Eltrükközte az olimpiai aranyát a félcsöves

Arne Borg a fején cilinderrel, egyik kezében pezsgősüveggel odaporoszkált a rajtkőhöz, lerakta a kalapot, nagyot húzott a pezsgőből, belehelyezte a palackot a cilinderbe, majd akkora világcsúcsot úszott 1500 gyorson, hogy azt csak tizenegy évvel később tudták megdönteni.

Cseh „Matyi" kicselezte az ellenfél teljes védelmét, a kapust is beleértve, majd a gólvonalhoz érve megfordult, tenyeréből ellenzőt formált, s úgy kémlelt, vajon hol vannak a védők. Aztán unott mozdulattal a hálóba sarkalta a labdát. Sportszerűtlenek voltak? Sutba vágták a fair playt? Megalázták az ellenfelet? Viccet csináltak egy szent dologból, a sportból?

Inkább arról van szó, hogy ők még hús-vér emberek voltak – abból is a csibészebb fajtából (ráadásul az egykor volt amatőrvilág könnyed báját még sokkal inkább magán hordozó húszas-harmincas években) –, nem automaták, robotok, akiket a nyerésre programoztak. Napjainkban az egyetlen rendező elv a győzelem, azt kell hajszolni, mindenáron.

Hinnénk, a romantikusok végképp kivesztek a harmadik évezred sportjából. No de akkor hová tesszük Lindsey Jacobellist? A 19 éves, gyönyörű szőke fürtökkel megáldott connecticuti lány a rajttól kezdve vezetett a történelem első női snowboardcross olimpiai döntőjében 2006. február 17-én. Sorra dőltek ki az ellenfelek, a két kanadai, Dominique Maltais és Maelle Ricker felbukott (utóbbinak sem ez lett élete napja: esélyesnek kikiáltva végül ahhoz is orvosi segítségre volt szüksége, hogy elhagyja a pályát...), már csak a svájci Tanja Frieden volt talpon, de ő is valahol a bardonecchiai hegyoldal távolába veszve.

Lindsey hátra-hátratekingetett, de mivel nem látott senkit se közel, se távol (43 méteres vezetéssel, azaz gyakorlatilag behozhatatlan, három másodperces előnnyel fordult be a célegyenesbe), az utolsó előtti ugratónál – amelyet az addigi futamokban mindig gond nélkül abszolvált –, alig száz méterrel a vége előtt úgy döntött, mutat valamit a 4254 fizető nézőnek a pénzéért. Felemelkedett a levegőbe, s – lévén világklasszis félcsöves is, csak hajszállal maradt ki az olimpiai csapatból – figurázni kezdett: megfogta a deszka alját.

Bár ne tette volna. Amikor földet ért, elvesztette az egyensúlyát, megbillent, leült a hóba, s noha néhány tizedmásodperccel később újra nekiiramodott, az emelkedőn nem tudott felgyorsulni, miközben a lendületből érkező Frieden utolérte, elhúzott mellette, s ökleit diadalmasan rázva immár aranyérmesként száguldott át a célvonalon. Az amerikai lány nemzeti színű egyenkalapot viselő családtagjai és barátai közben elakadt hanggal bámulták a befutót, akárcsak a döbbenettől megdermedt edző.

Később ugyanő már azzal mentegette tanítványát, hogy ez nem a világvége, és Lindseyvel egyetemben azt mondta az újságíróknak: szó sem volt könnyelműsködésről, a versenyző csak a biztonság kedvéért fogta meg a deszka peremét, mert erős szél fújt, és így akarta stabilizálni magát... Csak éppen kicsit túlhúzta a mozdulatot – legfeljebb ez volt a hiba a tréner szerint.

No igen. A Jacobellis-féle „szabadosság" a mai kőkeményen eredménycentrikus profi világ imidzsébe nem fér bele, valahogy meg kellett tehát magyarázni, hogy miért vetette be ezt a trükköt, amelynek során a deszka megragadása egy körülbelül 60 fokos csavarral is együtt jár, és amelyet csak ritkán alkalmazott ebben a – mutatványok helyett a gyorsaságra alapuló – számban. Most azonban az ösztöneit követte, és ez országának (is) egy aranyába került.

Később persze már maga is bevallotta, hogy valójában mi történt: „Nem bírtam a véremmel. Mi, hódeszkások magunknak és a közönségnek versenyzünk, gondoltam, bemutatok egy trükköt. Nem sikerült..."

Az érzéseire hallgató Lindseynek egyébként is hatalmas a szíve. Három évvel azelőtt levágott vagy negyedméternyit a rakoncátlan fürtjeiből, hogy a szomszéd kislánynak – aki kemoterápiás kezelés következtében elveszítette a haját – parókát csináltasson belőle.

Aki ilyesmire képes, az nagyszerű ember. És korábban a sors mindig kegyes is volt hozzá. Ám csak volt. A következő évi X-Gamesen a célvonal közelében megint elesett, és újra csak második lett – ez azonban nem jelentett akkor érvágást számára, hiszen a freestyle-osok nagy összejövetelén 2003, vagyis 18 esztendős kora óta ezt és 2006-ot leszámítva mindig nyert, immár hétszer, legutóbb az idén. Vb-aranya is van három, szintén az ez évi a legfrissebb.

A Torinót követő olimpián azonban, tavaly Vancouverben megint pechje volt: az elődöntőben rosszul érkezett egy ugrásnál, és hogy elkerülje az ütközést versenyzőtársával, inkább kikerülte, ami kaputévesztéssel, s ezáltal kizárással járt. Elvileg még Szocsi, a 2014-es játékok is belefér a pályafutásba, hiszen 29 lesz akkor – de lehet, hogy ma már ezerszer is meggondolná azt a trükköt az ötkarikás aranyérem küszöbén...