Brazil örömsíelő is a félájult magyar előtt

Szegény Gyenesei Leila nem sok mindent élvezhetett 2006. február 16-án a pragelatói völgyben, ahol a 10 km-es távot klasszikus stílusban teljesítették a női sífutók. A pocsék, cuppogós esős időben utolsó előttiként botorkált be a célba, erőtartalékai végső maradékával, ott aztán összeesett, és hosszú percekig kellett ápolni, mire meg tudott szólalni. Akkor a következőket mondta, halottsápadt arccal, szaggatottan, mint aki három maratonit futott le egyvégtében:

„Hét kilométerig minden jól ment, ott azonban hirtelen elsötétült előttem a világ, kis híján elájultam. Attól kezdve nem sokra emlékszem, estem-keltem – szó szerint. Az utolsó három kilométer maga volt a kínszenvedés. Borzasztóan sajnálom, hogy így sikerült. Én még sohasem versenyeztem ilyen magasságban, a lakóhelyünk kétezer, a pálya ezerhatszáz méteren fekszik, ez lett a vesztem."

Aztán ráborult édesapja, Gyenesei István vállára, s ott zokogta ki magából a fájdalmát. Ezzel azonban még nem volt vége a 19 éves kaposvári lány kálváriájának. Hamarosan infúzióra kellett kötni, a vércukorszintje kritikus értékre, 1.4-re zuhant, s a testhőmérséklete is lement 34 Celsius-fokra. A kezelés szerencsére segített, és hamarosan a saját lábán vonult el a csapat szállására.

Kamuti Jenő, a Magyar Olimpiai Bizottság főtitkára – civilben kiváló sebészorvos – jelen volt a viszontagságos célba érkezésnél. „Felhasználta minden erőtartalékát, ezért esett le vészesen a vércukorszintje és a testhőmérséklete. Az emlékezetkiesés, és az, hogy elsötétült előtte a világ, mind-mind az agyi hipoxia jele, ilyenkor hiányos lesz az agy oxigénellátása. Leila nyilván bizonyítani akart önmagának és a világnak is, aztán a túlzott akarásnak ez lett a vége. De ilyesmi előfordul a sport világában" – mondta a sportvezető.

Gyenesei edzőtársát – hiszen a magyar lány is Otepääben, az észtek legendás, Tartu környéki síközpontjában készült, a helyi edző, Kalmer Tramm irányításával –, Kristina Smigunt nem fenyegette az említett oxigénhiányos állapot. Tudományos alapossággal tervezte meg a versenyt, a végén – pont az általunk elátkozott befejező háromezer méteren – hajrázni is volt ereje, és 21.3 másodperces előnnyel szerezte meg a második torinói aranyérmét. Szűk 28 perc alatt ért célba, majdnem kilenc perccel gyorsabban a mi versenyzőnknél...

Ez azonban hagyján, mert akadtak itt egzotikusabb eredmények is. Jaqueline Mouraót például aligha ismerik a sífutás szerelmesei, ám ez nem meglepő, hiszen nem tartozik a sportág menői közé – ráadásul öt éve még kipróbált, régi szereplőnek sem nevezhettük: mindössze négy hónappal az olimpia előtt kezdett ugyanis síelni az akkor 30 éves, csinos Belo Horizonte-i brazil hölgy.

Ennek ellenére nem lett utolsó, a hetventagú mezőnyben a 67. helyen végzett, megelőzve a mongol Erdene-Ochyrin Ochisürent, a nála több mint tíz évvel fiatalabb Gyenesei Leilát, valamint a bosnyák Vedrana Vucicevicet. Majd amikor beért a célba, egy kicsit kilihegte magát, aztán örömében ugrabugrálva állta a honfitárs tévések és újságírók rohamát.

– Mióta síel?
– Havon október óta.

– Komolyan? Előtte mit csinált?
– Tinédzserkoromban szertornáztam, onnan a jó egyensúlyérzékem, azóta pedig mountain bike-ozom.

– Miért vette a fejébe, hogy sífutásban elindul az idei ötkarikás játékokon?
– Azért, mert a férjem, egyben edzőm, George Visser kanadai síző, aki részt vett az 1998-as naganói olimpián. Québecben lakik, sok időt töltünk ott, s egy ilyen kiruccanás alkalmával megbeszéltük, hogy kijutok a téli játékokra.

– Volt otthon konkurenciája?
– De még mennyire! Hárman pályáztunk az egyetlen helyre úgy, hogy én előzőleg még sohasem síeltem. Tavaly májusban kezdtük meg a felkészülést hegyikerékpárral és görsível, aztán az ősszel átmentünk Québecbe, s életemben először léceket csatoltam a lábamra.

– Ez nehezen hihető.
– Pedig így történt. Annyit edzettem, hogy néha már sírtam. De megérte. Kijutottam, aztán nem lettem utolsó, három ellenfelemet is megelőztem. Most én vagyok a világ legboldogabb embere! A férjem azt mondta: irány a Copacabana, mert már nagyon elegünk van a vacogásból...

A senhora Mouraóra is jellemző latinos könnyedség és életfelfogás irigylése méltó vonás, olyasmi, ami nekünk is jól jönne olykor a zordon Kárpát-medencei hétköznapok során. Ám mivel mifelénk nagyon erős a teljesítmény-orientáltság és az eredménykényszer, különösen a sportban, amelyet fényes olimpiai hagyományaink miatt is kimondottan „éremszemüvegen" át szemlélünk, Gyenesei Leila is hamar olyan műfajra váltott a történtek után, amelyben többre is esélye nyílhat, mint a futottak még kategóriája.

A tinédzserkorában sikeres triatlonversenyző a „visszavonulása" előtt azért még megnyerte Ausztriában (ahol volt hó is a síeléshez...) a 2006-os magyar bajnokságot – ezúttal a 30 kilométer sem okozott gondot neki –, majd korábbi elhatározásának megfelelően öttusázni kezdett. Igaz, hogy mindig is kiváló úszó volt, de azért több számot szinte az alapoktól kellett megtanulnia.

Ehhez képest „mouraói sebességgel" belejött, és 2008-ban már a vb-n és az Eb-n is ő lett egyéniben a legjobban szereplő magyar (kilencedik, illetve hatodik), pedig a mezőnyben mindkétszer ott volt többek között az ötkarikás bajnok Vörös Zsuzsanna is. A budapesti világbajnokságon mindezek tetejébe a váltó tagjaként máris aranyat ünnepelhetett!

Miközben Jaqueline Mourao a tavalyi vancouveri olimpián megismételte 10 kilométeren a 67. helyét, de három helyett immár 11 vetélytársát utasította maga mögé, addig Gyenesei – és a magyar közvélemény – más dimenzióban gondolkodik, ezért nagy reményeket fűz a 2012-es londoni játékokhoz, s általában is az öttusához.

Bárki bármit mond is, és akárhányan járnak honfitársaink telente síelni (persze legnagyobbrészt külföldre...) – hiába igen gazdag hazánk édesvízben, be kell látni: annak égből hulló kristályos változatát nem igazán nekünk találták ki...