Portói válság: na, jöjjön hát az a Mourinho!

A korunk nagy edzőzsenijeként kezelt José Mourinho – ő kezdte így kezelni saját magát, aztán a többség eltanulta tőle – manapság éppen azon morfondírozik, hogy maradjon-e jövőre is jelenlegi munkaadójánál, a Real Madridnál, amely egyébként egymás után a harmadik gigaklub, ahol dolgozik (a Chelsea és az Internazionale után).

Amikor 2002. január 21-én Octávio Machado lemondott a Porto kispadjáról, és valószínű utódjául a két nappal később tényleg aláíró fiatal honfitársát tippelték, annak már volt tapasztalata nagycsapatokkal – de elsősorban nem mint vezetőedző. Szakmai előélete és hozzáállása azonban keresetté tette hazájában, ahol mindhárom nagyágyúhoz volt már korábbról kötődése.

De menjünk sorjában. Egy egyszeres válogatott futballkapus fiaként 1963-ban született Setúbalban, és már tinédzserkorában besegített időközben trénerré váló apjának az ellenfelek feltérképezésében, miközben saját tréningjeiket is figyelmes szemmel nézte. Ekkor még persze fényes játékoskarrierről álmodott, ám néhány kisebb gárdánál (Belenenses, Rio Ave, Sesimbra) szerepelve hamar felmérhette, hogy ez nem fog menni, számára a másodosztály a végállomás. 

Noha édesanyja üzleti iskolába küldte, azt hamar otthagyta az egyetem testnevelési kara kedvéért, mivel már tudta: ő bizony edzőként akarja sokra vinni. Jól is ment neki a sporttudományokkal való ismerkedés, öt esztendőn át végig remek jegyeket kapott és az oktatás gyakorlati részeként diákoknak tartott testnevelésórákat.

Leendő sikerei felé azonban nem csupán a diploma megszerzése volt döntő lépés, hanem hogy elment Angliába és Skóciába a helyi szövetségek által szervezett kurzusokra – sokat tanult is, de legfőképpen talán a megszerzett nyelvtudásnak vette majd hasznát. Miután ugyanis először a Setúbalnál lett ifjúsági tréner, majd az Estrela Amadora másodedzőjeként ténykedett, 1992 nyarán megnyílt előtte a nagy lehetőség: a Sporting CP élére kinevezett nagy hírű Bobby Robsonnak szüksége volt egy, a portugál mellett angolul is kompetens szakemberre.

Mourinhóból így lett tolmács – de nemsokára már több annál, holott elsőre úgy tűnhetett, hogy máris távolodni kezdett a tervezett jövőképétől. Csakhogy munkájával, tudásával és ambíciójával kiérdemelte az idős kolléga tiszteletét és barátságát, aki szívesen beszélgetett vele taktikáról és más szakmai témákról.

Így aztán amikor másfél év után, 1993 végén Robsont elküldték a lisszaboniak – a tabella élén állt az együttes, ám az elnök nem nézte el az UEFA-kupa-kudarcot –, a Porto azonnal lecsapott a mesterre, aki természetesen vitte oda magával segédedzőjét is.

A hét évvel azelőtti BEK-győzelem ellenére ramaty állapotban (leapadt szurkolótáborral) átvett kék-fehérekkel előbb kupát, aztán kétszer bajnokságot nyertek, majd 1996 nyarán, két és fél esztendő után szépen továbbálltak – szó szerint szépen, a Benfica ellen idegenben 5–0-ra megnyert Szuperkupa-mérkőzéssel. A Barcelona hívásának természetesen nem lehetett ellenállni.

Mourinho még a korábbinál is jelentősebb szerepet töltött be, habár a médiából tájékozódó kívülállók számára még mindig ismeretlen maradt. Aki azonban a gránátvörös-kékek közelében mozgott, tudhatta, hogy a remek nyelvérzékéről ismét tanúbizonyságot tévő portugál asszisztens katalánul is gyorsan megtanult, aminek révén például a sajtókonferenciákon viszonylag sok szóhoz jutott mint fordító.

Ezen felül azonban edzéseket tervezett, és a játékosoknak (nem akárkiknek! – ez már a Barca volt...) adott taktikai tanácsokkal, az ellenfelek kielemzésével is hasznossá tette magát. Jól kiegészítették egymást az angol főnökkel: utóbbi a támadójáték híve volt és a személyre szabott feladatok kiosztásában jeleskedett, tanítványának pedig a védekezés lett az erőssége és taktikai meg edzéselméleti, azaz komplexebb vonatkozásokban mutatkozott tehetségesnek.

Az együttműködés az új állomáshelyen egy spanyol Szuperkupa-győzelemmel indult, és az idény végén Király-kupa-, illetve KEK-trófeával zárult. Robson ugyanis egyetlen szezon után „magára hagyta" munkatársát, mivel előbb átköltözött az általános igazgatói irodába, majd újabb egy esztendőt követően régi-új klubjánál, a PSV-nél visszatért az öltözők világába.

José Mourinho azonban ekkor már nélküle is értéknek számított, és marasztalták a csapat mellett – így került Louis van Gaal szárnyai alá. Második nagy mentorának lelkiismeretes stílusa is nagyban hatott rá, szorgalmas és precíz mentalitásuk jól összepasszolt. Észlelte ezt az ajaxos nagy korszaka óta mifelénk nemigen kedvelt holland vezetőedző is, aki meglátta a portugálban, hogy nagyobb dolgokra hivatott.

Rá is bízta a Barca B-csapatát, sőt néhány kisebb jelentőségű sorozatban a nagyot is – az egykori tolmács ezt többek között a Katalán Kupa megnyerésével hálálta meg 2000-ben. Az élvonalban pedig két spanyol bajnoki címhez járult hozzá a Földközi-tenger partján töltött három évadja alatt.

Törvényszerű volt, hogy hazájában is végre komolyan felfigyeljenek rá, bár a Benfica először másodedzőnek hívta. Az arroganciával szintén sokszor vádolt Van Gaal azt tanácsolta neki: ne fogadja el az ajánlatot, ehelyett mondja meg, hogy akkor vállalja, ha ő lehet a főnök. Így ülhetett le a lisszaboni „sasok" kispadjára 2000 szeptemberében, amikor négy kör után menesztették a német Jupp Heynckest – ezzel meglett a portugál mesterhármasa, mert a harmadik országos nagyágyúnál is alkalmazták (ráadásul immár önmaga miatt).

Ezután már hiába csábította a Newcastle-hoz segítőjének Robson azzal, hogy két év múlva majd megörökölheti tőle a menedzseri pozíciót, nemet mondott idős barátjának. Időközben viszont elnökváltás volt a Benfica élén, és az új presidente mást akart a helyére. Ezért amikor Mourinhóval a gárda december elején hangzatos 3–0-s győzelmet aratott a városi rivális Sporting felett, a tréner ezt használta ki helyzete tisztázásra: szerződéshosszabbítást kért.

Manuel Vilarinho reflexből nemet mondott, amire tárgyalópartnere reflexből lemondott. Ezt a sportvezető később bevallottan megbánta... A szakember pedig nem sokáig maradt munka nélkül, mert 2001 januárjában az Uniao Leiria élére állt, és az előző kiírásban még csak tizedik helyezett gárdát története legjobb eredményéhez segítette: ötödikek lettek.

Egy évvel később a Porto–Sporting örökrangadón mozgalmas csata után 2–2-es döntetlen született, és a kilencvenes évek második felében sorozatban bajnok, aztán azonban kétszer is „csak" ezüstérmes házigazdák ellenfelük, illetve a Boavista mögött a negyedik helyen álltak – még Mourinho csapata is előttük tanyázott jobb gólkülönbségével. A lemaradás azonban egyelőre nem volt vészes.

A hétközi pofon viszont nagyon fájt: a kupa negyeddöntőjében a „sárkányok" a középmezőnybeli Braga ellen hazai pályán három perc alatt elherdálták az előnyüket (1–2), ami 1960 óta a vendégek első sikerét jelentette a Das Antas Stadionban (a 2003-ban felavatott Estádio do Dragao elődjében). A címvédő kiesett. „Elsősorban fejben maradtunk alul, mert a gólunk után egyszerűen nem koncentráltunk a mérkőzésre, azt hittük, kihúzhatjuk a végéig" – értékelt Machado, akit vészjósló fehér kendőkkel búcsúztatott a közönség.

Következett a hétvégi bajnoki fellépés a helyi rivális Boavistánál, amely – nem kicsit váratlanul – az előző kiírást megnyerte! A „sakkosok" javuló formában voltak, a Porto pedig láttuk, milyenben, arra azonban senki sem számított, hogy a látogatók szinte semmi veszélyt nem jelentenek majd ellenfelük kapujára. Ráadásul a harmatgyenge játék mellett sportszerűtlenek is voltak: az utolsó percekben Deco törést érően rátartott az első gólt szerző Petit lábára, amiért persze kiállították.

A 2–0-s vereség nyomán a hátrány hét pontra nőtt az éllovas Sporting mögött és az együttes visszacsúszott az ötödik helyre, márpedig előtte huszonhat éven át nem volt ilyen „mélyen". Másnap Machado benyújtotta a lemondását, s egy nappal később papíron is rögzítették, hogy a nyáron Fernando Santos helyére érkező tréner közös megegyezéssel távozik. Már a legelső hírek arról szóltak, hogy az utód Mourinho lehet, aki pedig nem sokkal korábban a Benfica hasonló jellegű megkeresésére nemet mondott, mert érvelése szerint érzett annyi felelősséget a Leiria iránt, hogy az évad végéig ne hagyja el.

Nos, ehhez képest a portói szerződésbontással egy időben elbúcsúzott játékosaitól, hogy az este folyamán már be is mutathassák új tanítványainak – akik közül páran még emlékezhettek rá abból az időből, amikor a megelőző évtized közepén Robson mester jobbkezeként dolgozott velük. Ezúttal két és fél évre szegődött el.

Egy héttel később a madeirai Marítimót fogadta a kék-fehér alakulat, amely most sem kényeztette el a híveit. Egy öngóllal szerzett vezetést, majd kihagyott egy büntetőt is, végül mégis 2–1-re nyert.

Mindenesetre ez volt az első abból a tizenegy győzelemből, melyet az idény végéig (két-két iksz és kudarc mellett) összehozott új szakvezetőjével a csapat – ez az aránylag tetszetős mérleg bronzérmet ért. A kispad új gazdája ekkor legközelebbre már bajnoki címet ígért, és ezt olyan alaposan betartotta, hogy mellé a Portugál Kupát és Szuperkupát, illetve az UEFA-kupát is elhódították 2003-ban, hogy a ligaelsőség következő évi megvédéséről és a BL-diadalról már ne is beszéljünk...

„Győzelmünk jogosságához kétség sem férhetett – nyilatkozta még portói debütáló mérkőzése után José Mourinho. – Végig mi irányítottunk és mi voltunk a jobbak. Az eredmény nem tükrözi hűen a pályán történteket, de a lényeg természetesen a három pont." Ugye, ismerős ez a magabiztosság?