Német klasszis futballista a pszichiátrián

Sebastian Deisler 2003 novemberének közepén hivatalosan influenza miatt mondta le a Franciaország elleni felkészülési mérkőzést, és ugyanezen ok miatt hiányzott több mint egy hétig a Bayern München edzéseiről. A hónap 21. napján azonban kiderült, hogy ez csak álca volt: az egyik legjobb német középpályás sokkal súlyosabb gondokkal küszködött, és a Max Planck-intézet pszichiátriai osztályán kezelték.

„Reméltük, hogy a nagyszerű teljesítményei hatására végre át tudja törni a saját gátjait, ám sajnos ez nem így történt. Igen, Deisler kezelés alatt áll. Ez mindannyiunk számára hatalmas veszteség. Kénytelen vagyok abból kiindulni, hogy leghamarabb a jövő évben számíthatok ismét a játékára" – mondta az esetről Ottmar Hitzfeld, a bajor gárda vezetőedzője.

Deisler a kiadott közlemény szerint burn-out-szindrómában szenvedett, ami valójában a kiégettséget jelenti. A betegség azzal jár együtt, hogy a pácienst már nem érdekli a szakmája, nem érez benne számára elegendő kihívást.

A 23 éves labdarúgó problémája teljesen váratlanul és a Bayern szempontjából a lehető legrosszabb időpontban jött. Két héttel korábban, a Borussia Dortmund elleni 4–1-es győzelem alkalmával remekül futballozott, s a meccs előtt átvehette az október hónap legjobb Bayern-játékosát megillető elismerést. Rudi Völler csapatfőnök pedig ismét számításba vette a válogatottnál, tehát semmi sem utalt lélektani gondokra.

Csakhogy ezután beütött a krach. Deisler hivatalosan izomfáradtság miatt lemondta a franciák elleni ütközetet, majd együttese tréningjeiről is eltűnt. Hamarosan aztán persze kitudódott, hogy az edzőpálya helyett egy klinikán töltötte az idejét... (Egyébként nem ő volt akkoriban egyedül ilyesfajta problémákkal: a hannoveri Jan Simák állandó kimerültség miatt már szeptemberben hazamenekült, a hó végétől pedig betegszabadságra ment. Saját bevallása szerint nem volt olyan idegi és fizikai állapotban, hogy elviselje a profi futballal járó megterhelést.)

A nála két esztendővel idősebb cseh futballistához hasonlóan – aki a következő években otthon, a Sparta Prahánál állt talpra, majd Németországba visszatérve Jenában és Stuttgartban is voltak jó időszakai, míg jelenleg Szalai Ádám csapattársa Mainzban – Deisler számára is volt még visszaút, de az ugyanolyan rögös maradt, mint előzőleg. Simákkal ellentétben ezért ő idő előtt fel is adta a küzdelmet.

A támadó középpályás Mönchengladbachban kezdte a profi karrierjét, ám miután csapata kiesett, egy szezon után, 1999-ben a Herthához ment, ahol rögtön a BL-ben is találta magát. Bár annak az évnek a végén keresztszalag-szakadás és porckárosodás keletkezett a jobb térdben (bő egy esztendő múltán újra), később képes volt állandósítani a helyét a kezdőben Dariusz Wosz utódjaként, miközben 2000 nyarán a belga-holland közös rendezésű Eb-n is alapembernek számított. Más kérdés, hogy a németek akkor csúnyán leégtek, a játékosnak pedig soha többé nem jutott hasonló lehetőség...

2001 októberében jött a negyedik operáció (a jobb térd ficama és tokszalagszakadás miatt) – merthogy előzőleg egyszer lágyéksérülés miatt is kés alatt kellett feküdnie... –, de összességében kulcsemberré vált Berlinben, ezért a következő, 2002–2003-as szezon előtt az egy évvel korábban BL-t nyerő Bayern is kinézte magának. Deisler 20 millió márkát kapott, így három fővárosi idény után – nagy viharok és a berlini szurkolók elégedetlensége közepette – továbbállt a bajorokhoz (nem sokkal korábban, a vb előtt még egy porckopást orvosoló beavatkozáson is átesett).

Folytonos sérülései miatt azonban nem tudott állandó helyet kiverekedni magának a rekordbajnoknál, és a második évadjának elején mindezek a bajok a fentebb már ismertetett kikészüléséhez vezettek. Végül az első két évben mindössze nyolc, illetve tizenegy meccsen kapott szerepet a münchenieknél, ráadásul 2004 októberében visszaesett, ezért azonnali kezelésre volt szüksége.

Ettől függetlenül a 2004–2005-ös szezonja sikerült a legjobban – ugyanakkor kritika a karrierjére nézve, hogy ezzel együtt csupán még egy kiírás volt, amikor 20 mérkőzésnél többször léphetett pályára egy komplett bajnoki évadban...

Miközben a bajor együttessel automatikusan gyűjtögette a különböző címeket – 2003 és 2006 között háromszor lett Bundesliga- és Német Kupa-győztes, egy ízben Ligakupa-győztes, valamint 2005-ben a Nationalelf mind az öt találkozóján szerepelt a hazai földön bronzéremmel zárt Konföderációs Kupán –, 2006 májusában a legrosszabbkor sérült meg ismét a jobb térde. Ezért aztán lemaradt az éppen Németországban sorra kerülő vb-ről (is)...

Klubjában úgy tűnt, hogy ő veszi át a Chelsea-hez igazoló Michael Ballack szerepét, de amikor novemberben visszatért, kimerültnek érezte magát, és nem hitt abban, hogy valaha is újra kielégítő mértékben játékra alkalmas lesz a sokszorosan műtött testrésze. Majdnem négy éve már, hogy 2007 januárjában bedobta a törülközőt, és noha 2009 júniusáig élt a szerződése, felhagyott a játékkal (utóbb azt mondta erről: arra a következtetésre jutott, hogy ő nem a profi futballra született)...

Még nem töltötte be ekkor a 28-at, és mindenki egyetértett, hogy Sebastian Deisler messze nem futotta be azt a pályát, amelyre a tehetsége „kijelölte". Egyszerűen nem bírta, se a térde, se a feje.

Kár érte. A válogatottban úgy szerepelt összesen 36-szor (2006-tal bezárólag), hogy kimaradt minden jóból. A legutóbbi évtized tudniillik arany nélkül is többek közt a vb-ezüstöt és két vb-bronzot, illetve Eb-2. helyet elérő németeké volt. Pontosabban: mint mindig, megint a németeké (is) volt. De nem az összes éremről lemaradó Deisleré, aki civilként, túlzott elvárások nélkül remélhetőleg jobban elboldogul(t).

1943-ban e napon a BEAC Semmelweis utcai vívótermében megrendezett tőrvívóversenyen „soha nem látott tömegben" jelentek meg az ifjú versenyzők, akik összesen 61-en álltak rajthoz. A győzelmet egy hetedikes gimnazista, bizonyos Sákovics József (KISOK), „a magyar tővívás legnagyobb reménysége" szerezte meg. Az NS azt írta róla, hogy „már tavalyi szereplése is sok reményre engedett következtetni, idei bemutatkozása pedig a legjobban sikerült. Ha kitartó, szorgalmas munkával készül az elkövetkező viadalokra, úgy biztosan a magyar tőrvívás nagynevű, kiváló úttörőinek nyomába léphet. Hiszen még egészen ifjú ember, a Trefort utcai gimnázium VII. osztályos tanulója." A lap „jóslata" fényesen bevált, Sákovics ugyanis a háború után két fegyvernemben is a legnagyobbak közé emelkedett: párbajtőrrel 1949-ben, tőrrel pedig a következő esztendőben lett egyéni magyar bajnok, majd 1951 és 1962 között 75-ször volt válogatott. Három olimpián szerepelt, és a különböző csapatversenyeken összesen három érmet szerzett. A világbajnokságokon is többször dobogóra állhatott – ezek közül a legfontosabb alkalom az volt, amikor 1953-ban Brüsszelben megszerezte a magyar párbajtőrvívás első vb-aranyát, illetve hat évvel később Budapesten csapatban is a csúcsra ért. Pályafutásának befejezése után sikeres edző lett, és 1963-tól 1968-ig szövetségi kapitányként működött. Ezalatt bevezette a sportágban a fizikai felkészülést, és erre az időszakra esett a rendkívüli eredményként négy magyar aranyérmet hozó 1964-es olimpia is. Felesége, Dömölky Lídia pedig maga is ötkarikás bajnok tőrvívó.

1963-ban e napon arról írt az NS, hogy a Szovjetunióban túrázó Windsor Bulldogs jégkorongcsapat csalódást okozott a sportág ottani barátainak. Az első három mérkőzésén ugyanis kétszer a világbajnok szovjet válogatottól, egyszer pedig a Dinamo Moszkvától kapott ki. Leginkább nem is a szerény eredményekkel (a második meccsükön 8:1-re maradtak alul) múlták alul a helyi várakozásokat, hanem játékukkal, amely az értékelések szerint túl egyénieskedő és túl kemény volt, ráadásul kapusuk a távoli lövéseknél meglepően sokat hibázott. Ezzel szemben a vendéglátók tervszerűen, az összjátékra törekedve hokiztak, és főleg az emberelőnyös helyzeteket használták ki jó hatásfokkal. A szovjetek kissé „magas lóról" értékelték a nagyszerű eredményeiket, mondván, a Windsor az Allan-kupa címvédője, és mint ilyen, az amatőrök országos bajnoka. Amit viszont vagy nem tudtak, vagy inkább jótékonyan elhallgattak, hogy az igazi nívót Kanadában (Észak-Amerikában) már akkor is a profik (Stanley-kupáért zajló) vetélkedése jelentette, míg a szbornaja csak úgy tudott sorozatban szinte mindig diadalmaskodni a vb-ken és olimpiákon, hogy a profi liga (NHL) hivatásosainak távollétében a tengerentúli riválisokat csak amatőrök képviselték (ennek megfelelően a közelgő innsbrucki  olimpián a Szovjetunió visszaszerezte az aranyérmet az Egyesült Államoktól, míg a negyedik helyen záró Kanada még a dobogóról is leszorult).

1973-ban e napon a magyar férfi párbajtőr-válogatott meglepetésre 9:6-os vereséget szenvedett az NSZK-tól a palermói Gentile-emlékversenyen. A nyugatnémetek a harmadik résztvevőt, a házigazda olasz együttest is megverték, méghozzá hihetetlenül simán, 14:2-re, így biztosan végeztek az élen. Csapatunkat négy olimpiai bajnok – Fenyvesi Csaba, Schmitt Pál, Osztrics István, Erdős Sándor –, illetve Erdős Gábor alkotta. A németek töretlen fejlődését jelzi, hogy három évvel később a montreali olimpián már másodikak lettek csapatban, mi több, egyéniben kisajátították az első két helyet!

1983-ban e napon olvasói levél jelent meg a Népsportban Mézes Sándor tollából. Ifjúsági labdarúgó-válogatottunk egykori kapitánya – többek között Czibor Zoltán felfedezője! – Bicskei Bertalanhoz, akkori utódjához intézte (megjelentetésre szánt) sorait, annak apropóján, hogy korosztályos csapatunk nem sokkal korábban 1–0-ra kikapott Törökországban. A szerző megpróbálta megemészteni, hogy a „futballvilág azelőtt nem jegyzett országai az utóbbi években sokat fejlődtek". Miután ezen túltette magát, saját elmondása szerint megütközéssel olvasta azt a cikket, amelyben Bicskei elkeseredetten nyilatkozott a vereségről, és kemény szavakkal bírálta csapatát, főleg azokat a tagjait, akiktől többet várt. Mézes ezután felidézte egy 1980-as találkozásukat, amikor a fiatal szakvezető az azóta már az MTK felnőttjei között szereplő Katzenbach Imrét mutatta meg neki mint ifjú tehetséget, majd a következő buzdítást intézte a kollégához: „A pillanatnyi sikertelenségen nem szabad elkeseredni, hiszen Ön kettős feladatot lát el! A látványosabb feladata – amelyben most kudarc érte – olyan, amely később győzelmeket hozhat. A másik feladat: a jövőt építendőn kibányászni, megtalálni a sportág reménységeit. Biztos vagyok abban, hogy a törökországi vereség után használt a kemény bírálat, és lesz több olyan képességű játékos, mint annak idején Katzenbach Imre volt." Bő fél évvel később a magyar U18-as válogatott Moszkvában – a döntőben a házigazda szovjetek felülmúlásával – aranyérmes lett az Európa-bajnokságon...

1993-ban e napon ért véget Frankfurtban a férfi teniszezők ATP-világbajnoksága. A német szurkolók nagy örömére az előző évi Becker-siker után ezúttal is hazai versenyző diadalmaskodott, mivel Michael Stich a döntőben 7:6, 2:6, 7:6, 6:2-re felülmúlta Pete Samprast, a nála három évvel fiatalabb világelsőt. A 25 esztendős német a harmadik játszma rövidítésének megnyerésétől kapott szárnyakat, és a negyedik szettben szinte hibátlan játékkal törte meg riválisa ellenállását. Sorozatban ütötte a foghatatlan ászadogatásokat – még a befejezésre is maradt belőlük, az volt a huszonhetedik. Ezzel három perc híján három óra alatt megnyerte a mérkőzést, s egyben a tornát is. A kilencezer néző felállva, tombolva ünnepelte az újabb német világbajnokot (Becker előzőleg kétszer diadalmaskodott). A díjkiosztást meglepetés követte: a csarnok elsötétült, és gyertyafényben köszöntötték az örömkönnyeket hullató, meghatódott világbajnokot, aki ezzel a világranglista második helyére lépett előre, míg a viadal veretlenül megszerzett első helyéért 1.24 millió dolláros csekket vehetett át. Pályafutása során Stich négy igazán nagy győzelmet aratott: 1991-ben robbant be – a wimbledoni fináléban éppen honfitársát, Beckert múlta felül –, majd a következő évben ketten együtt aranyérmet szereztek a barcelonai olimpián. Előzőleg szintén párosban, de még a veterán John McEnroe oldalán diadalmaskodott Wimbledonban is. Ezután következett az 1993-as vb-elsőség – majd 1994-ben a US Open, míg 1996-ban a Roland Garros fináléját elbukta. Viszonylag rövid pályafutását a Grand Slam-kupa megnyerése (1992), a csapat-világbajnoki cím (1994) és két Masters-torna-diadal (1993: Hamburg, Stockholm) tette még szebbé.