Körmöczy Zsuzsától óvták az aranykancsót

Az 1958-as esztendő volt Körmöczy Zsuzsa hosszú pályafutásának csúcspontja. A második helyen állt a világranglistán, miután kilenc nemzetközi versenyen indult és nyolcat meg is nyert – köztük azt a kettőt, amelyekről az alábbiakban részletesebben is szó lesz. Az időben valamivel korábbi monacói élmények, illetve sok más érdekesség forrásául a Népsport 1958. október 12-i számában közölt (itt dőlt betűvel idézett) Pető Béla-cikk – amolyan interjúba ágyazott szezon végi összegzés – szolgál.

– Végtelenül boldog vagyok, talán el sem hiszi, hogy milyen nagy öröm ez nekem – mondja Körmöczy Zsuzsa, amikor gratulálok neki a női tenisz-világranglista második helyéhez. Ha szó szerint venném, amit mond, akkor bizonygatnom kellene, hogy mennyire együtt érzek vele. Ez azonban felesleges, mert nem a szavak a fontosak, hanem ami mögöttük van. És Zsuzsára elég egy pillantást vetni, hogy a tájékozatlan is tisztába jöjjön vele: a mi kis bajnoknőnkkel valami egészen rendkívüli dolog történt. Nevető szeme, huncutkás mosolya és csapongó visszaemlékezései a sikerekben gazdag versenyévre – meggyőző bizonyítékok.

A boldogsását meg is lehet érteni, hiszen a teniszsport háromnegyed százados történetében még nem volt rá példa, hogy magyar versenyző a világranglistán ilyen előkelő helyet foglalt volna el. Kehrling és Asbóth többször kapott helyet a legjobb tíz között, de csak a lista második felében. A legjobb szereplésünk az ötödik hely volt, azt is Körmöczy Zsuzsa érte el. Most pedig második!... Csak Gibson, a sokoldalú amerikai néger lány tudta megelőzni.

Ahogy az eszpresszó márványasztala mellett szemben ülök Zsuzsával és a nagy csaták emlékeit idézgetjük, egy régi kép jut az eszembe. A BEAC-pályán történt jóval a felszabadulás előtt egy napsütéses vasárnap délelőtt.

Versenyeztünk. Zsuzsát is pályára szólították, de néhány pedig még várakoznia kellett, míg vonalaztak. Ő volt akkor a magyar teniszsport üdvöskéje. Apró, formás gyerek volt, lehetett talán 12 éves, két vastag fekete copfja a derekán alul masniban végződött. A szülei mindig vele voltak, és így négyesben beszélgettünk – a fociról. Mert Zsuzsa nagy Fradi-szurkoló hírében állott, s az eszményképe Toldi Géza volt. Nem vette észre, hogy ugratom, kézzel-lábbal bizonyozott, hogy délután a Fradi megnyeri a meccset és Toldi ott lesz a gólszerzők között.

Ennél a kis jelenetnél az volt az érdekes, hogy Zsuzsa, mint afféle gyerek, egy pillanatig sem tudott nyugton maradni, hanem egy teniszlabdával úgy dekázott jobbal is és ballal is, hogy Toldi sem különben. Már akkor megbűvölt a gömbérzéke.

Jóízűt nevet a régi, kedves emléken, s mindjárt hozzáteszi:

– Változatlanul a Ferencvárosnak szurkolok, és focizni is (így mondja) nagyon szeretek. Persze csak Tatán merek a bőrlabdások közé menni, mert ott, abban a zárt rezervátumban nem kell attól tartanom, hogy megszólnak.

De hagyjuk a focit, inkább arra próbáljunk fényt deríteni, hogyan és mit csinált Körmöczy Zsuzsa, hogy Lance Tingaynek, a Daily Telegraph teniszszakértőjének erre a végkövetkeztésre kellett jutnia: „Nem hiszem, hogy volna még egy játékos, aki több joggal lenne helyezhető a második helyre, mint Körmöczy."

Zsuzsát nem éri váratlanul a kérdés, de azért egy kicsit gondolkodik. Aztán ezt mondja:

– Az előkészületeknél kell kezdenem. Azt nyilván tudja, hogy nagyon szeretek teniszezni, és amikor csak tehetem, mindig a pályán vagyok. Rájöttem azonban, hogy pusztán csak teniszezni nem elég. Elhatároztam tehát, hogy sokkal többet és tervszerűbben dolgozom, hátha így sikeresebb lesz a következő versenyév. Ez 1957-ben, az idény végén történt.

Megtanácskoztam a dolgot az edzőmmel, Somogyi Józseffel, és nyomban elkezdtük a munkát. Mindennap a röptét, a lecsapást és az adogatást gyakoroltuk, mert ezekben éreztem magam gyengébbnek a külföldi riválisoknál. Ha az időjárás nem kedvezett, akkor a szabadban futkároztam, vagy tornateremben dolgoztam. Sajnos hetenként csak kétszer jutottam fedett pályára, s a közös edzések miatt akkor sem volt mód az előbb említett ütésfajták sulykolásszerű gyakorlására.

Persze azért így is sokkal jobb volt a felkészülésem, mint az előbbi években bármikor. Ezért az edzőmnek is nagy hálával tarozom, aki végtelen türelemmel és nagy odaadással állt mindig mellettem.

Monte-Carlo volt Zsuzsa első nagy verseny a viszonylag jól átdogozott holt idény után.  Az erőpróba – mint tudjuk – fényesen sikerült.

– Pedig az elején nagyon bosszankodtam – emlékszik vissza Körmöczy Zsuzsa. – Már az kihozott kissé a sodromból, hogy nyolcadiknak emeltek ki, nálam gyengébbeket is előttem „vettek ki". De mit tehettem: tudomásul kellett vennem, hogy már a nyolc között Knode ellen kell játszanom, feltéve, ha eljutok odáig. (A negyeddöntőben a fogorvosi székből érkezve győzte le az amerikait, aki szintén két elsőséggel állt már, vagyis ugyancsak a trófea végleges hazavitelére hajtott – a szerk.). Aztán jöttek a bírói „elnézések" is.

– Tűnődtem, hogy mivel érdemeltem ki ezt a megszokottnak aligha nevezhető fogadtatást, de csak aztán jöttem rá, amikor Landauval, Monaco egykori teniszbajnokával találkoztam. Róla hirtelen eszembe jutott egy vele folytatott régi beszélgetésem. (A tornaigazgatóval 1939-ben, tizenöt évesen, az első ottani szereplése alkalmával csevegett a viadal vándordíjáról – a szerk.)

– Először voltam Monte-Carlóban akkor és minden csodálatos volt számomra. A női egyes díját, egy nagyon szép aranyserleget is megbámultam. Ahogy nézegettem a trófeát, mellém lépett Landau és azt mondta: „Látja, kislány, ez az a serleg, amelyet soha senki sem fog hazavinni..." Furcsán nézhettem rá, mint aki az egészből nem ért semmit, s ezért hamiskásan mosolyogva így folytatta: „Ha ugyanis veszélyben forogna a serleg azáltal, hogy valaki harmadszor is megnyerhetné, akkor a rendezőség olyan erős ellenfeleket hív meg, hogy a nyeréshez legközelebb állónak a harmadszori győzelem aligha sikerülhet."

– Akkor nevettem ezen a csalafintaságon, de most rádöbbentem: tőlem féltik a 47 dekás aranykancsót, mert hiszen korábban már kétszer rávésték a nevemet. (Előbb 1948-ban, majd 1952-ben – a szerk.) Ezért volt hát az idén annyira erős a monte-carlói női egyes mezőnye, ezért volt irreális a kiemelés, és nyilvánvalóan ezért néztek el olyan sok labdát a terhemre a játékvezetők is.

Zsuzsában azonban emberükre találtak. Úgy játszott, mint még soha. Ahogy ő mondja, úgy érezte, hogy szinte a pálya fölött lebeg, mindent jól látott, minden labdát játszi könnyedséggel elért és odaütött, ahová akart. A játékvezetői tévedések csak még jobban fokozták a harci kedvét, míg a mezőny, a versenyzőtársak szimpátiáját a furcsaságok miatt minden addiginál jobban megnyerte. Ramírez, a nagyon tehetséges mexikói bajnoknő – akivel az elődöntőben találkozott – például kétszer is messzire elütötte Zsuzsa adogatását, annyira bántotta, hogy meg nem érdemelt pontokhoz akarták juttatni.

Minden praktika ellenére Zsuzsa hazahozta az aranyserleget, élete legértékesebb díját. Az étékét persze nem az arany súlyában látja, hanem a serleg múltjában, azoknak a világnagyságoknak a nevében, akikét mint győztesekét több mint két évtizeden keresztül rávésték. Ami Krahwinkelnek, Mathieunek, Brough-nak, Hartnak és ki tudná hirtelen elsorolni, hány világnagyságnak nem sikerült, az összejött Körmöczy Zsuzsának, a magyar bajnoknőnek.

„Emlékszem a kislányra húsz évvel ezelőttről, de valóban soha nem gondoltam volna, hogy itt bárki háromszor nyerni tud" – köszöntötte őt Landau úr, a tornaigazgató. S ha tudta volna, hogy a kislányból lett hölgy a következő három esztendőben is első lesz...

A további sikerek szempontjából azonban még egy nagy tanulságot hozott Körmöczynek a monte-carlói verseny. Mégpedig azt, hogy nagymértékben megnövelte az önbizalmát. Azt érezni és látni, hogy a nagy csaták hevében nem fáradt el, a nála jóval fiatalabb világranglistásoknak viszont rendszerint a harmadik játszmában szemlátomást csökken az erejük és úgy zihálnak, mint a meghajszolt paripák, nagy felfedezés volt.

A vizsga, a kemény munka vizsgája tehát kitűnően sikerült. A jó erőnlét és a Monte-Carlóban szerzett tapasztalatok segítették, hogy Párizsban, a világ négy legfontosabb versenyének egyikén is a legfelső dobogóra lépjen, és ahhoz is, hogy Wimbledonban, a nemhivatalos világbajnokságon a harmadik helyen kössön ki, s ráadásul a szintén erős mezőnyű magyar nemzetközi bajnokságot megnyerje.

Rendkívüli sikersorozat ez, amilyenre csak olyan sportember képes, akinek mindig a helyén van a sízve, nagy az akaratereje, és a tudása is vetekszik a legjobbakéval. Körmöczy Zsuzsa mindezekkel az erényekkel rendelkezik.  

Monte-Carlo után következett Párizs, és a magyar női tenisz történetének legnagyobb sikere, valamint, ahogy a sportoló visszaemlékezett rá, élete legboldogabb pillanata. A negyeddöntőben megfázva, lázzal küszködve győzte le a későbbi kétszeres Roland Garros-bajnok angol Ann Haydont, a második szettet 1:4-ről megfordítva, miután érezte, hogy a harmadik játszmát már nem bírná erővel. Az elődöntőben a dél-afrikai Heather Segal volt az ellenfele. A mérkőzés végül 6:1, 6:0-val lett a magyar bajnoknőé, Segal pedig kétségbeesetten nyilatkozott: „Nem találkoztam még ilyen játékossal, aki szinte semmit sem ront. Már az első játszmában éreztem, hogy ezt a mérkőzést nem tudom megnyerni."

A fináléban az az angol Shirley Bloomer várt Körmöczyre, aki egy évvel korábban 6:1, 6:1-gyel búcsúztatta őt a nyolc között a francia nemzetközi bajnokságon. Ezúttal azonban minden másként alakult, a két hölgy fantasztikus mérkőzést vívott. Ahogy a Népsport korabeli száma írta: „Mindketten ragyogó technikával, igen fejlett taktikai érzékkel játszottak... Igen gyakran elismerő tapsvihar szakította meg a két nagy tudású versenyző nagyszerű küzdelmét."

Az első játszmát Körmöczy 6:4-re megnyerte, a másodikban viszont hamar 4:1-es hátrányba került, miután kisebb idegfáradtság tört rá.

„Akkor elhatároztam, hogy ezt a játszmát feladom, és a további időt arra használom, hogy őt megfuttassam, kifárasszam, magamat pedig rendbe hozzam" – emlékezett vissza később a versenyző, aki 6:1-re el is veszítette a szettet, és pihenőt sem kért a végén. A címvédő Bloomer már azt hitte, ellenfele gyakorlatilag feladta a meccset, így kisvártatva óriási meglepetésben volt része.

Idézzük újra a korabeli NS-t: „Körmöczy ismét olyan energikus volt, mint az első játszmában, bátran játszott, de minden labdára jól összpontosított. A lendülete meglepte az angolt, s bár minden erejét beleadta, szinte tehetetlennek bizonyult a magyar bajnoknővel szemben."

Zsuzsi már 5:0-ra vezetett, amikor újabb hullámvölgy következett, és úgy érezte, nem bírja tovább, 5:2, 40:30-nál azonban Bloomer rontott, és Körmöczy hatalmas boldogságban, ütőjét eldobva ugorhatott át a hálón megölelni ellenfelét – kicsit még csodálkozott is, hogy az miért nem örül vele...

A Roland Garros teniszmúzeumának dicsőségfalán a női bajnokok fényképei között Suzanne Lenglen, Angela Mortimer, Margaret Smith Court, Billie Jean King, Chris Evert, Steffi Graf, Szeles Mónika vagy Arantxa Sánchez Vicário mellett ott van Körmöczy Zsuzsa fotója is: az egyetlen magyar női játékosé, aki a felnőttek között győzni tudott Párizsban – immár 52 évvel ezelőtt.

Nem sok híja volt egyébként, hogy a csodálatos pillanatokat nem a teniszpályán, hanem a páston élje át Körmöczy Zsuzsa. A későbbi Garros-győztes már hétesztendős korától teniszezett (akkor fedezte fel a balatonfüredi salakpálya környékén először csak bámészkodó, majd unaloműzésképpen ütögető kislányt első trénere, Zeitler János), ám telente Italo Santelli olasz mester vívóedzéseit látogatta – nagy feltűnést keltett, hogy a hosszú szárú vívónadrág helyett rövid teniszsortban forgatta a fegyvert.

Tizenhárom évesen mér országos II. osztályú bajnok volt tőrrel, miközben fél évre rá az amerikai ranglista harmadik helyezettjét vertr meg három szettben – végül a tenisz mellett döntött. Az épp Budapesten versenyző Davis-kupa-játékos, Jean Lessueur amúgy azt a meccset látva csak annyit mondott: „Boldog vagyok, hogy láthattam a jövő Suzanne Lenglenjének első igazán nagy győzelmét."

Körmöczy Zsuzsa végül nem lett ugyan a francia klasszishoz hasonlóan 12-szeres Grand Slam-győztes, de csodálatos pályafutása így is bővelkedett nagy diadalokban és emlékezetes pillanatokban, amelyeket tehetsége mellett szorgalmának és kitartásának is köszönhetett. A második világháború és a zsidótörvények miatt 16 évesen abba kellett hagynia a játékot, és csaknem négyesztendei kihagyásra kényszerült, később pedig nem kerülték el a betegségek és sérülések sem.

Végül 1964-ben, Wimbledonban vonult vissza, ott, Angliában határozta el, hogy egyszer s mindenkorra befejezi, mert már nem érezte magát tökéletes formában, és azt akarta, hogy a sikerei miatt emlékezzenek rá. Mérkőzése eső miatt félbeszakadt, a folytatásra pedig nem állt ki.

Ezután a női válogatott szövetségi kapitánya, majd a TF nemzetközi osztályának vezetője volt. 1985-től 19 éven át vezette a Vasas teniszszakosztályát. Kitüntették a magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével, a MOB díjával, valamint több életműdíjjal is. Minden idők legjobb és legeredményesebb magyar teniszezőnője nem sokkal a 82. születésnapja után, 2006. szeptember 16-án hunyt el.

1938-ban e napon a FIFA válogatóbizottsága (ugyanis UEFA még nem volt) két és fél óráig tartó ülésen összeállította Zürichben a kontinens csapatának keretét – magyarán az Európa-válogatottat – az Anglia elleni mérkőzésre (melynek szövetsége a 75 éves jubileumát ünnepelte). Ilyen irányú hagyományok híján és a nagy távolságok – pontosabban a mainál sokkal körülményesebb utazási lehetőségek – miatt nem volt megszokott dolog egy efféle kezdeményezés, legalábbis hazánkban nehezen tudtak mit kezdeni vele: nem ment simán az együttműködés a szervezőkkel. Ugyanis a nemzetközi szövetség – amelynek képviselői a vb, valamint több barátságos találkozó helyszíni megtekintése alapján állították össze előbb a bővebb, 36-os listát, majd azt szűkítették – a Hungária védőjét (Bíró), a Ferencváros két fedezetét (Lázár, Sárosi dr.) és az újpest csatárát (Zsengellér) is jelölte a 16-os keretbe – gondoljunk bele: a játékosok negyedét mi adhattuk volna! –, ám végül egyedül a lila-fehérek fiatal üdvöskéje utazhatott el, aki nyáron, a világbajnoki ezüstérmes magyar csapatban robbant be a nemzetközi köztudatba. (Rajta kívül több német és olasz menő került be – utóbbiak között a döntőben a mi kapunkba egyaránt két gólt vágó Colaussi és Piola is –, továbbá egy-egy belga, norvég és francia futballista, miközben készenlétben állt tartalékként egy-egy holland és svájci „kollégájuk"). Nálunk először is a klubok tiltakoztak, és csak roppant nehezen vették tudomásul, hogy jó néhány napig nélkülözniük kelljen meghatározó játékosaikat. Valahogy nem az az érzés és reakció volt a levegőben, hogy mekkora megtiszteltetés ez. Az MLSZ persze felfogta a meghívás jelentőségét, és alkudozott az érdekeltekkel. Miután azonban velük végre zöldágra vergődött, kiderült, hogy közelebbről meg nem nevezett „illetékes állami hatóságaink" nem adtak engedélyt a játékosok utazására. A két fradista a „katonai szolgálati beosztása" miatt nem mehetett – pedig Sárosi állítólag csapatkapitány lett volna! –, a másik kettő nem tudni, miért... Végül a szövetség, hogy ne maradjon szégyenben a FIFA előtt, addig könyörgött, míg Bíró és Zsengellér mégis engedélyt kapott. Előbbire azonban már nem volt szükség, mert időközben mozgósították a posztjára a holland „alternatívát". A nagy formában lévő Zsengellér utazásában sem volt aztán sok köszönet: Amszterdamban a Hollandia B elleni összeszoktató meccsen (melyet a „kontinens" 2:1-re megnyert) gyengén játszott – saját elmondása szerint tartalékolta az erejét és nem akart megsérülni –, így lecserélték, és sajnos 26-án Londonban is legfeljebb csak közepesen. Ám a többiek sem villogtak, s ezzel megerősítést nyert a közhit, hogy a futball tanítómesterei – a jobb szélen a 18(!) évvel később az első Aranylabdát kiérdemlő Matthewsszal a soraikban – még mindig magasan a legjobbak: Európa taktikája csődöt mondott, az olaszokból álló védelem állandó munkában volt – de így sem úszták meg 3:0-nál kisebb vereséggel...

1968-ban e napon ülést tartott Mexikóvárosban a FIFA játékvezetői kérdésekkel foglalkozó bizottsága, amelyen részt vett Zsolt István is – a nagy tekintélyű futballbíró vezette amúgy másnap az Azték Stadionban a Mexikó–Kolumbia olimpiai nyitó mérkőzést. Ő számolt be arról, hogy „a nyelvi nehézségek áthidalására érdekes döntés született. Minden játékvezető egy sárga és egy piros papírlapot kap. A sárgára kell felírni annak a labdarúgónak a nevét, akit a meccs folyamán figyelmeztetésben részesít, a pirosra pedig azét, akit kiállít. A közönség és a játékosok tájékoztatására minden esetben fel kell mutatni a megfelelő színű papírlapot." Milyen érdekes látni, hogyan „született meg" a korunkban már magától értetődő színes kártyák – melyeket egyébként az 1966-os vb tapasztalatai alapján egy angol bíró, Ken Aston talált ki a jobb átláthatóság érdekében – az 1970-es világbajnokságon, ugyancsak Mexikóban debütáltak.

1978-ban e napon az asztalitenisz Szuperliga második körében is megőrizte veretlenségét a magyar válogatott, amely a boszniai Tuzlában mérkőzött meg Jugoszlávia legjobbjaival. A mieink biztosan, 5:2-re kerekedtek felül – Gergely Gábor mindkét egyesét megnyerte (csak vegyes párosban, Szabó Gabriella oldalán kapott ki az Antun Stipancic, Palatinus Erzsébet duóval szemben), valamint Klampár Tiborral párban is győzött Stipancic és Zoran Kosanovic ellen. Klampár az egyik meccsét hozta, a majdnem két méter magas, tollszárfogásos ifjúsági Európa-bajnok Zoran Kaliniccsal játszva azonban ellenfelénél kevésbé bírta idegekkel. A teljes képhez a női meccs tartozik még: Oláh Zsuzsa fölényesen verte meg Branka Batinicot, aki a vegyes párosban Európa-bajnok Palatinus helyet kapott szerepet egyesben riválisunknál.

1988-ban e napon a nemzetközi tiltó szabályok ellenére a dél-afrikai nagyvárosba, Johannesburgba érkezett egy amerikai atlétaküldöttség, melynek tagja volt a férfi gerelyhajítás volt világcsúcstartója, Tom Petranoff is. A fajüldöző (apartheid) politikát folytató országot 1976-ban zárta ki tagjai sorából a nemzetközi szövetség (IAAF), és azóta első ízben rendeztek nemzetközi versenyt az államban. Ami Petranoff szereplését illeti, nála nem egy elhamarkodott döntés volt ez az út. Egész családjával Dél-Afrikába költözött ebben az esztendőben, később pedig megkapta az állampolgárságot, és különböző viadalokon is szerepelt új hazája színeiben – 1992-ben és 1993-ban például megnyerte a kontinensbajnokságot. A lakhelyváltáskor 30 esztendős dobóatléta egyébként még 1983-ban került először a figyelem középpontjába, amikor 99.72 méteres eredményével kereken három méterrel megjavította a mi Paragi Ferencünk 1980-as világrekordját – ez a távolság már nagyobb volt, mint egy komplett amerikaifutball-pálya, ami felerősítette azt a vitát, hogy változtatni kellene az egyre veszélyesebbé váló szeren. Petranoffot máig egyetlen ember dobta túl: a keletnémet Uwe Hohn 1984-ben 104.80 méterrel srófolt tovább a csúcson – de amikor ez megtörtént, addigra már eldöntött tény volt az új gerelyek bevezetése, ami 1986-ban meg is történt. Azóta nem dobálnak olyan messzire a gerelyvetők.

1998-ban e napon új világelső lépett a női teniszezőket tömörítő WTA világranglistájának élére – majdnem napra pontosan 12 esztebdővel a legújabb (a számítógépes összegzési módszer 1975-ös bevezetése óta összesen a 20.) No. 1., a tegnap óta uralkodó dán Caroline Wozniacki előtt. Az akkor 22 éves Lindsay Davenport már a megelőző hónapokban is remek formában volt, és a US Openen megvolt az esélye, hogy átvegye a vezetést (kilencedikként a sorban), ám ehhez az kellett volna, hogy az éllovas Martina Hingis ne kerüljön be a döntőbe. Csakhogy bejutott – ott azonban elbukott az első GS-diadalát arató, hozzá képest „nagy termetű" amerikaival szemben. Ezzel elodázta a helycserét, amely késett ugyan, de nem múlott: a filderstadti tornán a svájci már a nyolc között búcsúzott, Davenport viszont a döntőig menetelt (igaz, ott elvérzett), és ezzel a 26 pontos addigi hátrányából egyszeriben 396 pontos előnyt kovácsolt. Az akkori kommentárok szerint mindehhez a 15 kilós korábbi súlyfölöslegének leadása kellett... Davenport 17 héten át tudta megőrizni a helyét, aztán Hingisszel váltakozva vezetett a következő egy és negyed évben. Később Jennifer Capriati „hatalmát" szakította meg két és fél hónapra (2001 végén), majd egy hosszabb szünet után következett a második fénykora: 2004 októbere és 2006 januárja között többször is az élen állt, Marija Sarapovával váltakozva. 2008 óta nincs érdemi eredménye a tavaly óta immár kétgyermekes anyukának, akinek azonban párosban még vannak ambíciói. Egyébként Atlantában (1996) olimpiai bajnok volt, és három különböző  Grand Slam-tornát is nyert (az 1998-as New York-i elsősége után 1999-ben Wimbledont, 2000-ben pedig Australian Opent).