Ronaldinho „nagyon rondán" is aranyat ért

Rendhagyó mérkőzést rendeztek a Camp Nouban 2005. november 29-én: a házigazda Barcelona egy izraeli-palesztin vegyes csapatot fogadott a közel-keleti békefolyamat támogatásának jegyében. A nemes kezdeményezés több mint 30 ezer szurkolót csábított a stadionba, igaz, a többség az Aranylabda átvétele után először pályára lépő Ronaldinhóra volt kíváncsi.

Pedig a meccs körítése sem volt mindennapi: hét nyelven írták ki a gyepszőnyeg köré a béke szót, fellépett izraeli, arab és több katalán énekes is, az egybegyűlteket a pályán köszöntötte a híres színész, Sir Sean Connery, a nézőtéren pedig többek között Simon Peresz, egykori izraeli kormányfő foglalt helyet, de képviseltette magát a palesztin minisztertanács is.

Az egyik szektorban izraeli és palesztin zászlók együtt lobogtak, a vendégek szépítésekor pedig az egész stadion felállva ünnepelt – a másnapi helyi lapok ki is emelték, hogy ekkora ováció még sohasem fogadott egyetlen vendégtalálatot sem a gránátvörös-kékek arénájában. A katarzis azonban elmaradt, mert Abasz Szuan gólját követően a „Békecsapat" tagjai nem ölelkeztek össze...

A meccs persze igen alacsony iramot hozott, a Barca – a világ talán legjobb formájú alakulata – akkor szerezhetett volna gólt, amikor csak akart, de Ronaldinhóék előzékeny házigazdának bizonyultak, és csupán a fordulást követően vették be szerény képességű ellenfelük kapuját. Előbb Deco, majd a rég látott Maxi López volt eredményes (a szőke argentin jegyezte az elsőnél az asszisztot), de eztán leálltak, és jöhetett a már említett közel-keleti találat.

Természetesen már az elején is a brazil csillag kapta a legtöbb tapsot, az ő nevét skandálták a legtöbben, a kifeszített transzparensek zöme is őt köszöntötte, és így ugyan megvolt az esély arra, hogy a puszta jelenléte teljesen háttérbe szorítja az igazi apropót, de a friss aranylabdás szerényen viselkedett – nem mutatta meg a Párizsban átvett díjat (a Sevilla elleni bajnokira tartogatva azt, amikorra már telt házat vártak) –, és voltaképpen csak arra koncentrált, amit igazán szeret: a labdarúgásra.

Mindig is szívvel-érzéssel művelte ezt a játékot, nem véletlenül lett a legfőbb ismérve (persze a pályán kívül is) az arcáról letörölhetetlennek tűnő vigyor, amelyből bőven kijutott a párizsi ceremónia alatt az őt körülvevőknek. Főként a mindennél előbbre való családnak tartogatott belőle az ünnepelt, ám ezúttal az (öröm)könnyek is megjelentek: Ronaldinho még csak-csak, de édesanyja, Miguelina már nem tudta megállni sírás nélkül.

„Gyermekkori álmom vált valóra – mondta a boldog aranylabdás. – Ez életem legszebb időszaka. Amikor arról pusmogtak, hogy én kapom meg ezt az elismerést, inkább nem akartam meghallani, mert nem kívántam beleélni magam olyasmibe, amiben nem lehettem biztos. Sokkal jobb egy ilyen ünnepi pillanatban átélni a megvalósult álom örömét."

A ceremóniának egyébként megadták a módját, hiszen a rivaldafényben nem csak a nap hőse fürdőzhetett: Joseph Blatter FIFA-elnök kíséretében az addigi győzteseket (köztük Albert Flóriánt, vagy épp akkori szövetségi kapitányunkat, Lothar Matthäust), sőt a nagy európai klubok vezetőit is felhívták a színpadra.

Csak jelzésképpen kiemelünk öt nagy meccset Ronaldinho életművének 2005-ös fejezetéből. Tán furcsa lehet, hogy vesztes fellépéssel nyitjuk a sort, de a március 8-i Chelsea–Barcelona mérkőzésen (4–2) a brazil mágus hatalmas gólt rúgott: a 16-os vonaláról, a védők gyűrűjéből, helyből, csőrrel, védhetetlenül. Plusz addigra már volt egy értékesített tizenegyese is.

A június 5-i Brazília–Paraguay találkozón (4–1) a játékos szülővárosában szerepelt a selecao, és az 55 ezer szurkolónak nem is kellett csalatkoznia: kedvencüknek oroszlánrésze volt a győzelemben, amellyel az együttes csaknem biztossá tette a világbajnoki részvételét.

Az ősi ellenfél Argentínát lefocizni a pályáról egy nagy nemzetközi torna (Konföderációs Kupa) döntőjében – létezhet-e ennél nagyobb öröm egy brazil számára? Június 29-én Ronnie csapatkapitányként vezette társait, és a harmadik gólt ő maga lőtte a szintén 4–1-re végződő erőpróbán. A támadó amúgy a megelőző két mérkőzésen (Japán és Németország ellen) is eredményes volt, amivel az az évi válogatottbeli termelését (6) le is zárta.

A szeptember 27-i Barcelona–Udinese BL-meccs (ismét 4–1) arra kínált megfelelő alkalmat, hogy Ronaldinho ne csak pazar mezőnybeli megmozdulásokkal, mesteri passzokkal, hanem gólokkal is a rivaldafénybe kerüljön a Camp Nouban. Nem sokkal a kezdés után szabadrúgásból csavart az olasz kapuba, még a szünet előtt egy ügyes gurításból jött a második, majd az utolsó percben bevarrt egy büntetőt is.

És végül, hogy a mai nap fő eseményéhez is kapcsolódjunk: Real Madrid–Barcelona 0–3. A november 19-én a Bernabéuban lejátszott el clásico második félidejében nem egészen húsz perc leforgása alatt a dél-amerikai ász kétszer is halomba döntötte a nagy rivális védőit, mielőtt okosan a kapuba lőtt volna. Még a fővárosi publikum is megtapsolta a nagyszerű dél-amerikait – mi tagadás, szemben a helyi menőkkel, ő ezúttal is tényleg szórakoztatott!

Honnan is indult ez a bámulatos karrier, amely aztán ilyen fokú elismerésbe „torkollott"? Az egyébként nem túl jómódú Porto Alegre-i családban csak rövid ideig érezték magukat szerencsétlennek a kis Ronaldo de Assis Moreira 1980. március 21-i születését követően, mert hát a fiúcska nem volt egy szépség, de mihelyt annyira kinőtt a földből, hogy egészségeset rúgjon a labdába (amely a feszület után a második legfontosabb kegytárgy Brazíliában), szülei egyből „megbocsátottak" Istennek, már ha egyáltalán megharagudtak rá a srác esztétikai satnyasága miatt.

„Amilyen csúnya, olyan briliánsan bánik a labdával" – szaladt körbe először a famílián belül a megkönnyebbült sóhaj, amely később eufórikus elragadtatássá lett azok körében, akik a Ronaldinho által erősített csapatokért szorítottak.

A támadó megjelenése persze így is központi téma maradt: Roberto Carlos (országos cimborája a válogatottban) például a következő kulisszatitkot osztotta meg annak idején a széles tömegekkel: „Ronaldót mindig a »Rondának« nevezem, Ronaldinhót pedig a »Nagyon Rondának«. Nem kell aggódni értük, ők engem »Törpeként« emlegetnek." Ronaldinho persze gyorsan megvédte magát, kijelentvén: „Én szimpatikus ronda ember vagyok, aki az idő előrehaladtával szépül meg."

És valóban igaz, hogy a csúfság nem akadály, ha az ember tehetséges. Ez a „Nagyon Ronda" futballista már-már David Beckhamet, a XXI. század férfiideálját szorongatta a reklámpiacon, hiszen a világ egyik legnagyobb sportszergyártójának nagykövete, egy nem kevésbé tehetős bank, egy üdítőgyártó, egy mosóporgyártó, egy telekommunikációs és egy eseményszervező cég reklámarca is volt...

Mindez annak révén, hogy varázslábakkal áldotta meg a Mindenható: elképesztő indulósebesség, a cselei sokszor a fizika törvényeit hazudtolják meg, a kapusok már akkor rettegnek, amikor meglódul feléjük.

Pedig Ronaldinhót gyermekkorában óriási trauma érte, édesapja egy szívroham nyomán belefulladt egy medencébe, így félárvaként járta végig a szamárlétra összes fokát a helyi nagyágyúnál, a Gremiónál. Abban az évben (1997) kapott profi szerződést, amikor első brazil játékosként Ronaldo az Aranylabdát, de nem telt bele sok idő, és már a klub egyik legjobbjának tekintették.

Aztán 1999-ben hivatalosan is nevet kellett váltania: a Ronaldo keresztnév eleve foglalt volt, a Ronaldinho önmagában pedig azért nem volt elég, mert az akkor még szintén nagyon fiatal „igazi" Ronaldót sokszor becézték így hazájában. Ezért lett belőle Ronaldinho Gaúcho, amely a támadó születési helyére utal (a művésznév második fele azonban később feleslegessé vált).

Természetes folytatása egy tehetséges brazil labdarúgó életének, hogy bejelentkeznek érte a gazdag európai klubok. Hősünk mindössze 21 esztendősen kötelezte el magát a Paris Saint-Germainhez, de a francia fővárosban eltöltött két évad legfeljebb az itteni futballhoz történő akklimatizálódásra volt jó, a klubbal ugyanis nem nyert semmit (viszont az UEFA-kupa első körében játszott Párizsban az Újpest ellen is, s persze főszerepet vállalt a 3–0-s győzelemből, gólt is fejelt).

A legjobb eredménye a PSG-vel egy vesztes kupadöntő volt, igaz, sokak szerint az akkori játékostársai képtelenek voltak felnőni mellé. Az is tény, hogy nem ápolt túl jó kapcsolatot a gárda edzőjével, Luis Fernandezzel, ráadásul a párizsi éjszakai élet egyik prominens szereplőjének tartották, ami – feltéve, hogy igaz –, ha nem is ártott, de biztosan nem használt a teljesítményének.

Aztán jött a nagy ugrás 2003-ban, és immár világbajnokként írt alá a világ egyik legnagyobb egyesületéhez, a Barcelonához, amely az ősi rivális Real Madrid orra elől vitte el 30 millió eurót fizetve érte. Első katalóniai évadjában sem nyert semmit, de 2004 tavaszától érezhető volt: lassan vezéregyénisége lesz egy igen ütőképes csapatnak, így senkit sem ért váratlanul, hogy a 2004–2005-ös idényben robbantott – néhány kiemelt mozzanatáról már fentebb írtunk.

 „Ő a legjobb – szögezte le gondolkodás nélkül a díjátadó előtt a futball koronázatlan királya, Pelé. – Hasonlítunk egymásra, hiszen ő is nagyszerűen képviseli Brazíliát, csakúgy, mint én annak idején." A Fekete Gyöngyszem véleményével a Maradona-pártiak legtöbbször azonnal szembeszállnak, de ez esetben az „isteni" Diego is azonos módon vélekedett („Pillanatnyilag nincs jobb labdarúgó Ronaldinhónál...").

A francia szaklap voksolása nemegyszer vitákat vált ki, hiszen tényleg szubjektív egy játékos megítélése, öt esztendeje azonban lehengerlő volt a Barca kulcsemberének fölénye. Az ötvenkét szavazóból ötvennél bekerült az első ötbe, negyvennyolcnál a dobogóra is, harmincháromnál pedig abszolút első lett – 225 pontjával végül is simán előzte meg a másik két „érmest", Frank Lampardot (Chelsea, 148) és Steven Gerrardot (Liverpool, 142).

Az Aranylabdával gyakorlatilag teljessé vált a gyűjteménye, hiszen korábban (2002) világbajnoki címet szerzett, volt már kontinensbajnok (1999), az aktuális évben győzelemre vezette hazáját a Konföderációs Kupán, a Barcelonával az előző évadban bajnoki címet és Spanyol Szuperkupát nyert, a játékostársak szakszervezete (FIFpro) és a FIFA pedig a föld legjobbjának választotta (2005, s majd 2006 végén, illetve 2004-ben és 2005-ben).

A listát összegezve csak a Bajnokok Ligája-trófea elhódítása várt rá az igazán értékes labdarúgódíjak közül – s a döntés utólagos igazolásaként fél évvel később a két spanyolországi elsőség megduplázása mellett az is meglett neki és együttesének! Az UEFA pedig mindezt értékelve a szezon klubfutballistájának szavazta meg.

Végezetül két korabeli sajtókommentár – azon felül, hogy a győztes kiválóságát mindenki elismerte. A Daily Telegraph szerint Ronaldinho mágikus cselei azt üzenték a labdarúgóvilágnak, hogy a legnagyobb szórakoztató uralja a sportágat, míg a Gazzetta dello Sport így fogalmazott: „Minden bizonnyal ő a jelenlegi mezőny legfantáziadúsabb futballistája, s nem hiányzik belőle a régiek eleganciája".

Bárhogy is alakult a pályája az elmúlt fél évtizedben, legszebb éveinek művészetére még sokáig emlékezni fogunk.