Katalán és baszk önállóság: csillagos ötös!

Jó néhány éve tradíció már, hogy az év végi ünnepek előtt (vagy között) pályára lépnek Spanyolország különböző tartományi válogatottjai, aminek nem csupán közösségformáló ereje van az érintett régiók lakói számára, de sportértéke is, hiszen a játékosok többnyire az igencsak nívós spanyol élvonalban szerepelnek – jó néhányan közülük kimondottan erős csapatokban –, ráadásul többnyire a meghívott vendégek is jó nevű gárdák.

A cikkünkben részletesebben taglalt mindkét helyi válogatott jelentős múltra tekinthet vissza. Katalónia együttese például már 1912-ben, nyolc évvel a hivatalos spanyol nemzeti csapat első szereplése előtt(!) bemutatkozott: Párizsban 7–0-ra kikapott a francia ligaválogatottól. Azonban hogy már akkor is ügyes fiatalemberek kergették a labdát a Földközi-tenger kellemes észak-spanyolországi partvidékén, azt jelezte az esztendőt záró barcelonai visszavágó eredménye: 1–0-val törlesztettek a házigazdák.

Franco tábornok harmincas évekbeli hatalomra kerülése után értelemszerűen megritkult a katalán alakulat szerepléseinek száma – kisebb csodának minősül, hogy ezekben az évtizedekben sem tiltották be a létezését. Többször is játszottak ebben az időszakban – persze a kormányzat által üldözött katalán nyelv, jelképek és zászló háttérbe szorítását kényszerűen tudomásul véve –, s a Barca klasszisaként a patinás klub egyik legnagyobb „befogadott" közönségkedvence, Kubala László is kiemelt szerepet kapott.

Olyan is előfordult egyébként, hogy mint meghívott vendégjátékos a Real-sztár Alfredo Di Stéfano szintén az együttes tagja volt (gólt is lőtt az olasz Bologna ellen), majd nem sokkal később visszatért, és a friss BEK-győztes „királyiak" színeiben részt vett Barcelona város válogatottjának tönkreverésében.

Szintén tiszteletbeli csapattagnak számított a gránátvörös-kékek híveinek sok örömöt szerző Johan Cruyff és Johan Neeskens, akik 1976-ban hollandként futballoztak Katalónia nagyobb dicsőségére. Ez a Szovjetunió elleni meccs (1–1) amúgy a Franco-rezsim végét is köszöntötte – utána viszont egészen a kilencvenes évek közepéig nem állt össze újra a régió közös csapata.

Baszkföld válogatottjának régmúltja valamivel kevésbé jelentős, mivel három év „késéssel" debütált – viszont rögtön 6–1-re lelépte Bilbaóban a katalánokat –, majd 1938 és 1979 között egyáltalán nem játszhatott mérkőzéseket. Utána azonban hamarabb rendszeresítette a fellépéseit, és 1980 – a magyar válogatott elleni 1–5(!) – után 25 esztendőn keresztül veretlen maradt (2005-ben Kamerun keserítette el a San Mamés Stadion közönségét).

Amikor elérkeztünk 1998. december 22-höz, Katalónia még csak a második bevetésénél tartott legújabbkori története során. Az előző évben Bulgáriával végzett 1–1-es döntetlenre, míg következő vendégének Nigériát választotta. Az abban az időszakban fénykorát élő afrikai társulat még úgy is óvatosságra intett, hogy legjobbjai nélkül, „B-összetételben" érkezett a Montjuic Stadionba: igazából csak Samuel Okunowo (Barcelona), Pascal Ojigwe (Kaiserslautern) és Garba Lawal (Roda) volt ismert név.

A katalán együttes természetesen a Barcelonára épült, így tagja volt például napjaink sztáredzője, Josep Guardiola, aztán Sergi, aki később pont tőle örökölte klubjuk csapatkapitányi tisztét, a '98-as vb-t is megjáró Albert Celades, aki szokatlan módon később az örök rivális Realban is lehúzott jó pár évet, illetve egy ismeretlen ifjonc, bizonyos Xavi: 2010 egyik legértékesebb labdarúgója éppen néhány nappal korábban, 18 esztendősen szerezte meg az első élvonalbeli gólját (győztes idegenbeli találat volt Valladolidban!).

Természetesen azért a második számú barcelonai klub, az Espanyol is képviseltette magát, a csapat egyik ásza, Raúl Tamudo révén – akinek egyik csatártársa pedig a nagy Cruyff fia, a kettős (holland-spanyol) állampolgárságú Jordi volt. Az akkor a Manchester Unitedban légióskodó támadó korábban maga is a Camp Nouban futott be labdarúgóként.

A házigazdák remekül kezdtek, a 18. percben máris 2–0-ra vezettek Óscar és Celades révén. Az utóbbi, aki mellesleg társának a gólpasszt adta, az első fél óra végén duplázott: a Dani lövése után kipattanó labdát vágta William Okpara kapujába. A második félidőben sem vettek vissza az iramból az új emberekkel felfrissített vendéglátók, aminek az 52 ezer néző roppantul örült, hiszen a 83. percben Tamudo, a 89.-ben pedig Joan Barbará jóvoltából újabb kétszer ünnepelhettek – 5–0!

A találkozó amúgy sportszerű légkörben zajlott, legalábbis a pályán – a játékvezető mindössze egy sárga lapot mutatott fel –, viszont a lelátón volt egy kis csihi-puhi. A katalán szurkolók egy csoportja ugyanis összecsapott a spanyol zászlót lengető, vagyis a provokációtól a jelek szerint nem idegenkedő drukkerekkel...

Eközben a baszk válogatott – vagy ahogyan arrafelé saját, senkiével sem rokonítható, egyedi nyelvükön magukat nevezik: Euskadi – már 11. alkalommal lépett pályára az újrakezdés óta, arra törekedve, hogy tovább javítson eleve kiváló mérlegén: tíz nekifutásból csak egyszer kapott ki (sosem árt hangsúlyozni: a mieinktől, de nagyon), és négy évvel korábban például az oroszokat verte meg, 1997-ben pedig (a nem sokkal előtte a Csank-csapatot 12–1-es összesítéssel megalázó) Jugoszláviát 3–1-re.

A San Sebastianban rendezett találkozón szereplő együttesből most csak három futballistát emelnénk ki: Julen Guerrero a helyi identitást (az elítélendő módszerekkel „dolgozó" ETA terrorszervezet mellett) leginkább kifejező, színtisztán baszkokból álló Athletic Bilbao emblematikus játékosa volt annak idején, míg a valenciai Gaizka Mendieta még csak ezután ért fel pályája csúcsára (a következő két idényben egyaránt BL-döntőig jutott, miközben az UEFA őt választotta a kupa legjobb középpályásának).

A harmadik nevesítendő emberünk pedig Francois Grenet, aki bordeaux-iként a franciaországi baszkokat képviselte. Jóval híresebb honfitársa, az ekkor már világbajnok Bixente Lizarazu nem volt ott a karácsonyi gálameccsen, ám ő a Girondins-nél töltött évei után, az 1996–1997-es szezonban az Athletic játékosaként bizonyította elkötelezettségét származása iránt.

Az ellenfél Uruguay A-válogatottja volt, amely mesze járt az idei sikereitől – nem hogy vb-elődöntőt nem játszhatott, de még az 1998-as világbajnokságra sem jutott ki –, viszont több más kipróbált profi mellett olyan ifjú csatárcsillagokkal állt ki, mint a juvés Marcelo Zalayeta (ekkor épp az Empolinál kölcsönben) és az interes Álvaro Recoba (akit abban az idényben pont a Veneziához küldtek „erősödni").

Noha a szünetben kevés esély mutatkozott rá, hiszen a Chelsea-ből érkező Gustavo Poyet révén a dél-amerikaiak még vezettek az első 45 perc után, végül a baszkok sem adták alább öt gólnál! A folytatásban ugyanis a javarészt Bilbao- és Sociedad-játékosokkal kiálló együttes eggyel magasabb sebességi fokozatba kapcsolt, és Óscar de Paula, Inigo Idiakez, José Antonio Ziganda (2), valamint Josu Urrutia találatával megfordította az eredményt: 5–1.

Az érdekesség kedvéért térünk ki arra, hogy egy harmadik speciális régió, a központi országrésztől földrajzilag is elkülönülő Kanári-szigetek – némi meglepetésre – ugyancsak könnyen lépett át az Eb-selejtezőcsoportjában akkor éppen élen álló Lettországon.

A „szigetlakók" 4–0-ra nyertek, és bár gólt nem lőtt, ott volt a csapatban az Atlético Madridból Juan Carlos Valerón is, aki a következő évtizedben – miközben a spanyol válogatottal megjárt két Eb-t és egy vb-t – a Deportivo La Coruna nagy korszakának egyik meghatározó alakja lett (szülőföldjétől tehát távol, Galiciában teljesedett ki).

A baltiak bukásának talán az volt az oka, hogy játszott ugyan náluk Rolands Bulders, a néhány évvel korábban a Stadler színeiben „vitézkedő" csatár, viszont még nem szerepelt a címeres mezben majd a következő évben debütáló Maris Verpakovskis, Lettország félelmetes hatékonyságú – és a mieinket később a 2004-es Európa-bajnokság kvalifikációja során alaposan elkeserítő – „támadó fegyvere"...

A hispán futball „felsőbbrendűségét" igazoló kiütéses sikerek nyomán minden szép és jó lett volna (leszámítva a barcelonai nézőtéri rendbontást), mégis volt valaki, aki nem volt rest, és azonnal belekötött az országba. Az O Jogo lisszaboni napilapnak adott interjújában ugyanis Gilberto Madail, a Portugál Labdarúgó-szövetség elnöke azt fejtegette: a regionális válogatottak létezése csökkentheti a szomszédos állam esélyét a 2004-es Eb rendezési jogának elnyerésére, és ebből a szintén pályázó Portugália előnyt kovácsolhat.

A sportvezető szerint az UEFA-nak a közelgő döntés pillanatában „el kell gondolkodnia azon, hogy – a többi kandidálóval ellentétben – a spanyoloknak gondjaik támadhatnak a regionális csapatok léte miatt". Bár az összes, általa kárhoztatott gárda szép győzelmet aratott, Madail szerint ez nem kedvezhetett a spanyol szövetségnek.

„Úgy véljük, hogy a spanyol labdarúgást a közös nemzeti válogatott képviseli, és a most kialakult helyzet nincs jó hatással az ország egészére. A portugál válogatott egyébként már kapott meghívásokat, hogy mérkőzzön meg egyes autonóm területek együtteseivel, de nem élt vele. Azt gondolom, ezen invitálásokat csak nagyon különleges alkalmakkor szabadna elfogadni, akkor is kizárólag az illetékes futballszövetségek hozzájárulásával.

A tartományok közötti egyensúlyozási politikával magyarázható az is, hogy az előírt öt helyett a spanyolok tizenöt stadiont neveztek meg a 2004-re szóló jelentkezésükben" – mondta Madail, hozzátéve, hogy nem szabad megengedni a néhány nappal korábban megrendezett találkozókhoz hasonló „függetlenségi és autonóm" kezdeményezéseket.

Túl azon, hogy szavai a sokat megélt közép-európai emberek füle számára bántóan ellenségesek a népek természetes önrendelkezési jogának elvével (és ekként igencsak sérthették a katalánokat, baszkokat, stb.), kilógott a lóláb is: kritikus észrevételeivel a konkurencia kárára próbálta javítani saját hazája nyerési esélyeit.

Ami a téma elvi részét illeti, tényleg mindkét említett régió már akkor is hosszú ideje küzdött, hogy mihamarabb önálló nemzeti válogatottal szerepelhessen a nemzetközi tornákon, és az ezzel kapcsolatban felvetődő kérdéseket elemezve Jean-Louis Dupont belga jogász pár hónappal korábban, 1998 októberében egy 200 oldalas anyagot készített. Ebben leírta, hogy a nemzetközi jog alapján Baszkföld és Katalónia válogatottja igenis pályára léphet külföldi együttesek ellen.

Más kérdés, hogy a további függetlenedést Spanyolországban is sokan ellenzik, köztük például Ángel María Villar, a helyi szövetség elnöki tisztét immár 1988 óta betöltő – valamint a FIFA-nál és az UEFA-ban is alelnök – sportvezető, aki egyébként baszk születésű...

Nem tudni bizonyosan, mennyi szerepe volt a madaili bírálatoknak, de tény, hogy 1999 októberében az európai szövetség Portugáliának adta a 2004-es Eb-t, és a nagy favoritnak tartott spanyolokat még az osztrák-magyar közös pályázat is megelőzte (minket persze nem vigasztalt, hogy nem lettünk utolsók...).

A torna nagy sikerrel zárult, ám a házigazda együttes az utolsó akadályban elbukott: az előzetesen a végső győzelemre 1:100-hoz adott görögök óriási bravúrral magukkal vitték Hellászba a Figo-féle nagycsapatnak szinte „kijáró" aranyérmet.

Miközben pedig Hispániában a tartományi gárdák továbbra is rendületlenül játsszák a karácsony tájéki barátságos meccseiket, a portugáloknak le kellett nyelniük, hogy míg ők nem tudták feltenni az i-re a pontot, addig az ő nézeteikkel is összhangban máig egyben tartott spanyol válogatott előbb (2008-ban) feljutott Európa trónjára (ez a selección második kontinentális elsősége volt), majd az idén a világéra is – szokás szerint néhány baszkkal, de főleg sok katalánnal a soraiban. Akik ráadásul a 16 között saját kezűleg (lábúlag) küldték haza Dél-Afrikából a velük szemben továbbra is frusztrált szomszédos portugálokat...