciákat vezette győzelemre. Az első, spanyolok elleni fiaskó után a szurkolók még megkegyelmeztek kedvenceiknek, de a nyolcezer drukkernek újfent hatalmasat kellett csalódnia. A nemzet ezúttal szégyelli a kosarasok teljesítményét." A szerb televízió kommentátora pedig sírással küszködve így búcsúzott a nézőktől: „Három szóval zárnám a mai közvetítést: szégyen, szégyen, szégyen!"

A találkozó másnapján aztán, vagyis éppen öt éve, szeptember 21-én Zseljko Obradovics bejelentette a lemondását. „Szégyenletesen végeztük. Marko Jarics Igor Rakocseviccsel, Dejan Tomasevics pedig Vladimir Radmanoviccsal verekedett össze az öltözőben a meccs után. A csapat tele van gyűlölettel, többen köszönő viszonyban sincsenek egymással" – kesergett a szakvezető, akivel együtt Rebracsa, Tomasevics és a kapitány Bodiroga is távozott a nemzeti együttestől (mindhárman elmúltak 32 évesek). Elkezdődhetett egy új gárda építése.

Mi azonban maradjunk még ennél az Eb-nél, melynek negyeddöntőjében a franciák meglepetésre a címvédő litvánokat is könnyedén kiejtették, míg azon nem volt mit csodálkozni, hogy a Nowitzki zsenijére építő németek Szlovéniával bántak el. A spanyol–horvát összecsapást az előbbiek nyerték meg (azaz a volt Jugoszlávia egyetlen képviselője sem került be a négy közé), míg a görög–orosz párharc során a félelmetesen célzó Papalukasz a helléneket vezérelte diadalra.

Az elődöntőben aztán egy másik új „félisten" is született a hátvéd Diamantidisz személyében, akinek a neve magyarul Gyémántembert jelent. A francia válogatott tulajdonképpen egy megnyert meccset vesztett el. Már egy perc sem volt hátra, és hét ponttal tartottak előbbre a gallok. Hangsúlyozzuk: héttel. Három másodperccel a vége előtt Rigaudeau, a legrutinosabb játékosuk egypontos előnynél dobhatott két büntetőt. Csak egy ment be. Ez lett a vesztük.

A túloldalon ugyanis Diamantidisz nem rettent meg a kétpontos hátránytól, beleállt a triplába – és bedobta (67–66)! Ezzel véget vetett a több mint másfél évtizedes sikertelenségnek (a Gallisz-féle 1987-es Eb-arany után két évvel még ezüstöt nyertek a hellének, utána semmi), és a fináléba lőtte Görögországot.

Ami azt illeti, izgalomban nem volt hiány a második elődöntőn sem. Hatalmas előnyt leadva már-már vesztesnek látszott a német csapat, ám Nowitzki három másodperccel a vége előtt visszavette a vezetést, és erre nem volt válasza Spanyolországnak (74–73).

A döntő előtt rengeteg görög kelt útra a jó szereplés hatására a Hellásztól nem is oly távoli Szerbia földjére, és már az első pillanattól kezdve remek hangulatot varázsoltak a nagy mérkőzésen. Zisziszék a nyitó három perc görcsössége után végig kezükben tartották az aranycsatát – amikor úgy tűnt, hogy Nowitzkinek sikerül ismét vállaira venni csapatát, jöttek a távoli bombák. És mivel ezek a jól irányzott dobások három pontot értek, nem forgott veszélyben a görög előny.

A fordulás után megint a Dallas Mavericks sztárja következett, és amikor újabb két pontjával ötre csökkent a különbség 39–34-nél, felcsillant a remény a németek számára. Utoljára. Érkezett ugyanis három hármas az ellenfél részéről, Papalukasz megint foghatatlan volt, miközben odaát Nowitzki egyedül hadakozott, csakis Femerlingre számíthatott, ha pontszerzésről volt szó. Márpedig dobott kosár nélkül nem lehetett esély a diadalra, avagy az utolsó negyed már a görögök örömjátéka jegyében telt (78–62).

Másnap óriási ováció fogadta az athéni repülőtéren a friss Európa-bajnok válogatottat. A légikikötőben két tűzoltóautó vízsugara gondoskodott az alkalomhoz illő „diadalívről", amely alatt a gép áthaladt. A várócsarnokban már reggel óta ezrek szorongtak, majd a csapat érkezésekor zászlókkal és dudákkal köszöntötték a hősöket.

„Hihetetlen ez a hangulat, mintha csak szentté avattak volna bennünket. Büszke vagyok a fiúkra, óriásit küzdöttek Belgrádban" – mondta Panajotisz Jannakisz szövetségi kapitány, aki 1987-ben még játékosként volt részese a görög Eb-aranyéremnek.

A hellének amúgy egyik eufóriából a másikba estek a megelőző 15 hónapban: a futballisták Eb-győzelméhez és a rendezési szempontból (is) sikeresnek bizonyuló athéni olimpián szerzett hat aranyéremhez a kosarasok is hozzátették a magukét. Hiába, kicsi az ország, de van egy nagy hegye, úgy hívják, Olümposz. Naná, hogy ha már az övék, időnként felkapaszkodnak rá...

1955-ben e napon Tatán meghívásos 1000 méteres futóversenyt rendeztek, melynek keretében a kiváló formában lévő Rózsavölgyi István megkísérelte a négy nappal korábban elért országos csúcsának (2:19.3), egyúttal a norvég Audun Boysen 2:19.0-s világrekordjának megdöntését. Az időjáráson nem múlhatott, kellemes és szélcsendes volt. Rózsavölgyi 600 méternél vette át a vezetést a magyarokból álló mezőnyben, majd fokozatosan ellépett riválisaitól. Nyolcszáznál két tizeddel gyengébb volt a részideje az említett előző futásáéhoz képest, de a túl erős kezdés miatt (ugyanis 400-nál még több mint 1 mp-cel meghaladta a viszonyításul szolgáló időt) nem igazán tudott már fokozni az iramon, „kissé bágyadt" volt a végén – ám így is beállította a skandináv csúcsát! (A hivatalos időmérők közül ketten 2:19.0-t, egyvalaki pedig 2:18.9-et mért, míg a tartalék időmérő órája 2:19.1-et mutatott.) Klasszis futónk és norvég vetélytársa eredményét aztán majdnem napra pontosan három évvel később a svéd Dan Waern (2:18.1) törölte le a lista éléről.

1965-ben e napon a Népsport az angliai futballhuliganizmus egy viszonylag korai (és még enyhe...) megnyilvánulásáról számolt be. Manchesterben az MU–Stoke bajnoki után Matt Busby, a néhány hónappal korábban együttesével (az FTC ellen elbukott VVK-elődöntő során) hazánkban is megforduló United-edző a lehető leghatározottabban cselekedett: fellépése nyomán a zavarkeltőket – nyolc fiatalt – az idény végéig eltiltották a mérkőzések látogatásától. A fiúk bűne az volt, hogy kórusban szórták a szitkokat Harry Wilson játékvezetőre... „Ilyesmi nálunk nem fordulhat elő többé. Nem akarjuk, hogy férfiközönségünk ne merje az asszonyokat és gyermekeit kihozni a meccsekre az ilyen és hasonló gyalázkodó hangoktól való félelmében. Megtettük tehát a szükséges lépéseket, hogy a jövőben elkerüljük az efféle jeleneteket. A nyolc fiú nevét ma már ismerik a rendőrségen is, amely a jövőben a helyszínen fogja megakadályozni az ilyen atrocitások megismétlődését. Ha a fiataloknak nincs önfegyelmük, majd mi is segítjük őket a helyes útra térésben" – fogalmazott az MU háború utáni nagy korszakának legendás, 1968-tól BEK-győztes trénere (aki maga is Sir lett, és Alex Fergusonnál is hosszabb ideig ült a gárda kispadján!). Sajnos azonban nem igazán úgy alakult, ahogy vélte (noha határozott intézkedése nagy rokonszenvet és helyeslést váltott ki egész Angliában, s a liga titkára javasolta, hogy másutt is vegyenek példát erről és torolják meg a hasonló nézőtéri túlzásokat). Ugyanis e mélyebb társadalmi okokra visszavezethető jelenséget a jó szándék dacára nem sikerült megfékezni, és a hetvenes-nyolcvanas évek elég durva huligánakciókról maradtak emlékezetesek – az erőszakos események mindennaposakká váltak a stadionokban és környékükön. A változás majd az 1985-ös Heysel-tragédiát és az 1989-es Hillsborough-katasztrófát követő gyökeres reformok hozták meg – így mára ünnepi és szinte elitprogram lett a Premier League-meccsek látogatása. A labdarúgás és az üzlet jobban virágzik a szigetországban, mint valaha...

1975-ben e napon ért véget Rómában (az Olimpiai Stadionban) a főiskolai atlétikai világbajnokság. Magyarország a befejező számokban szerezte meg mindkét érmét: férfi magasugrásban Major István hármas holtversenyben, a győztessel azonos eredménnyel (213 cm), míg diszkoszvetésben Tégla Ferenc (58.10) lett második. Az előző napon is remekelt néhány sportolónk: Mátay Andrea – későbbi fedett pályás Eb-győztesünk –  női magasugrásban a bronzérmesével megegyező teljesítménnyel (186 cm) lett negyedik, kalapácsvetésben pedig Tamás Gábor az aktuális (a nyugatnémet Schmidt) és a majdani többszörös világcsúcstartó (a szovjet Szedih, akit máig nem dobtak túl!) mögött szorult le a dobogóról (nyert az Európa-bajnok szovjet Szpiridonov). Női 1500-on Lázár Magdolna megjavította az országos rekordot, de ezzel is csak hatodikként ért célba az erős mezőnyben. Kiemelendő még a férfiaknál Mennea sikere 100-on és 200-on (a hosszabbik sprinttávon futott jobban, és ezen állított majd fel négy évvel később nagyszerű, 19.72-es világcsúcsot – kontinensünk legjobb eredménye máig az övé!), öt- és tízezren az ugyancsak olasz Fava duplázott, távolban a lengyel Cybulski ugrott jó nagyot (828 cm), míg 3000 méter akadályon honfitársa, Malinowski verte el alaposan a többieket.

1985-ben e napon az angol élvonalban több rangadót is rendeztek, de a pálmát egy „normál meccset" játszó csapat vitte el. A londoni rangadón a Chelsea az Arsenalt fogadta és verte meg 2–1-re, míg a Mersey-parti derbin az Everton 3–2-re kikapott a Heysel-sokkon nem sokkal korábban áteső Liverpooltól. Mindkét győztes együttes e diadala révén előzte meg „áldozatát", egyúttal ugrott fel a dobogóra. Az igencsak minőségi élbolyban a második helyezett Liverpool mögött a Chelsea, a Newcastle, aztán a Sheffield Wednesdayt 5–1-re legázoló (de szokásos nyári erősítései ellenére a bajnoki elsőséget immár 1961 óta – és azóta is – eredmény nélkül üldöző) Tottenham, az élvonalban és a KEK-ben is címvédő Everton, illetve az Arsenal következett: e hat csapat két ponton belül volt egymáshoz képest. Mindannyiukat jócskán faképnél hagyta azonban a Manchester United, amely a (végül sereghajtóként búcsúzó) West Bromwich otthonában 4–1-re nyert, és ezzel kilencből immár a kilencedik sikerét aratta! Ám hiába vezetett ekkorra kilenc pont különbséggel, vagyis szinte behozhatatlanul, ha ránézünk a szezon végi tabellára, még dobogón sem találjuk a győztestől 12 ponttal lemaradó MU-t (amely negyedik lett a Liverpool, Everton, West Ham trió mögött). Hiába, ezt a csapatot még nem Sir Alex irányította (csak majd a következő idénytől), és nem volt akkora sztárparádé sem az öltözőjében, mint az elmúlt egy-másfél évtizedben...

1995-ben e napon a rendőrség közbelépésére volt szükség az Egyiptom–Uganda női kézilabda-mérkőzésen a Hararében, Zimbabwe fővárosában zajló Afrikai Játékokon. A hazai válogatott lelátón ülő tagjai már a találkozó elején kinyilvánították, hogy az ugandaiaknak szurkolnak, ugyanis az ő megmozdulásaikat tapssal, míg az arabokét füttyszóval kísérték. Különösen Hanan Eid lett a céltáblájuk: ő volt az, akinek néhány nappal korábban szexvizsgálat alá kellett vetnie magát, mert többen úgy vélték, hogy nem nő, hanem férfi. A rendőrség akkor érezte szükségesnek a közbelépést, amikor az egyik egyiptomi játékos – megunván a sértegetést – megpofozott egy zimbabweit... (Egyébként az egyiptomiak igazi „nagymenőnek" számítottak a mezőnyben – nem csak a náluk hagyományosan erős kézilabdában –, hiszen az összesített éremtáblázaton csupán 64:61-re kaptak ki Dél-Afrikától; a harmadik Nigéria lett 36 elsőséggel, míg a vendéglátó ország 6 aranyéremmel a hetedik helyen zárt.)