Van Nistelrooy: fél év alatt MU-legenda

A XX. század utolsó BL-döntőjén emlékezetes sikert arató Manchester United 13 játékosa közül, aki a Bayern München ellen 1999 májusában pályára lépett, több mint a fele a 2001–2002-es szezon előtt, közben vagy után távozott a csapat átalakulóban lévő keretéből.

Már az idény előtt továbbállt az Old Traffordról a veterán Teddy Sheringham és a sérülése miatt évek óta nem játszó Jesper Blomqvist, majd az évad legelején összekülönbözött Sir Alex Ferguson menedzserrel Jaap Stam, akinek a Lazióhoz kellett mennie. Az esztendő vége felé Andy Cole került a Blackburnhöz, és ugyancsak kitelt az ideje az MU-nál korábbi ékpárjának, a harmincat hozzá hasonlóan addigra betöltő Dwight Yorke-nak. Történetünk idején ő még a csapatnál volt és izgatottan várta sorsa alakulását (végül szintén a Roversnél kötött ki).

Aztán amikor véget ért a bajnokság, csendben szedte a batyuját Ronny Johnsen, valamint egy másik hátvéd, az egész kilencvenes évekbeli sikerszériában aktívan részt vevő Denis Irwin. Sőt, ekkor még úgy volt, hogy egy későbbi jövevény, a korban hozzájuk hasonlóan már igencsak benne lévő, világ- és Európa-bajnok Laurent Blanc is eligazol, ő azonban végül maradt még egy újabb idényre.

Mivel ez az írás nem átigazolási összegzésnek készült, az érkezők közül csak két nevet emelünk ki, azzal a szösszenettel megtoldva, hogy kilenc évvel ezelőtt ezekben a napokban a valenciai Roberto Ayala éppen azt nyilatkozgatta: ő lesz az MU következő sztárigazolása – de mint kiderült, a védelem újrabetonozása végül nem vele történt meg. Egy másik dél-amerikai játékos azonban tényleg a „vörös ördögökhöz" került, és a jövetele emlékezetesre sikerült.

A 23. esztendejében járó Diego Forlán hajszál híján a Middlesbrough-hoz írt alá, de aztán az izmosabbik angol klubot választotta kérői közül. Ő a saját kontinensén arról volt nevezetes, hogy az argentin Independiente színeiben az egyik őszi meccsén ötször is a hálóba talált – nem véletlenül fizetett ki érte szigetországi munkaadója 6.9 millió dollárt.

Mivel a szép emlékű Cole, Yorke, Sheringham, Solskjaer négyesből gyakorlatilag már csak az utóbbi volt bevethető, a Unitednek mindenképpen szüksége támadt veszélyes csatárokra. Az uruguayi tehetség pedig később sok szép mérkőzést játszott új állomáshelyén – de nem vált belőle korszakos egyéniség az együttesben.

Igazából majd 2004 után, Spanyolországban teljesedett ki, ahol előbb a Villarrealban, majd 2007-től az Atlético Madridban gyűjtögette a különböző gólkirályi címeket és Aranycipőket. A legsikeresebb szezonja az előző volt: Gera Zoltán Fulhamje ellenében Európa-ligát és (a BL-győztes Inter felülmúlása révén) Szuperkupát nyert klubjával, illetve a kettő között óriási meglepetésre az elődöntőig jutott hazája válogatottjával a dél-afrikai világbajnokságon, ahol a torna legjobbjának is megválasztották!

Nos, a szőke tehetség már megérkezett Manchesterbe, ám a figyelem elsősorban a David Beckhamékhez fél évvel korábban csatlakozó másik csatárra, Ruud van Nistelrooyra irányult ekkoriban. A nyáron akkori rekordösszegért (19 millió fontért) vásárolt játékos ugyanis az árához méltó nagy dobásra készült az élvonal 2002. január 19-i fordulójában.

Csakhogy igen nehezen lendült bele a listavezető a középmezőny végén szerénykedő Blackburn ellen, a németalföldinek esélye sem volt a gólszerzésre az első félidő hajrájáig. Akkor azonban Brad Friedel, a Rovers kapusa a földre teremtette a két védő között átszlalomozó Blanc-t(!), és a játékvezető a tizenegyespontra mutatott.

A 25 esztendős holland betalált, és ezzel egyedüli csúcstartóvá vált a Premier League-ben: ő lett az első, aki nyolc egymást követő bajnoki találkozón gólt tudott szerezni! Addig holtversenyben állt az egyaránt hétig jutó Mark Steinnel (Chelsea), Alan Shearerrel (Newcastle), Ian Wrighttal (Arsenal) és Thiery Henryval (Arsenal), ám közülük is csak Van Nistelrooy mondhatta el magáról, hogy akciógólokkal hozta össze a produkcióját. A büntető berúgásával ez most megszakadt, de a jelentősebb eredmény kétségtelenül az volt, hogy „lerázta" a riválisait.

Ezen kívül egy veretesebb rekordot is beállított, mégpedig Liam Whelanét. Az 1958-as müncheni repülőgép-szerencsétlenségben életét vesztő nagy előd az 1956–1957-es kiírásban ugyancsak nyolc egymást követő első osztályú találkozón volt eredményes, aminél jobbat nem értek el mások a United mezében. És mint láttuk, az 1992–1993 óta létező Premiership történetében pedig egyáltalán senki (az abszolút toplista élén, távoli messzeségben – 13-mal, 1926–1927 óta... – a wolverhamptoni Tom Phillipson áll).

A nagy széria egy bő hónappal azelőtt kezdődött, amikor egy szeptemberből elhalasztott meccsen a Derbyt 5–0-ra páholták el, és az igazi ráadást az jelentette, hogy közben az MU az összes szóban forgó összecsapását megnyerte, vagyis nyolc kör óta még pontot sem szereztek ellene a vetélytársak, így szép lassan a tabella tetejére kúszott, biztosan megelőzve az előzőleg csak rosszabb gólkülönbségével hátrébb szoruló Newcastle-t. S mivel másnap az Arsenal döntetlenen ragadt Leedsben, immár a vesztett pontok tekintetében is a manchesteriek álltak legjobban!

Visszatérve a Blackburn elleni erőpróbára, a második félidő elején a „hazalátogató" Andy Cole is részt vett abban az akcióban, melynek végén Craig Hignett egyenlített, majd a vetélytárs újabb – ám kimaradt – helyzetei következtek. Aztán Van Nistelrooy és Roy Keane kézbe vette az irányítást, és mialatt Forlán a nézőtéren osztogatta az autogramokat, a holland a 77. percben látványos ollózással eltalálta a lécet. A 2–1-es győzelmet végül egy ennél prózaibb gól hozta meg, amikor Paul Scholes átadásából Keane vette be a Rovers kapuját.

„Amikor megnézem, kik tartották eddig a csúcsot, elönt a büszkeség. A büntetőt ma Beckhamnek kellett volna rúgnia, de amikor meglátott, azt mondta, ha akarom, lőjem én. Nem haboztam, odaléptem, és bár eszembe jutott az Olympiakosz ellen kihagyott tizenegyesem, nem remegett meg a lábam. Azért párszor meg kellett igazítanom a labdát, mire tényleg megnyugodtam..." – vallotta be Van Nistelrooy, akit Sir Alex már 2000-ben el akart hozni a PSV-től, ám kiszemeltjének súlyos sérülése egy évvel késleltette a tranzakciót, így csak most válhatott belőle klublegenda.

Minél magasabbra tör azonban valaki, annál fájdalmasabb lehet, ha utána leesik. Január 23-án, azon a napon, amikor Forlán hivatalosan is aláírta végre a kontraktusát, a „vörös ördögök" a válságban lévő Liverpoolt fogadták. No persze másféle krízis volt ez, mint ami az Anfieldet manapság jellemzi: az októberben szívműtéten áteső Gérard Houllier távolléte két hónapig még kitartó lendület és eredményes szereplés után immár meglátszott a vendégeken, akik az előző kilenc bajnokijukon mindössze nyolc pontot gyűjtöttek.

A franciát helyettesítő Phil Thompson kezéből kicsúszott az irányítás, és a Pool bajnoki esélyei is fokozatosan csökkentek – merthogy akkoriban még a nehézségek dacára is az aranyéremért küzdött. Ezúttal helyzetek sorjáztak itt és kimaradt lehetőségek ott – Van Nistelrooy például centikkel maradt le Scholes átadásáról –, mígnem az Old Traffordon egy évvel azelőtt is győztes gólt szerző Danny Murphy a 85. percben egy briliáns közeli emeléssel be nem vette Fabien Barthez kapuját (0–1).

A MU és a holland támadó nagy sorozata tehát megszakadt, míg a Unitedot zsinórban ötödször(!) is megverő Liverpool visszakapaszkodott a dobogóra. Az idény végén pedig második lett – éppen mostani áldozata előtt, amely az elsőséget kiharcoló Arsenalnak a közelébe sem került a záráskor. Hiába, zseniális játékosok ide vagy oda, a Manchester éppen átalakulóban volt...

Ami Van Nistelrooyt illeti, ebben az idényben – és a következőben meg a 2004–2005-ösben – a Bajnokok Ligája legeredményesebb mesterlövésze lett, azaz némileg kárpótolta magát azért, hogy csapata a négy között bosszantó módon, csupán kevesebb idegenben lőtt gólja miatt bukott el a Real Madrid elleni döntőt utóbb elveszítő, Michael Ballack-féle Leverkusennel szemben.

Hát még amikor mindenféle szavazásokon az idény, illetve a 2002-es naptári év legjobbjának választották a szigetországban! Aztán 2004-re már ő lett a ManUnited történetének legtermelékenyebb gólvágója a nemzetközi kupákban...

És hogy még nagyobb happy enddel zárjuk a visszatekintést, a karrierje során három nívós európai ligában is gólkirályi címig jutó, később sokáig a Real Madridban, jelenleg pedig Hamburgban légióskodó klasszis a következő szezon végén megint betalált egyhuzamban nyolc bajnokin, és mivel a 2003–2004-es évad első két meccsén is folytatta jó szokását, immár 10 találkozóra növelte a vonatkozó PL-rekordot!