Már csak ez hiányzott: Maradonát a Realba!

Manapság egész évben, de különösen a nyári (és téli) holtszezonban – amelyet átigazolási időszaknak is szoktak nevezni – szinte záporoznak az olvasókra a különböző hírek és pletykák a lehetséges, illetve a tényleg meg is valósuló klubváltásokról. Külön cikkeket szentelnek az előzményeknek, az alkudozó felek véleményének és alkalmankénti cáfolatainak, SOS-jelleggel a „nagy bejelentésnek", utóbb pedig a reakcióknak és a szakértők elemzéseinek.

Mekkora feneket kerítene manapság a magyar sajtó is, ha a valaha volt egyik legnagyobb labdarúgó, Diego Maradona a nem különösebben nagyra tartott Napolitól a klubok klubja, a Real Madrid felé kacsingatna... Vagy legalábbis felröppenne az átszerződésének eshetősége... Az 1986. december 11-én érkező információt azonban viszonylag röviden elintézte a korabeli sportlap – persze az is igaz, hogy legalább a lényeges elemekről beszámolt már másnap.

Az El País című spanyol újság beszélgetést közölt ugyanis a világbajnok argentin válogatott legfőbb csillagával, mivel értesülései szerint a játékos tárgyalásba kezdett a Real Madrid vezetőivel.

„A Napoli érdekelt abban, hogy minél jelentősebb összegért adjon túl rajtam – mondta a sztárfutballista, akiről kiderült: novemberben valóban látogatást tett a spanyol fővárosban, és a Bernabéu-stadionban megnézte a gárda egyik bajnokiját az egylet elnöke, Ramón Mendoza meghívásának eleget téve. – A Realnak és a Juventusnak van elég pénze ahhoz, hogy megvegyen. A Napoli viszont sohasem egyezne bele abba, hogy másik olasz klubban játsszam."

Megkérdezték a „királyiak" első emberét is, aki így nyilatkozott: „Maradona óriási egyéniség, a Real pedig óriási klub. A játékos és a mi útjaink találkozhatnak. Még nem tettünk határozott lépéseket annak érdekében, hogy ezek az utak találkozzanak."

Nápolyban általános volt a meglepetés az El País-cikk olvastán. A Reuter rögtön közölte is a helyi csapat egyik illetékesének szavait: „Ezek a hírek tökéletesen tévesek és lehetetlenek". A hírügynökség tudósítója szeretett volna Maradonával is szót váltani az ügyben, és tisztázni: kacsa vagy nem kacsa az esetleges átigazolása. A játékost nem, csupán a szóvivőjét sikerült elérni: „Jelen pillanatban csak arról beszélhetek, hogy Diegót még 1988-ig a Napolihoz köti a szerződése."

És milyen jól tette, hogy ott maradt az éppen (három pont fórral, veretlenül) élen álló csapatnál – legalábbis az idény végéig... Hiszen az 1986–1987-es szezonban a szegény, lesajnált, addig semmi komolyat nem nyerő gárdával megszerezte a klub történetének első scudettóját, megspékelve mindjárt egy kupagyőzelemmel is.

A már a hetvenes évek közepétől zseniként kezelt Maradona 1984-ben, az első két európai idénye után szerződött Barcelonából Nápolyba (a katalóniai nyitó szezonjában még három kupát is elhódítottak, a másodikban  már semmit, részben mert a kis argentint a nevezetesen brutális Goikoetxea-affér jó időre kivonta a forgalomból), méghozzá 13 millió dollárért, ami egészen 1990-ig világrekordnak számított.

E csillagászati összegért (no meg az ottani karrierje során állítólag saját magának megkeresett 30 millióért) cserébe az ő „feladata" volt örömöt csempészni a többségükben szegény dél-olaszok életébe, akiknek a gazdag északi klubokkal szemben nem volt túl sok részük addig labdarúgó-diadalokban.

A Napoli drukkerei nem is csalódtak Maradonában, akivel az együttes hat év alatt két olasz bajnoki címet (a másodikat 1990-ben), valamint egy-egy Olasz Kupa- (1987), UEFA-kupa- (1989) és Olasz Szuperkupa-trófeát (1990) szerzett, míg előtte hosszú évtizedekig csak két hazai kupagyőzelemig jutott.

Most abban ne mélyedjünk el, hogy a dél-amerikai géniusz egy „kicsit" elszállt a sikerektől, és Nápolyban már 1986-tól aktát vezetett róla a rendőrség. Voltak házasságon kívüli apasági esetei is, de komoly bajba nem ezek miatt keveredett, hanem mert hamar a helyi maffia, a camorra vonzáskörébe került, s ez bizony a kokainhoz vezető utat is megnyitotta előtte. Egyre több fegyelmi problémája lett a csapatánál is, a végén edzeni már csak „szoros kivételként" szállt be a társai közé – ám amikor pályán volt, csuda dolgokat művelt.

1991 márciusában pedig robbant a Bari elleni találkozó kokainos doppingbotránya; a futballista – akit egyéb ügyei miatt egy olasz lap már januárban a leginkább utált embernek szavazott meg – sietve hazatávozott, ahol a vb-cím miatt neki örökre hálás argentinok az összes sötét dolog ellenére is áldozatként fogadták. Olaszországban nem játszott többé, sőt az országba se nagyon tette be újra a lábát a különböző „elintézetlen" ügyei miatt, Nápolyban azonban máig élénken él az emléke.

További pályájára és életútjára itt nem térnénk ki, azon ugyanakkor érdemes egy pillanatra eltűnődni, hogy egy Maradona habitusú ember, pláne az ő latin-amerikai származásával és kulturális hátterével aligha lenne elképzelhető északi csapatban, azaz például Angliában. Britanniába akkoriban még amúgy se áramlottak annyira a légiósok, mint manapság, a francia és a német bajnokság pedig nem az ő kaliberéhez illő volt.

Maradt tehát Spanyol- vagy Olaszország, és az utóbbin belül is a délebbi részek, hiszen Észak-Itália inkább a nyugat-európai jelleget viseli magán – nem véletlen, hogy például annak idején Milánó egyik fele hollandokat, a másik meg németeket bálványozott. Tehát a Serie A-ban még Róma jöhetett volna szóba, de mint tudjuk, Nápoly csapott le a kis argentinra, másnak meg nem engedte át a környéken.

Spanyol földön két klub rúghatott labdába (noha pályája leszálló ágában még Sevillában is megfordult az „isteni Diego"): a Barcelona, ahol nemcsak elméletileg és ötlet szintjén, hanem valóban játszott, meg a nagy rivális fővárosi sztárklub. Úgyhogy okkal mondhatjuk, amit a cím is állít a klasszis múltját összegezve: már csak ez (utóbbi) hiányzott – mármint Maradona a Realnál.

Pedig a gondolat természetszerűleg felvetődött, s nyilván ott is nyert volna bajnokságot és kupákat, sőt valószínűleg még többet, mint így, de a „királyi gárdánál" csak egy lett volna a klubtörténet sztárpanteonjában (még ha valószínűleg annak legdicsőbb tagja is) – olyannyira viszont nem formálta volna át a város és az emberek életét, mint Nápolyban tette.