Pokolian jó „torony" – élő NBA-emlékmű

Amikor a 218 centi magas Ferdinand Lewis „Lew" Alcindor az egyetemi bajnokság fő sztárjaként – mint az NCAA sorozatban háromszoros bajnoka, egyúttal legjobbja –1969-ben megérkezett az NBA-be, az észak-amerikai profi kosárlabdaligában még ott pattogtatott a hőskorszak két nagyágyúja, Wilt Chamberlain és Oscar Robertson, míg Bill Russell épp akkor vonult vissza.

Amikor 1989-ben a különböző csarnokok nézőközönségének álló ovációja és az őt minden helyszínen elhalmozó ajándékok özöne közepette befejezte karrierjét, már a klubtárs Magic Johnson, továbbá Larry Bird és az ifjú titán, Michael Jordan volt a legnagyobb király. Kareem Abdul-Jabbar azonban, merthogy 1971-es iszlamizálása óta így hívják, mindannyiuk mellett igazi klasszisként tündökölt, sőt a hetvenes években rekord jelleggel hatszor is az alapszakasz MVP-je lett.

Abszolút csillaga és reklámarca volt a mifelénk akkoriban még kevésbé ismert tengerentúli bajnokságnak, amelyben 1975-től a Lakers híveit boldogította. Los Angelesben a nyolcvanas évek nagycsapatának egyik vezéregyéniségeként alkotott, ami öt aranygyűrűt hozott neki a konyhára (történetünk idején ebből még „csak" háromnál tartott), vagyis összesen hattal zárt, hiszen még 1970-ben az év újonca lett, majd egy évre rá bajnok is a Milwaukee Bucksszal. Ekkor a döntő MVP-jének is megszavazták – majd még egyszer (1985), immár Kaliforniában.

Amikor abbahagyta (24.6 pontos és 11.2 lepattanós mérkőzésenkénti átlaggal), ő volt minden idők legtöbb NBA-meccset játszó kosarasa. Ezt azóta a bostoniak legendája, Robert Parish megdöntötte, az viszont továbbra is Abdul-Jabbar csúcsa, hogy senki nála több pontot nem gyűjtött (38 387), illetve nem került be többször az évad All Star-csapatába: 1978 kivételével mindig, azaz 1970 és 1989 között 19-szer!

Az 1985-ben a tekintélyes Sports Illustrated által az év sportolójának választott, egyebek mellett szinte kivédhetetlen „égi" horogdobásairól is híres centerrel – az egyik első „óriástoronnyal", aki nem csak kimagaslott a mezőnyből, de szó szerint játszani is tudott – 1986. december 9-én készített exkluzív interjút a Nemzeti Sport Egyesült Államokban „portyázó" tudósítója.

Az alábbiakban az ittenitől oly eltérő – számunkra pedig felettébb misztikus – amerikai sport- és sztárvilág korabeli megismeréséhez akkoriban hozzájáruló egykorú cikket olvashatják.

„A világhírű kosárlabdázó immár majdnem két évtizede az amerikai profi ligában, az NBA-ben keresi a kenyerét. Mondhatnánk ugyan kalácsot is, hiszen egyike a legjobban fizetett játékosoknak.

A már javában zajló idei bajnokság időszakára, amely alig tesz ki nyolc hónapot, kétmillió dollárt fizet neki a Los Angeles Lakers. Egyes nézetek szerint van, aki negyvenévesen már szertárosnak is öreg. Ő az egyik legjobb csapat kulcsjátékosaként sem minősül annak. Ez nem is vita tárgya. Ami napirenden van itt Los Angelesben, az a festés.

Történt, hogy Kareem Abdul-Jabbarnak leégett a háza (még 1983-ban – a szerk.). Nyilván ennek mikéntje is megérne egy misét. A biztosító – azért ez is valami – mise helyett 14 millióval fizetett. Nem lehetett csúnya ház... Amíg az új épült, a neves sportoló bérelt egy másikat. Alighanem azt akarhatta, hogy átmeneti lakhelye is szép legyen, hát kifestette. A falakat lilára varázsolta, az ablakrészeket kékre, a parketta pedig – milyen más – piros lett.

Mindez onnantól nem Jabbar magánügye, hogy kész lett az új otthon, a »szükséglakásba« pedig visszatért a régi lakó. Az ő ízlésvilága ugyanis eltér Jabbarétól. Látva a színkavalkádot, rosszul is lett. Követelte tüstént az otthona helyreállítását. A sztár azonban nemet mondott. A két fél jelenleg perben áll egymással, a sajtó pedig ujjong. Végre egy jó sztori, lehet min csemegézni.

Amikor Jerry West, a Los Angeles Lakers ügyvezető elnöke a Forum-sportcsarnokban lévő irodájában közölte, hogy mindenben készséggel segít, arra kértem, hogy ültesse le velem Jabbart. West nem zárkózott el, de egyre megkért:

– Csak azt a festést, ha lehet, ne említse. Két hónapja, amióta a per tart, mással sem szekírozzák.
– Természetesen nem téma a festés, de maga azért megmondhatná: ha igaz, amit a lapok írtak, egy ilyen gazdag sportoló miért nem fizet?

Jerry West mintha fontolgatta volna a megfelelő választ. Végül is a lehető legtisztességesebbet adta: »Nem tudom...«

Az elnök szava szent. Alig tíz perccel az edzés után Jabbar ott ül velem szemben. Nem érdeklődött, ki fia-borja vagyok. Várta a kérdéseimet. A kétmillióban feltehetőleg ez is benne van.

Az adott testhelyzetben nem láttam a 218 centis óriás feje búbját, de anélkül is egyértelmű, hogy már igencsak kopaszodik. A szeme persze nem a korától gyengült, hiszen emberemlékezet óta speciális szemüvegben játszik. Világos azonban ránézésre is, hogy őt sem kíméli az idő.

– Miképp bírja még ma is felvenni a versenyt a húszévesekkel?
– Ma is többet edzek, mint bárki más.

– Edzésen, edzés után?
– Mindenkor. Én úgy ébredek, hogy kosaras vagyok, ebben a tudatban reggelizem, ebédelek, nem vacsorázom, fekszem és így tovább. Bizonyára hallott már arról, hogy jógázom.

Esküszöm, hallottam, mégis azt feleltem: »Nem hallottam.« Csak ekkor kérdezte meg:
– Honnan jött?

– Budapestről.
– Az más – felelte elnézőbben. – Itt a környezetemben tudják, hogy naponta két-három órán keresztül speciális gyakorlatokat is végzek. Ha csak tehetem, ugrókötelezem. Három-négy kilós egyedi sportszerrel teszem ezt. Ezerszer, sőt kétezerszer, ötezerszer, az időtől, a programtól függően.

– Hogy bírja még mindig a terhelést?
– Fizikailag jól. Szerintem lehet valaki harminc-, negyven- vagy akár ötvenéves, a terheket ugyanúgy képes elviselni. Az akarat az, ami rendszerint elkopik. A legtöbben idegileg, szellemileg nem bírnak egy idő után a kívánt szinten helytállni. Egyre nehezebb és nehezebb lemondaniuk az örömökről, a gyönyörökről. Hány és hány sportoló vállalja azért a megpróbáltatásokat, hogy híres, gazdag, népszerű, ellenállhatatlan legyen. Aztán amikor valóra vált az álom, amikor vonzó lesz a neve, a teljesítménye, a teste, akkor a helyzetet ki is szeretné használni. Aki a megszokottnál is tovább gyötri magát, az olykor elesik az élet egyfajta ellenszolgáltatásától. Értem a tizenhat-tizennyolc éves lányok húsz-harmincéves koromban rajongtak a legelszántabban. Pusztán azért, hogy egy-egy kosárral többet szerezzek, mégsem engedtem senkit a közelembe.  Jógaülésben néztem a messzeségbe, amikor mások hemperegtek. Megérte? – nézett a szemembe.

– Maga kérdezi tőlem? – szeppentem meg. – Hadd kérdezzem én magától.
– Az embernek egy élete van. A kérdés, hogy mivel kívánja kitölteni. Én abban sohasem hittem, hogy a nagy dolgok megférnek egymás mellett.  Vagy mindenáron győzni akarok, vagy lesz, ami lesz. Olyan elv nálam nincs, hogy »a buli után majd gyorsan lefekszem...«

– A kosárlabdasikerek mindenért kárpótolták?
– Igen. Engem igen. Csak tudom, hogy mások másként gondolkodnak.

– Ha nem fizetnék meg kétmillióval, akkor is így gondolkodna?
– Engem megfizetnek kétmillióval, úgyhogy erre a kérdésre nem tudok felelni.

– Ad-e még magának újat a játék? Élvezi-e még a kosárlabdát?
– Elsősorban annak örülök, hogy akik megfizetnek, elégedettek velem.

– Mit csinál majd akkor, ha egyszer abbahagyja a játékot? Pótol mindent?
– Nem. Ma már nem hiányzik, amit egykor elmulasztottam. Volt, amikor már-már szenvedtem érte, de most már nem.

– Hány évet játszik még?
– Jövőre abbahagyom. Igaz, negyedik éve hasonlóképpen tervezem, de a klubom mindig meggyőzött. Tudom, hogy évek óta szeretnék a helyemre a szovjet Sabonist megnyerni. Ha sikerült volna, akkor nyilván nem kellenék annyira.

– Fél-e attól az időszaktól, amikor már nem játszik?
– Nincs mitől félnem. Milliomos vagyok, a nevem jól cseng, bármikor feltűnhetek a képernyőn bármelyik termék mellett, lehetnék riporter, voltam már filmszínész, és hívnának ismét.

– Ha jól tudom, pilótát alakított egy katasztrófafilmben.
– Igen, igen. Pocsék történet volt, de miattam tódult a moziba a közönség. A sport bálványokat teremt. (Az 1980-as Airplane!, az Airport-filmek paródiája, amelyet a későbbi Csupasz pisztoly-trilógia alkotói készítettek, nem is volt annyira pocsék, legalábbis máig sokakat megnevettet, és a maga kategóriájában számos listán a legjobbak közé választották – a szerk.)

– Van-e bárminemű szenvedélye, mi az, ami tűzbe hozza, miben leli örömét?
– Csak azt szeretem, ami különös. Nem érdekel semmi, ami szokványos.

– Van-e kedvenc színe?
– A lila áll hozzám a legközelebb. Miért? – fordult felém a hatalmas ember.

– Semmi, semmi...

Jabbarról már könyveket írtak. A kosárlabdasport egyik legnagyobbja. Úgy látszott, Jerry West szavára nekem ennyi idő járt tőle. Lehet, hogy a »lilától«, de nekem többet nem adott. A beszélgetést követően a szobájában várt a klubelnök.
– Mit mondott a festésről? – kérdezte, holott ugye ezt a kérdést letiltotta.

– Azt mondta: a különöset kedveli. Meg a lilát.
– Semmi több?

– Semmi..."