Zsiborás Gábort egy ország gyászolta

Az eset sokkolta a közvéleményt, hiszen az ország egyik legkedveltebb futballistájával történt, akinek népszerűségét mi sem jelzi jobban, mint hogy amikor nevelőegyesületéből – 12 évnyi élvonalbeli szereplés után – elszerződött az MTK-hoz, és annak színeiben először látogatott vissza a Ferencváros stadionjába, az örökrangadón a több tízezres publikum vastapssal fogadta!

Ezer meg ezer szép gondolatot lehetne róla írni tízszerte annyi ember szájából – nem jelentene gondot összegyűjteni –, és a szeptember 7-i halála után megjelent Nemzeti Sportból néhányat fel is idézünk alább. Ám mi, az idők távlatából ne csak úgy emlékezzünk Zsigára, mint akkor a gyászolók a friss eset nyomán, hanem elevenítsük fel azt az embert, aki hivatása révén sok nagyszerű élménynek lehetett aktív részese. Kézenfekvő hát, hogy a pont a halála előtt tíz esztendővel megrendezett Magyarország–NSZK mérkőzésre tekintsünk vissza, hiszen a kapuban Zsiborás Gábor állt, a végeredmény pedig nagy örömöt szerzett hazánkban.

1983. szeptember 7-én fogadtuk a Népstadionban ez előző évben világbajnoki ezüstérmes nyugatnémeteket. Ilyen erős ellenfelet akkor kötött le az MLSZ, amikor még azt hitte, hogy az Eb-döntőbe jutásért harcoló, rég összeszokott csapatunknak lesz szüksége megfelelő nívójú edzőpartnerre. Ezzel szemben úgy alakult, hogy az angliai és dániai, de különösen a görögök elleni hazai vereség után az esélyeink gyakorlatilag elszálltak, Mészöly Kálmán lemondott, és utódjául korábbi segítőjét, Mezey Györgyöt nevezték ki.

Az új szövetségi kapitánynak dupla feladata volt, mivel az előmérkőzésen olimpiai válogatottunk a Szovjetuniót fogadta. A közvélemény ettől az erőpróbától várt többet – azonban az utolsó percekben kapott Cserenkov-góllal a vendégek nyertek. Sok volt még hátra a sorozatból, de döntőnek bizonyult ez a kudarc, mivel bár a végén Moszkvában ugyancsak 1–0-val visszavágtunk, jobb gólkülönbsége miatt mégis a nagy rivális végzett az élen. Más kérdés, hogy a Los Angeles-i játékok szocialista bojkottja miatt az egésznek semmi jelentősége nem lett végül...

Mindenesetre a felvezetés nem sikerült, és ekkor következett 30 ezer néző előtt a másik találkozó, melyre a mieink új szakvezetéssel, három újonccal, továbbá az egyaránt sérült Pölöskei, Hannich, Szántó és Kiss Sándor nélkül álltak ki. Igaz, Jupp Derwall legénysége is tartalékos volt: nem jött el hozzánk Dremmler, Rummenigge (mindketten Bayern München), Schuster (Barcelona) és Stielike (Real Madrid) sem – utóbbi három a korszak valódi világklasszisa. Szakvezetőjük azonban nem szomorkodott túlzottan: szerinte ez jó alkalom új embereket kipróbálni, és így is „egyértelműen győzelmet" várt csapatától.

A két összeállítás ekképp festett: Zsiborás – Farkas, Kardos, Róth, Varga (Péter, 58.) – Garaba, Burcsa, Nyilasi, Csongrádi – Szokolai (Mészáros F., 68.), Dajka; Schumacher (Burdenski, 46.) – B. Förster (Matthäus, 46.), Strack, K.H. Förster, Briegel – Groh, Rolff, H. Müller (Waas, 65.), Meier – Littbarski, Völler.

Az esélytelenség nyugalma ellenére kissé görcsösen kezdő együttesünkön majdnem átrohantak a németek, de a 8. percben Hansi Müller 22 méteres bombáját a léc mentette, majd negyedórával később a rosszul működő lestaktikánk révén egyedül elrobogó Völler beadását vágta Littbarski a kapufára. Az ellenfél azonban nem futballozott igazán jól, játékából – tőle szokatlan módon – a szervezettség és néha a fegyelmezettség is hiányzott.

A mienk pedig ráéreztek a vendégek gyengéire és nagyjából a félidő derekára fel is jöttek – ám a 31. percben a felezővonaltól kapura törő Burcsa szép szóló végén elügyetlenkedte a helyzetét, Schumachert találta telibe. Így is egyre több ígéretes akciónk volt, és a 43. percben egy látványos, igazán szépen kivitelezett támadás végén meg is szereztük a vezetést!

Dajka a bal oldalon az oldalvonal mentén felfutó Varga elé sarkalt, aki a tizenegyesponttal egy magasságból precízen középre ívelt, és az érkező Nyilasi magasra felugorva 6 méterrel a kétségbeesetten vetődő kapus mellett a jobb sarokba bólintott (1–0)! A pontos fejest még a sajtópáholyban helyet foglaló német újságírók is megtapsolták!

Szünet után is ígéretesen próbálkozott a magyar válogatott, míg a rivális hiába támadott le egész pályán, húsz percen át képtelen volt feltörni a magyar védelmet, még a tizenhatosunkig is alig-alig jutott el. Csakhogy váratlanul mégis egyenlítettek a németek. A 67. percben a nem sokkal korábban becserélt Waas cselezgetett a bal oldalon, beadási kísérlete sikertelen volt, ám a labda Meier elé pattant, aki pontosan a Bundesliga új gólkirálya, Völler fejére ívelt. A brémai csatár pedig hét méterről, középről a vetődő Zsiborás mellett a jobb alsóba fejelt (1–1).

Az egyenlítés – régi magyar betegség... – néhány percig sokkolta csapatunkat, de szerencsére ekkorra Zsiborás megtalálta régi önmagát, bátran kijött és többször is nehéz helyzetben tisztázott. Előbb amikor Völler megint kiugrott, és lövése kapusunkról szögletre vágódott, majd Waas húszméteres nagy lövését öklözte Zsiga remek reflexszel a mezőnybe.

Csak kis ideig volt egyoldalú a csata, Nyilasi vezérletével ugyanis két szép magyar akció is futott a pályán, ami óvatosságra késztette az ellenfelet, míg a mieinknek visszaadta az önbizalmat. A lefújás után pedig a közönség vastapssal jutalmazta a válogatott várakozás feletti jó teljesítményét. Összességében a játék igencsak biztató volt, végre több öröm adódott, mint bosszankodnivaló!

Egyénileg a vendégeknél Schumacher, Meier, Rolff, Müller és Völler volt kiváló, nálunk pedig elsősorban a három újonc – főleg a feltűnően magabiztos Róth, de Farkas és Mészáros is –, illetve Nyilasi tűnt ki, ám mindenki óriási akarással harcolt. Mi most külön térjünk ki Zsiborás Gáborra: nagyon bizonytalanul kezdett, láthatóan megzavarta, hogy elnézte Müller hatalmas lövését (amelynek lécről való levágódása után tétlenül figyelte, ahogy a védők nagy mázlival mentettek a berobbanó Völler elől), és egyszer csupán másodjára tudott megfogni egy beívelt szabadrúgást. Aztán viszont már lehúzott két-három beívelést, visszatért a magabiztossága, és a szünet után két nagyszerű – fentebb már említett – védést is bemutatott!

A meccs utáni sajtótájékoztatón a magyar zsurnaliszták olyasmit tettek, ami nem volt szokás: sorban odamentek az előadói pulpitushoz és gratuláltak Mezey Györgynek. A válogatott élén most debütáló kapitány elsőre így nyilatkozott: „Úgy érzem, igen érdekes és jó mérkőzésen helyzeteink alapján közelebb álltunk a győzelemhez egy jó NSZK ellen. Őszintén örülök a döntetlennek!" Később a következőket mondta arra az újságírói felvetésre, hogy „a találkozó jelentős részében mi diktáltuk a tempót, még 1–1 után is bátran rohamoztunk, és ez nagyon tetszett a közönségnek":

– A fiúk a középpályán ügyes lezárásokkal, olykor letámadásokkal lefékezték a nyugatnémeteket, és amint lehetett, a labda birtokában higanyszerűen mozogtak, berohantak az üres területekre, s nagyjából mindig időben meg is kapták a labdát. Ezzel arra kényszerítették az ellenfelet, hogy ne merjen nyíltan rohamozni. Ezúttal is bebizonyosodott, hogy szerevezett, átgondolt, fegyelmezett játékfelfogással és megfelelő harcossággal a magyar válogatott a legjobbakkal szemben is eséllyel veheti fel a küzdelmet.

Csapatunk dicséretéhez a sokat látott Derwall mester is csatlakozott:

– Sajnos mi nem csillogtunk. Nekem nem is az eredmény, sokkal inkább csapatom játéka okozott kellemetlen meglepetést. Nem tagadom, számomra apró csalódással ért véget a meccs: előzőleg valamennyien biztosnak véltük a győzelmet! Az eredmény alakulásában több ok játszott szerepet, s közülük alighanem az volt a legdöntőbb, hogy a most látott magyar válogatott lényegesen jobb annál, mint amilyenre számítottam. Hihetetlen akarással, bátor elszántsággal, időnként önfeláldozóan vetették magukat a küzdelembe. Arról nem is beszélve, hogy csapatjátékuk sokkal gyorsabb volt, mint amit tőlük megszoktunk. Ráadásul nem álltak be védekezni, ahogyan azt a mérkőzés előtt hittem...

Lapunk az értékelésekhez annyit fűzött hozzá, hogy az „új szín" megmaradhat, ha „nem térünk vissza a nevek szerinti válogatáshoz, hanem továbbra is zöld utat biztosít a kapitány az ambíciónak, a bizonyítási vágynak, a felfelé törni akarásnak. Ha a csapatba pályázó játékosok képesek lesznek évekig összeszorított fogakkal edzeni, és a bajnokságban hétről hétre bizonyítani. Mert ennek a gárdának a legfőbb kincse a morális érték, amelyet ha meg tud őrizni, akkor jól felépített felkészüléssel többször is megismételhető lesz a mostani bravúr."

Sok mindent ebből még manapság is érdemes volna megszívelni... Annyi bizonyos, hogy az akkor formálódó magyar válogatott jó útra lépett és a kísérletezés periódusa után egy-két esztendeig sikert sikerre halmozott. Ebből Zsiborás kimaradt, mert következő, egyben utolsó válogatottságára négy évet kellett várnia, amikor 1987-ben Verebes József az NDK ellen (0–0) a szünet után bevetette.

Tudását azonban bizonyítja, hogy négy különböző kapitány is érdemesnek tartotta őt nemzeti tizenegyünk hálója elé állítani, hiszen először még Lakat Károly próbálta ki a fiatal hálóőrt 1979-ben a finnek ellen (3–1), majd Mészöly Kálmán 1983-ban a görögökkel szemben (2–3). A másik két alkalomról már szóltunk – az ötödik lehetőség előtt pedig becsukta a kaput a sors...

Persze ha a számok és adatok felől közelítünk Zsiborás Gábor karrierjéhez, nem hagyhatjuk ki, hogy 1975-ben debütált a Fradi felnőttjei között, két évvel később a Népstadionban egy Honvéd elleni rangadón az NB I-ben is bemutatkozhatott, majd 12 év alatt 408 mérkőzésen kezdődött az ő nevével az FTC összeállítása, és ebből 244 bajnoki volt. Az első osztályban egyszer (1981) arany-, háromszor pedig ezüstérmes lett, továbbá MNK-t nyert 1978-ban és kétszer (1979–1980, 1985–1986) neki ítélték a csapat szezonbeli legjobbjának járó Toldi-vándordíjat. Ehhez jött még az MTK-ban újabb 117 élvonalbeli fellépés és egy 2. helyezés.

És akkor az emberi oldal... Amikor meghalt, így emlékezett rá két klubtársa – két különböző korosztályból:

– Ha létezett igazi példakép számunkra, fiatalok számára, akkor az ő volt – mondta Hámori Ferenc. – Olyan profi módon élt és dolgozott, hogy az már szinte utánozhatatlan. Nagyon hiányozni fog az egyénisége, a nyugalma, a derűje.

– Érdekes, hogy akárhányan jöttünk el a Fradiból, a szurkolók szemében azonnal árulókká váltunk – fogalmazott a veterán Pölöskei Gábor. – Egyedül Zsiga volt kivétel, őt mindig éltették az MTK játékosaként is. Mindenki szerette és elismerte a tudását. Egyébként ő más volt, mint a többi kapus. Sohasem őrjöngött egy-egy védelmi hiba után, soha senkit nem bántott meg.

Édesanyjuk, özvegy Zsiborás Gáborné így beszélt annak idején a temetésre készülődve lapunknak – szavaiból is kiderül, mennyire szerették az emberek a férjét:

„Szeretnék köszönetet mondani az MTK-nak, mert attól a perctől kezdve, hogy Gábor kórházba került, törődtek a családunkkal, mellettünk álltak. Jó volt érezni, hogy a klubnál mennyire szerették, becsülték a férjemet. Humanitásból, figyelmességből jelesre vizsgáztak. De szeretném egyúttal megköszönni a barátoknak, szurkolóknak, teljesen ismeretlen embereknek is, hogy súlyos gyászunkban megpróbálnak segítő kezet nyújtani, vigasztalni minket. A fájdalmunkat úgysem enyhítheti semmi sem, de ez az emberség, ez a törődés igazán megható.

A Ferencvárosnál a teljes csapat, a legközelebbi barátok példamutatóan bizonyították, hogy Gábort mennyire maguk közül valónak érezték, s mennyire közel állt a szívükhöz. Ugyanakkor más egyesületektől, sportszövetségektől, hivataloktól is szép gesztusokat, felajánlásokat kaptunk. Meg vagyok hatva – most érzem igazán, hogy milyen népszerű, köztiszteletben álló sportember volt a férjem."

Akinek az emléke kitörölhetetlenül velünk marad.

1933-ban e napon kisebb botrány volt Kaposvárott. A helyi élvonalbeli futballcsapat ugyanis eladta a Bocskai elleni bajnoki pályaválasztói jogát, mégpedig a választmány tudta nélkül, ezért a „vezetőségnek egész sereg tagja ment ki a délutáni edzésre, hogy élesen tiltakozzon" a lépés ellen. A Nemzeti Sport meglátása: „nehéz lesz a kedélyeket lecsillapítani – csak egy bravúros eredmény használna, erre azonban alig van remény". Ami aztán a mérkőzést illeti, a két forduló után egyaránt egy-egy győzelemmel és vereséggel álló két csapat debreceni meccsén az esélyesebb (és jobb gólkülönbségük révén a tabellán eredetileg előrébb helyezkedő) házigazdák a leendő vb-ezüstérmes Vincze révén ugyan megszerezték a vezetést, de a Somogy a szünet után Berecz duplájával fordított (1:2). Minden jó, ha jó a vége... (Más kérdés, hogy a szezon végén a Bocskai majd bronzérmes lett, míg a Somogy utolsóelőtti, 11.)

1943-ban e napon közölt horvátországi sajtóvisszhangot az NS a Ferencváros zágrábi szerepléséről. A nagynevű vendégcsapat – amely azonban ebben az időszakban nem a legerősebb alakulat volt Magyarországon, mivel a Nagyvárad több éven át megelőzte, és olykor más gárdák is – a szintén patinás (és hazájában a Gradjanski mögött a Concordiával együtt a második-harmadik legjobbnak minősülő) HASK otthonában lépett fel, ami nagy ünnepnek számított a nehéz háborús években, a külföld nagy részétől való elszigeteltség közepette. A zöld-fehérek nem játszottak jól, és bár a félidei 0:1-ről még fordítottak, végül 4:2-re kikaptak az „idegek mérkőzésén". Vereségük úgy is megérdemelt volt, hogy a mesterhármast jegyző Kacijan az első találatánál kézzel ütötte a labdát a hálóba. A mieinktől a horvátok a két hatalmas bombájával is gólt szerző, illetve előkészítő Sárosi III Bélát dicsérték, aki középfedezet létére inkább csak a támadásokkal foglalkozott, és fejjel-lábbal egyaránt roppant veszélyes volt. Csatáraink ugyanakkor tehetetlenkedtek, a szélsőfedezetek pedig „állva futballoztak". A védelem nem volt rossz, de a Sport című zágrábi lap sehogy sem értette (pedig egy egész oldalon boncolgatta), hogy a Ferencváros mit akart a „régi" és a WM-rendszer „vegyülékével", amelynek eredményeként a szélsőiket senki sem fogta és amúgy sem tűnt stabilnak a magyarok szellős szisztémája. „Újat szabad kipróbálni, de akkor az legyen olyan, amellyel a régit felül lehet múlni. Rosszabbat próbálgatni nem érdemes" – szólt a nem túl hízelgő kritika. Az újság a sajátjaik lehetőségeiről is szólt: „a 4:2-es győzelem megmutatta a horvát labdarúgás nagy lehetőségeit". Tény, hogy a világháború után nemcsak a mi futballunk emelkedett (újra) fel, de a (megint egységes országba összeálló) jugoszlávoké is, akik korábban nem számítottak sportági nagyhatalomnak.     

1963-ban e napon a labdarúgó NB I-ben a címvédő Ferencváros 4:0-ra kiütötte a vendég Csepelt. Az egész csatársornak jól ment, de különösen a balszárnynak, hiszen Rákosi és Fenyvesi dr. is két gólt rúgott. Az MTK is hasonló eredményt ért el, mivel – szintén 1:0-s félidő után – ugyancsak egy négyessel küldte haza látogatóját, mégpedig a Grosics Gyula által edzett Tatabányát. A forduló érdekessége, hogy másnap a Győr is 4:0-ra nyert, bár az ETO-nak könnyebb dolga volt, hiszen a sereghajtó, még pont nélküli Debrecent intézte el. A játéknap után e három győztes alakulat egyébként a 3–5. helyet foglalta el, így hogy teljes legyen a kép, megemlékezünk a két listavezetőről is, amely éppen egymás ellen mérkőzött: Komló–Újpest 1:0 (a dolog érdekesség, hogy a Komló Komlói góljával kerekedett felül...). A baranyai bányászcsapat ezzel a bravúros sikerrel zárkózott fel a második helyre, és bár a félidényes bajnokság, vagyis az ősz végére leszorult a dobogóról, büszke lehetett a szereplésére, hiszen záráskor egyetlen ponttal maradt csak el a három dobogóstól, az egyaránt 17 pontot gyűjtő Győr, Honvéd, Ferencváros triótól.

1973-ban e napon került sor Belgrádban az első vizes-világbajnokság sorsdöntő mérkőzésére a vízilabdatornán: a mieink népes magyar szurkolósereg előtt a Szovjetunióval csaptak össze. Három negyed után 2:2 volt az állás, majd a negyedik játékrészben mutatott „okos, tervszerű és csupaszív játékunkkal rászolgáltunk az 5:4-es győzelemre". Együttesünk a meglévő tudásának száz százalékát nyújtotta, és a rendkívül izgalmas befejező felvonásban idegileg is jobban bírta a döntő percek feszültségét. Jellemző, hogy mi három, míg az ellenfél csak egy akciógólt lőtt. Egyénileg a háromgólos Csapó tűnt ki leginkább, Szívós óriási munkát végzett, de Bodnár, Faragó és Görgényi is átlagon felülit nyújtott. Gyarmati Dezső kapitány csapata ezután 3:3-ra végzett a házigazda Jugoszláviával, majd 8:4-re megverte Kubát, és ezzel veretlenül (8–1–0-s összmérleggel), pontelőnnyel diadalmaskodott a hatcsapatos finálé körmérkőzésén, s egyúttal a vízilabda-történelem első vb-jén! (Aranyérmes alalaulatunk még nem említett tagjai: Molnár E. és Cservenyák kapusok, illetve Sárosi L., Kásás Z., Balla és Konrád III. F.)

2003-ban e napon két szép sikert is arattak a magyar (dobó)atléták, akik közül különösen Annus Adrián győzelme volt értékes, ráadásul nagyon sok szurkoló a helyszínen örülhetett neki. A nemzetközi szövetség (IAAF) ugyanis úgy döntött, hogy három éven át Monacóban rendezik meg a Grand Prix-finálé helyébe lépő világdöntőt, ám a II. Lajos Stadion felszíne alatt parkoló és uszoda található, ezért a legnehezebb szerektől féltették a konstrukció épségét, így a kalapácsvetést „kitiltották" a hercegségből. A szám döntője – az ottani dobóiskola eredményeinek elismeréseként – Szombathelyre került, ahol jó sok atlétabarát látogatott ki az eseményre, hiszen a helyi illetőségű Annus favoritnak számított. Az Európa-bajnok, világbajnoki ezüstérmes és világkupagyőztes versenyző már az első kísérletével élre állt, a másodikkal javított, a harmadikkal még tovább (82.10), és bár negyedikre a hálóba vágta a szert, sőt közben a lába is begörcsölt (ezért az utolsó két lehetőségét már ki is hagyta), egy pillanatig sem forgott veszélyben a diadala. A szlovák Libor Charfreitag (81.22) lett a második, a világbajnok és Universiade-győztes fehérorosz Ivan Tyihon – akinek a doppingügye miatt van évek óta függőben Pars Krisztián pekingi érme... – a harmadik (80.84), míg két későbbi olimpiai bajnok csak ezután következett: az Annus kizárása után Athénban majd élen záró japán Murofusi Kodzsi (79.12) a negyedik, illetve a pekingi legjobb, a szlovén Primoz Kozmus (78.59) a hatodik. Eközben az olaszországi Rietiben a Grand Prix-viadalon Annus „párja", Fazekas Róbert megnyerte a diszkoszvetést!