Marion Jones - suhanás szerek szárnyán

Marion Jones 2007. október 5-én végül mégis beismerte, hogy doppingolt a sydneyi játékok idején. Igaz, azt állította, utólag tudta meg, hogy amit edzőjétől, Trevor Grahamtől kapott, az nem táplálékkiegészítőket tartalmazó lenmagolaj volt, hanem a BALCO-laboratórium által előállított, „tiszta" néven elhíresült doppingszer. Az év atlétanőjének kétszer (1998, 2000) is megválasztott Jones addig határozottan cáfolta, hogy valaha is meg nem engedett teljesítményfokozót használt volna, pedig az évek során többször megvádolták ezzel.

Az anyai ágon belize-i származású, Los Angeles-i születésű sportolónő tizenhat esztendősen az 1992-es amerikai olimpiai válogatón 100 méteren ötödik, 200 méteren negyedik lett, ám nem ment el a doppingvizsgálatra, ezért négyéves eltiltást kapott. Ügyvédjének köszönhetően büntetését törölték, ő viszont kosárlabdázni kezdett, és csak 1997-ben tért vissza az atlétikához, majd régi-új sportágában szinte azonnal az első számú női klasszis lett: 1997-ben Athénban 100-on és 4x100-on, majd 1999-ben Sevillában ismét 100-on lett vb-aranyérmes.

Másodszor akkor kételkedtek a szavában az emberek, amikor férjéről, a súlylökő C. J. Hunterről a sydneyi olimpia idején kiderült, hogy doppingolt. Az előző évi világbajnok szervezetében a megengedett mértékű nandrolonnak az ezerszeresére bukkantak, de a termetes dobó váltig állította, ő nem szedett tiltott szert.

Ekkor jelent meg először a színen a három évvel később kirobbanó BALCO-botrány főszereplője, a San Franciscó-i laboratórium vezetője. Victor Conte Sydneyben egy rögtönzött sajtótájékoztatón azt állította, a kimutatott brutál magas szintet egy vaskészítmény okozta, amelyet teszteltek a laboratóriumban, s kiderítették, hogy nandrolont tartalmaz. Ezenkívül együttérzéséről biztosította Linford Christie-t és Merlene Otteyt is, két olyan atlétalegendát, akik akkoriban keveredtek doppingbotrányba, s a laborvezető szerint ugyanezt a készítményt használták.

Többek szerint az ügyet azért pattintották ki éppen az olimpia idején, hogy Jonest megzavarják, s ne érhesse el nagy célját, azaz ne nyerjen öt aranyat Ausztráliában. Az időzítés másik oka az lehetett, hogy az amerikaiakat rákényszerítsék, nézzenek szembe problémáikkal, s ne fordulhasson megint elő, hogy eltussolják a doppingügyeiket. Jones a botrány ellenére folytatta a versenyzést, és ha nem is öt aranyat, de hármat (100 m, 200 m, 4x400 m) megszerzett, ezenfelül két bronzérmet (távol, 4x100 m) vitt haza. Azt azonban kevesen hitték el neki, hogy nem tudott arról, férje milyen doppingszereket szed.

Az amerikaiak szemlélete azonban később valóban hatalmasat változott. Ők is kemény harcba kezdtek a doppingolás ellen, ám a nagy áttöréshez még így is egy névtelen feljelentés kellett. A 2003-as párizsi világbajnokság idején robbant a bomba: az egyik edző (utóbb világossá vált: éppen Trevor Graham) névtelenül egy fiola (addig ismeretlen) doppingszert juttatott el az Amerikai Doppingellenes Ügynökséghez (USADA).

Mint kiderült, az addig kimutathatatlan, THG nevű szteroidot – a gyártó „csúcstermékét" – a BALCO-laboratóriumban fejlesztették ki, s mivel a cég adócsalás gyanújába is keveredett, rendőrségi vizsgálat indult. Időközben Marion Jones elvált a férjétől, és Tim Montgomeryvel, a 100 méteres síkfutás akkori világrekorderével (9.78) élt, akitől kisfia is született.

A vizsgálat pillanatok alatt kiderítette, hogy mindketten kapcsolatban álltak Victor Contéval meg a BALCO-val, és a nyomozás eredményeként Montgomeryt eltiltották. Nevét a világcsúcslistáról is törölték, s ő lett az első olyan sportoló, akinek versenyzési jogát a hagyományos értelemben vett doppingvétség nélkül függesztették fel.

A vizsgálat során Jonest is többször kihallgatták, de nem tudták rábizonyítani, hogy doppingolt, annak ellenére, hogy Conte és a laboratórium két másik munkatársa is azt vallotta, ők látták el tiltott teljesítményfokozóval. Ekkor állt elő a korábbi férj is, állítván: többször látta, amint felesége injekciókat ad be magának, megnyilatkozását azonban a legtöbben a féltékenységgel és irigységgel magyarázták.

Akadtak szervezők, akik a gyanúba keveredett világsztárt nem voltak hajlandóak meghívni a gálájukra, de a legtöbben örömmel látták vendégül a futót, akit a nézők változatlanul ajnározták. Jones népszerűsége nem volt véletlen. Nem csak győzelmei és eredményei miatt ünnepelték: rendkívüli kedvességével lopta be magát az emberek szívébe. Nem voltak sztárallűrjei, s a közönség afölött is szemet hunyt, hogy egy másik sötét ügybe is belekeveredett.

A főszereplő ezúttal sem ő volt: Montgomery és újabb edzője, Steve Riddick került bíróság elé csekkhamisítás miatt, ám a vád szerint az ügyletből 25 ezer dollár Jonesnak is jutott. A 2007. október 5-i meghallgatáson a futónő ez utóbbit is elismerte, így korábbi hamis tanúskodásáért büntetésre számíthatott.

Előzőleg egy évvel korábban, 2006-ban került bajba Marion Jones. Az amerikai bajnokságon vitték doppingvizsgálatra, s az első hírek szerint szervezetében EPO nyomaira bukkantak. Ez azért volt meglepő, mert ezzel a szerrel a hosszútávfutók élnek, ugyanakkor megerősítette Hunter állítását, mely szerint felesége 2000 előtt EPO-t is használt.

Jones ekkor is az ártatlanságát hangoztatta, megszakította a versenykörútját, hazarepült, s a B-teszt az ő állítását erősítette meg. Ennek ellenére nem versenyzett tovább, pedig szüksége lett volna a bevételekre, mert időközben eladósodott – pénze főként a BALCO-ügyben őt védő ügyvédek zsebébe vándorolt.

Ezután következett az év őszén a cikkünk kiindulópontjául szolgáló bírósági meghallgatás egy New York-i kerületi bíróságon (ami után a NOB alelnöke, Thomas Bach egyből jelezte: az ügyben mielőbb vizsgálatot indítanak). Bár a gyanú már jóval hamarabb rávetült Jonesra, ő csak ekkor tört meg a bizonyítékok súlya alatt. Ekkor már nem csupán azért kellett bíróság előtt felelnie, mivel korábban eskü alatt hamisan vallott, tagadva, hogy bármikor doppingszert használt volna, hanem mert ugyanezt tette az időközben felgöngyölített csekkhamisítási és pénzmosási ügyben is.

Bár a „fő bűnös" Montgomeryvel már 2004-ben szétváltak az útjai, Jones a börtönbüntetést nem úszhatta meg. Hamis tanúskodásért hat hónapot kapott, amit annak ellenére le kellett töltenie 2008 márciusa és szeptembere között, hogy 2007 februárjában ismét férjhez ment – a Sydneyben 100 méteren harmadik barbadosi Obadele Thompsonnak fogadott örök hűséget – és időközben megszületett a második kisfia.

Visszatérve a „sportvonalra": néhány nappal azután, hogy elismerte, a 2000-es olimpia idején doppingolt, az USADA bejelentette, hogy az atléta visszaszolgáltatta mind az öt ötkarikás érmét, s elfogadta a kétéves eltiltást (ezenkívül utóbb megfosztották a 2001-es edmontoni vb-n szerzett arany- és ezüstérmétől is, mint minden más, 2000. szeptember 1-jét követő  eredményétől). Peter Ueberroth, az Egyesült Államok Olimpiai Bizottságának elnöke pedig bocsánatkérő levelet írt a sydneyi rendezőknek, elnézést kérve az ausztrál nézőktől és azoktól a sportolóktól, akik Jones miatt nem állhattak dobogóra.

A sportvezető megígérte, mindent megtesznek azért, hogy a 2008-as pekingi játékokon csak tiszta sportolók képviselhessék az amerikai színeket, bár, mint írta, teljes garanciát erre senki sem vállalhat. Mindenesetre felszólította azokat a futókat, akik 2000-ben 4x100 méteren és 4x400 méteren Jones csapattársai voltak, hogy ők is juttassák vissza az érmeket.

A NOB később meg is fosztotta mindegyiküket az elért helyezésüktől és medáliájuktól, ám az érintettek egy kivétellel fellebbeztek a nemzetközi Sportdöntőbíróságnál, amely az idén nyáron visszaállította az eredeti végeredményt, azaz – Jonest leszámítva persze – a váltók terén minden maradt a régiben...

Azon az olimpián amúgy az amerikai női 4x100 méteres staféta harmadik lett, a 4x400 méteres váltó pedig megnyerte a viadalt. Érdekesség, hogy Jones sprinter csapattársai közül ketten már nála hamarabb fennakadtak doppingvizsgálaton. Chryste Gaines Montgomeryhez hasonlóan a BALCO-ügy áldozata lett 2005-ben, míg Torri Edwards 2004 és 2006 között nem versenyezhetett. Ám ezek az esetek nem jelentették egyúttal sydneyi bűnösségük bizonyítékát is, ezért (pillanatnyilag) mindketten őriznek egy-egy bronzot tíz évvel ezelőttről...

Vannak még cifrább részei is az ügynek. Jones Sydneyben 100 és 200 méteren is diadalmaskodott, s a rövidebb vágtatávon a görög Ekaterini Tanu volt mögötte ezüstérmes, aki négy esztendővel később Konsztantinosz Kenterisszel az athéni olimpia botrányhőse lett (majd 2007-ben tért vissza az eltiltásából).

Nem véletlen, hogy John Coates, az Ausztrál Olimpiai Bizottság elnöke annak a véleményének adott hangot, hogy Tanu nem foglalhatja el Jones helyét, nem kaphatja meg az aranyérmet, bár elismerte, ennek kivitelezése fejtörést okozhat a jogi szakértőknek. A görög vágtázónőről ugyanis sohasem bizonyosodott be, hogy doppingolt – eltiltást azért kapott, mert elmenekült az ellenőrzés elől. A Sydneyben 200 méteren aranyérmes Kenterisszel együtt azt vallották, hogy Athénban motorbalesetet szenvedtek, s ezért nem tudták magukat alávetni a vizsgálatnak... Hamis tanúzásért Tanunak bíróság elé is kellett állnia.

A jogászok néhány évi vacillálás után végül arra a salamoni döntésre jutottak, hogy Tanu akkori vétkességére ugyan  nincs bizonyíték, de az mégsem járja, hogy kétes pályafutása dacára az ölébe hulljon az aranyérem, ezért meghagyták ezüstérmesnek – ám hogy az eredetileg harmadik helyen záró jamaicai Tayna Lawrence se panaszkodhasson, ő is kap egy ezüstöt, noha hat századdal gyengébb eredmény szerepel a neve mellett... Nem ez az egyetlen érdekessége a (mostani) hivatalos sorrendnek: első helyezettből például egy sincs...

A virtuális dobogó harmadik fokára egyébként a veterán jamaicai Merlene Ottey léphetett előre, noha egy évvel az olimpia előtt ő is doppinggyanúba keveredett. Kész szerencse, hogy a nagy átrendezés közepette azzal, hogy nem fosztották meg érmétől Tanut is, nem ugorhatott feljebb mindenki kettővel, így az ötödikként célba érő ukrán Zsanna Pintuszevics „csak" negyedik lett, nem harmadik – őt tudniillik ugyanazzal vádolta a BALCO-laboratórium vezetője, Victor Conte, amivel Jonest, vagyis hogy tőle kapta a tiltott teljesítményfokozót...

Szomorú, hogy ebben az időszakban gyakorlatilag adminisztratív kirakósjátékká silányult egyes atlétikai versenyek eredményének „végérvényes" megállapítása – ebben sajnos nekünk is jutott (ilyen vagy olyan) szerep, gondoljunk csak a 2004-es kizárásokra (Annus Adrián, Fazekas Róbert), valamint hogy Pars Krisztián még mindig nem kapta meg a fehérorosz riválisainak doppingügye miatt neki elvileg kijáró 2008-as ezüstérmet, noha mindjárt 2011-et írunk.

Nehéz eldönteni, hogy manapság ezek az esetek jelentenek-e izgalmasabb rejtvényt, vagy egy még fertőzöttebb sportág menőivel kapcsolatban azt eltalálni, hogy mikor melyik Tour- (vagy Vuelta-, Giro-)győztes kerékpárosnál mutatnak ki doppingolást...

1957-ben e napon készült nosztalgikus riport egy „disszidens" magyar labdarúgó, Újlaki József hazatéréséről – a 28 éves jobbösszekötő a másnap a Népstadionban fellépő francia válogatott tagjaként érkezett Budapestre. Az egykor a Ganz Vagon csapatában Tülök becenévre hallgató futballista 1947-ben – saját beszámolója szerint hivatalos MLSZ-engedéllyel – ment külföldre, ahol ottragadt, és Franciaország egyik legvirtuózabb, legeredményesebb támadójává nőtte ki magát. A négy esztendővel ezelőtt 76 éves korában elhunyt sportember összesen 21-szer volt válogatott, ezeken a mérkőzéseken tíz gólt szerzett, és legsikeresebb időszakában, a Nizzában töltött fél évtized alatt bajnok és kupagyőztes is lett a Nice együttesével. Ezúttal a rokonaival való újbóli találkozás mellett meghatottan fogadta egykori gyárbeli csapattársai köszöntését és ajándékát is (egy becsomagolt, ezüstösen csillogó kis vonatot). A Népsportnak elmondta, hogy 1950-ben nősült meg, egy évre rá megkapta a kinti állampolgárságot, és csak azért nem hozta el megmutatni feleségének a „mi szép országunkat és fővárosunkat", mert az asszonynak ápolnia kellett lebetegedő édesapját. Beszámolt még arról is, hogy „elég nehéz egy profi élete, nagyon sokat és keményen kell edzeni: hetenként három erős, egy könnyebb tréning van, valamint vasárnap a mérkőzés, amelyre általában sokat kell utazni a nagy távolságok miatt". A mérkőzésen aztán az élete második, egyben utolsó válogatottsága alkalmával két gólt szerző újpesti Aspirány Gusztáv – akit az ellenfél „Aszprinnek" nevezett... – duplájával 2:0-ra megvertük a többek között Piantonival és Fontaine-nel felálló franciákat (pedig az akkoriban remeklő Vasas játékosai BEK-kötelezettségük miatt ott sem voltak a keretben), míg az NS értékelése szerint Újlaki „ügyesen kezelte a labdát, de nem bírt Szojkával: feltehető, hogy a magyar válogatott ellen gátlásokkal küzdött"...

1967-ben e napon a finnországi férfi kosárlabda Európa-bajnokságon a magyar válogatott 56:51-re kikapott Tamperében Franciaországtól egy gyenge színvonalú, közepes iramú mérkőzésen, és ezzel eldőlt, hogy nyolcas csoportunknak csak az alsóházában végzünk, ami azt jelentette: a 13–16. helyért, vagyis a kiesés elkerüléséért folytathatja a csapat. A helyosztókon aztán már nem volt baj, és az előzőleg (még a körmérkőzés során) az esélyesebb olaszokat, valamint az NDK-t már felülmúló együttesünk előbb a hollandokat, majd ismét a keletnémeteket megverve tizenharmadikként zárt. Nagy volt tehát a visszaesés a 12 évvel korábbi Eb-aranyéremhez képest – de legalább még ott voltunk a mezőnyben. Utána ugyanis már csak 1969-ben sikerült ez, majd a tartós „hátrébb sorolódásunk" időszakában kivételként 1999-ben. (Visszatérve az 1967-es tornára: az Alekszandr Gomelszkij edzette, Szergej Bjelov-féle Szovjetunió szerezte meg – sorozatban hatodszor – az elsőséget, mégpedig Csehszlovákia, Lengyelország és Bulgária előtt, miközben az előző és következő években egyaránt remeklő jugoszlávoknak be kellett érniük az ötödik hellyel...)

1977-ben e napon – gyér érdeklődés mellett – barátságos mérkőzést játszott a Népstadionban a magyar labdarúgó-válogatott, amely már a tavasszal végzett a soros vb-kvalifikációs kötelezettségeinek „alapszakaszával", s az élen zárt a szovjetek és a görögök előtt. Ám mivel csak háromtagú volt a csoport, a győztesnek interkontinentális pótselejtezőt kellett vívnia Bolíviával. Néhány héttel az itthoni odavágó előtt Jugoszlávia volt a mieink vendége, és sokáig bizony unalmasan csordogált a meccs. Kereki viszonylag hamar vezetést szerzett, de aztán kiegyenlített küzdelem folyt, amit az első félidő végén egy Törőcsik, Susic gólváltás fémjelzett. A szünet után aztán mezőnyfölényünk jutalmául Várady (tizenegyesből) és Törőcsik is betalált. Ám a tetemes előny könnyelműségre csábította játékosainkat, és ez megbosszulta magát, mert az utolsó tíz percben a délszlávok – Susic és Nikolics révén – majdnem kiegyenlíttetek (4–3). Az ellenfélnél szerepelt Surjak, Bogicsevics és a veterán ász, Dzsajics is, míg Baróti Lajos kapitány együttese zömmel rutinos futballistákkal áll fel – a tízszeres válogatottságot egyedül a kétgólos ifjú titán, Töröcsik András, valamint a Bp. Honvéd újonc védője, Kocsis István nem érte még el. Az „igazi" főpróba aztán még jobban sikerült – egy héttel később 3–0 a svédek ellen (hej, hogy mennyire kiegyeznénk manapság valami hasonlóval...) –, majd Bolíviát hazai pályán 6–0-ra, a La Paz-i magaslaton(!) pedig 3–2-re vertük meg. Jöhetett az argentínai vb.

1987-ben e napon arról írt a Népsport, hogy "a holland labdarúgás elmúlt évek során hervadó tulipánjai hirtelenjében erőre kaptak, s büszke virágos fejükkel felfelé mutatnak". A helyi szaksajtó hasonló hangnemű írásaiban maradéktalanul dicsérte az ország öt kupacsapatát, amelyek a nemzetközi színtér első fordulójában százszázalékos teljesítményt nyújtottak, mármint mindannyian továbbjutottak, miközben 24–6-os gólkülönbséget értek el a tíz mérkőzésen (a BEK-ben a PSV a Galatasarayt 3–2-vel, a KEK-ben a Den Haag az Újpestet hasonló arányban, míg a címvédő Ajax az ír Dundalkot 6–0-val, az UEFA-kupában pedig az Utrecht a Linzer ASK-t 2–0-val, míg a Feyenoord a Spora Luxembourgot 10–0-val búcsúztatta). A Voetbal International máris a jogosan megsüvegelt eredmények mögé nézett. A lap szerint a siker a megelőző évek kemény munkájának gyümölcse volt, mivel szinte sehol máshol nem foglalkoztak olyan módszeresen, türelmesen a gyereklabdarúgókkal, mint Németalföldön, ahol soha nem az ifjúsági csapatokon spóroltak. A fiatalokkal foglalkozó edzőket anyagilag is megbecsülték, például tanítványaik későbbi, számokban is kifejeződő sikereiben százalékosan is osztozhattak. Ez a logikusan kimunkált ösztönzőrendszer volt az egyik alapja annak, hogy a holland futball rendre képesnek bizonyult az időnként elkerülhetetlen hullámvölgyekből újra és újra az egyenes útra kapaszkodni. „Mind az öt klubcsapatunk bekerült az európai kupák második körébe. Felmérhetetlen erkölcsi siker ez, amely azt is jelenti, hogy öt város labdarúgó-egyesületének megoldódott az anyagi helyzete az 1987–1988-as idényre" – nyilatkozta a tévében Rinus Michels szövetségi kapitány. Akinek ugyancsak megvolt a része a felemelkedésben: a hetvenes évek legendás holland válogatottját alkotó generáció kiöregedését a nyolcvanas évek első felében visszaesés követte (két vb-ről maradt le zsinórban az oranje, amelyet Mexikótól részben mi tartottunk távol), ám a tárgyalt szezon végén a PSV megnyerte Guus Hiddinkkel a BEK-et, a következő idény után pedig a válogatott Michelsszel az Eb-t! Nem akármilyen tudatosságra alapuló nem akármilyen hullámhegy!

1997-ben e napon játszották a Premier League 10. fordulójának rangadóját, a Liverpool–Chelsea mérkőzést, amely után az Anfield Road közönsége kárörömmel kántálta a vendégek trénerének, Ruud Gullitnak címezve: „Ruudy, what's the score?" – utalva a hazaiak 4–2-es győzelmére, s azon belül a négy rúgott gólra, amely pontosan megegyezett a holland mezszámával. Az aranylabdás németalföldi sztár ugyanis – a Chelsea történetének első, Britannián kívüli szakvezetője – játékos-edzőként ténykedett, és éppen ezen az erőpróbán lépett újra pályára féléves szünet után. Nem volt benne nagy öröme... Életkora is indokolta egyébként, hogy fokozatosan egyre kevesebb időt töltött a gyepen, a harmadik idényében például már csak hatszor állította be magát. Bár ez a szezon volt az, amelyben a lábtörése miatt majd rengeteget kihagyó Robbie Rowler helyén berobbant a tinisztár Michael Owen, Ray Evans merseyside-i együtteséből ezúttal nem ő villogott, hanem a cseh Patrik Berger, aki az előző idénybeli 5–1-es siker alkalmával két gólt rúgott a fővárosi kékeknek, most pedig mesterhármast... (Az utolsó találatot Fowler vitte be, míg a kékektől az olasz Gianfranco Zola és az uruguayi Gustavo Poyet köszönt be, utóbbi büntetőből, 1–4-nél.) A Chelsea-vel fél évvel korábban FA-kupát nyerő – s ezzel a klubnak 26 év után újra trófeát szerző – Gullitot aztán a télen kirúgta Ken Bates elnök, és helyette tapasztalt futballistáját, az olasz Gianluca Viallit nevezte ki: az olasz csatár-menedzserrel a csapat diadalmaskodott a Ligakupában, majd (a Stuttgart ellen) a KEK utolsó előtti kiírásában is! A londoni gárda ekkoriban kezdett – még Roman Abramovics felbukkanása előtt – felemelkedni az angol futballélet „négy nagyja" közé, a PL beindítása óta ugyanis egyre előrébb végzett, és 1997–1998-ban már a negyedik lett, eggyel a Liverpool (valamint a BL-be jutó Arsenal, MU páros) mögött.