Az Arsenalnál elhitték, övék lehet az arany

Szokás szerint kilenc éve is mozgalmas hétvégére került sor húsvétkor a Premier League-ben, amikor péntektől hétfő estig majdnem két teljes kört bonyolítottak le. Az Arsenal egyik meccsén sem lacafacázott sokat: mire a középmezőnybeli Sunderland futballistái 2002. március 30-án, szombaton akklimatizálódhattak volna a Highbury légköréhez, a 4. percben máris 2–0-ra égtek, aztán az első félóra végén megkapták a harmadikat is. „Megleptük ellenfelünket, úgy tűnt, mintha nem lett volna önbizalma" – állította fel az imént leírt kezdés alapján nem túl meglepő diagnózist Arsene Wenger menedzser.

Két nappal később, hétfőn aztán a Sunderlandnél valamivel jobban álló Charltonhoz látogattak az „ágyúsok", és ezúttal még hamarabb jutottak el háromig: negyed óra elteltével egy tízperces periódusban a 22. találatával a góllövőlista élére ugró Thierry Henry kétszer, míg Fredrik Ljungberg egyszer mattolta Dean Kiely lapust. A hazaiak képtelenek voltak megzavarni riválisukat, aminek következtében először vesztettek londoni derbit abban a szezonban.

Az Arsenal tehát két sima 3–0-val abszolválta ünnepi feladatait – kisebb árnyékot vetett erre, hogy a második meccsen a válogatott Ashley Cole-t hordágyon kellett lehozni a pályáról kiújult térdszalagsérülése miatt –, így immár vezette a tabellát, noha egy mérkőzéssel kevesebbet játszott, mint két legfőbb vetélytársa, a soros találkozójukat (éppen egymás ellen) már korábban lejátszó Manchester United és Liverpool.

Egyre jobban kezdte izgatni a közvéleményt az egyre erőteljesebben körvonalazódó lehetőség, hogy a fővárosi nagycsapat megdöntheti az előző három idényben mindig élen végző MU uralmát. Mindenesetre senki sem csodálkozott azon, hogy a francia szakvezető első ízben jelentette ki határozottan: biztos a bajnoki győzelemben.

„Természetesen most már szilárdan hiszem, hogy az élen zárunk – fogalmazott Wenger, aki attól sem tartott, hogy május 5-én az Old Traffordra volt hivatalos legénységével. – Ha minden jól megy, már manchesteri vendégszereplésünk előtt el fog dőlni az elsőség sorsa. Ám akkor sincs vész, ha úgy megyünk a Unitedhoz, hogy még érdekes az ottani végeredmény: akkor ott fogjuk begyűjteni a szükséges pontokat."

A Sunnak nyilatkozó tréner nem érezte, hogy bármiféle nyomás nehezedne rájuk, és képesnek tartotta együttesét valamennyi hátralévő összecsapás megnyerésére (ekkor éppen hetes győzelmi szériánál tartottak a PL-ben). „Az évad elején olykor túlságosan is a góllövésre koncentráltunk, a védekezés kevésbé érdekelte a játékosokat. Átrendeztük a sorokat, és azóta egymást érik a parádés produkciók. Csapatom fantasztikusan felkészült lelkiekben, és elszántan hangol a hajrára, amelyben tarolni fog."

Csodálatra méltó optimizmus, de a helyzet valóban kedvezőnek látszott, hiszen öt forduló volt még vissza, ami esetükben ugye hat meccset jelentett, és még az is belefért, hogy ebből egyet elveszítsenek, ha közben a többit megnyerik. És csak nyertek, nyertek... Mígnem elérkezett május 8.

Az Arsenal a játéknap eredeti időpontjában, április 13-án is ott járt az Old Traffordon, de „nem ért rá" a „vörös ördögökkel" foglalkozni, mivel az FA-kupa elődöntőjében volt kötelezettsége a Middlesbrough ellen. Azon a találkozón sem akadt el, egyúttal időt adott az MU-nak a regenerálódásra, amely épp a Deportivo elleni BL-negyeddöntős párharcát pihente ki (és ugyancsak jól végezte a dolgát, mivel könnyen átlépett a galiciai gárdán, amely előzőleg a második csoportkörben pont az „ágyúsokat" kényszerítette a kiesést jelentő harmadik helyre az oda-vissza 2–0-val...).

Mire mai múltidézőnk két főszereplője némi késéssel egymással is szembekerült, újabb fontos erőpróbákon estek túl: a manchesteriek a négy között elbúcsúztak a Bajnokok Ligájától – idegenben rúgott kevesebb góllal buktak el a Leverkusennel szemben, amelynél pedig az Arsenal előzőleg a kvartettjében két meccs alapján jobbnak bizonyult... –, míg Dennis Bergkampék nagy élménye még frissebb volt: négy nappal korábban övék lett az FA-kupa a Chelsea 2–0-s cardiffi felülmúlása révén.

Önbizalomban tehát továbbra sem szenvedtek hiányt, de persze igen kemény mérkőzést kellett vívniuk Alex Ferguson akkor még második helyezett alakulatával, hiszen annak reményeit csupán egy győzelem tartotta volna életben az aranyéremre. Ám a megelőző 11 bajnokiján – s aztán a maradék kettőn is... – kivétel nélkül diadalmaskodó londoniak nem engedtek a nyomásnak (holott sem Henryra, sem a veterán védőre, Tony Adamsre nem számíthattak).

Sőt az 57. percben Paul Scholes ügyetlenkedését kihasználva Ljungberg átverekedte magát Laurent Blanc-on is, majd kapura lőtt. Fabien Barthez ugyan hárított, de a labda pont egy harmadik francia, a másik szélen érkező Sylvain Wiltord elé pattant, a csatár pedig nem hibázott: hét méterről honfitársa alatt a hálóba helyezett.

Az Arsenal ezzel 1–0-ra nyert, így behozhatatlanná vált az előnye az élen – ezzel egyúttal végrehajtotta azt, amiről 1998 óta minden híve álmodott, vagyis az első számú kupa mellett a Premier League-ben is a legjobbnak bizonyult. Méghozzá stílusosan, legnagyobb riválisa otthonában...

Miközben az MU nemcsak az álmait vesztette el, hanem az ezüstérmét is – hiába remélte, hogy az őt a második pozícióból lejjebb szorító Liverpool az utolsó körben majd nem veri meg a kiesőjelölt Ipswichet, a merseyside-iak 5–0-ra legázolták a Townt –, az „ágyúsok" rekordokat is fel-, illetve beállítottak. Ugyanis a bajnoki szezon során nem kaptak ki idegenben, amilyen bravúrra előzőleg senki nem volt képes a Preston North End 1888–1889-es teljesítménye óta. Ráadásul minden egyes meccsükön gólt szereztek!

„Némi változtatásra van szükség a klubnál. Hat hazai mérkőzést elvesztettünk, ez megengedhetetlen, ha van egy olyan rivális, mint az Arsenal. Meg sem mozgattuk David Seamant" – kesergett Sir Alex. Kollégája, Wenger eközben érthetően lelkendezett: „Fantasztikus este, a United ellen mindenki győzni akar, főleg az Old Traffordon. Az előző három szezonban domináltak, de most csodálatos érzés visszavinni a trófeát a Highburybe!"

Az értékes díj „huzavonája" később is folytatódott: legközelebb megint Ryan Giggsék kerekedtek felül, aztán 2004-ben újra az észak-londoniak – mindmáig utoljára, hiszen egy 2005-ös FA-kupa-diadalt leszámítva semmit sem nyertek az elmúlt esztendőkben, mialatt a Manchester új „játszópajtást" talált magának a fővárosból a Chelsea képében, amellyel hat év alatt három-három alkalommal lettek a PL legjobbjai.

De talán majd most: nyolc körrel a szezon vége előtt az Arsenal jár legközelebb (a vesztett pontok tekintetében csupán két egységnyire) az éllovas Unitedtól, mi több, a Barcelona elleni BL-búcsú miatt már a BL sem vonja el az együttes figyelmét s energiáit. Május elsején pedig: Arsenal–MU, ezúttal az Emiratesben...